Oldalak

2013. október 17., csütörtök

Level5.



Sziasztok Kedves Olvasóim!
Mint láthatjátok, kicsit átalakult a külső, ugyanis már nem a fejléc alatt találjátok, hanem jobb oldalt az egyik oldalmodulban. Nagyon sajnálom, hogy erre kényszerültem, ennek az az oka, hogy a blogger (mint most megtudtam) nem enged 20 oldalnál többet, így kénytelen voltam rendszerezni őket. Tudom, hogy ez kicsit új, mégis kénytelen vagyok ezt tenni, ha akarok még írni történeteket erre blogra, márpedig akarok, szóval remélem, el tudtok majd igazodni az új rendszeren.
Íme az új történetem. Tudom, hogy ezt a témát már kismillióan feldolgozták, ennek ellenére úgy döntöttem, én is egyike leszek ezen képzelgéseknek. Előre szólnék, hogy GYENGÉBB IDEGZETŰEKNEK NEM AJÁNLOTT! Rengeteg véres jelenetet tartalmaz, okosan tessék olvasni! Liam nem szerepel benne, nem tudtam neki komolyabb karaktert adni, de megemlítem. Kíváncsi vagyok a véleményetekre mind a résszel, mind a bloggal kapcsolatban. Jó szórakozást!
                                                                                                                      xoxo    Zsoo


 1. fejezet.

- Meneküljetek, gyorsan! - hallottam meg Apa ideges hangját.
Anya felkapta húgom, és kézen ragadott, ahogy futni kezdett velem. Nem bírtam felfogni, mi zajlik körülöttem, csupán annyit érzékeltem, hogy valamitől félnem kell, mivel szüleim is ezt teszik. Visszanéztem Apára, aki egy szomorú pillantással díjazott, majd előre fordult, mikor kinyílt a bejárati ajtó. Csak egy árnyékot láttam, nem tudtam, kitől kell félnem. Anya kirohant velünk a hátsókijáratom, és az utcán kezdett szaladni egyenesen előre. Éreztem, hogy követ minket valaki, de nem láttam senkit, mikor hátrapillantottam. Húgom, sírni kezdett Anya karjaiban, még csupán két éves volt. Én ezelőtt egy hónappal töltöttem a hatot.
- Anya, fáradt vagyok. - nyafogtam, és lassítani akartam a tempón, de nem hagyta.
Makacsul megtorpantam, nem bírtam tovább futni. A nyári éjszaka párás levegője kiszárította torkom, köhögnöm kellett.
- Kincsem, figyelj! Ez egy fontos játék! Nyernünk kell, érted? Mi akarunk lenni az elsők, igaz? - kérdezte leguggolva velem szembe, és közben húgom is próbálta nyugtatni. Egyre csak idegesen pillantott hátra fele, de én egy lelket nem láttam a kihalt utcán. Késő este volt, így nem is értettem, miért vert fel engem Anya és Apa, hogy játszunk valami bugyuta játékot. De valóban nyerni akartam, így aztán határozottan bólintottam.
- Rendben, akkor az első feladatunk, a futás. - mondta sietősen, majd ismét kézen ragadott.
Immáron én is sebesen rohantam mellette. Bár nem értettem a lényegét, nem tudtam, mi lesz a nyeremény, mégis győzni akartam, mivel látszólag Anyának ez fontos volt.
Ekkor hangos morgás zavarta meg a csendet mögöttünk, mely mérgesen settenkedett hozzánk egyre közelebb, akárcsak egy nyári fuvallat. Fülembe mászott, visszhangot vert elmémben. Ijedten szívtam magamba a levegőt, és pillantottam hátra, de még mindig senki nem volt mögöttünk.
- Csak meg akarnak ijeszteni az ellenfeleink, mert...tudják, hogy mi fogunk győzni. - magyarázta Anya lihegve a futástól.
Elégedetten elmosolyodtam, és rohantam ismét tovább. Éreztem a győzelmet, tudtam, hogy nem lehet baj. Érdekes játéknak találtam ezt az egészet, mintha valamiféle fogócska vagy sorverseny lenne. Az oldalam szúrni kezdett, nem bírtam már sokáig futni. Sípoló hangokat hallatott a torkom levegővételkor, nem bírtam tovább. Nyerni akartam, de nem ment. Anya lenézett rám, látta, hogy nem tudok tovább szaladni. Behúzott egy kisutcába, ahol mindenféle kartondobozok éktelenkedtek a nagy szemetes konténerek mellett.
- Most jön a második feladat! A húgoddal el kell bújnotok a kartonokhoz, és nagyon csendben lenni. Csak akkor jöhettek elő, ha az utcán emberek járkálnak, érted Louis? - suttogta sietősen, szemében könnyek csillogtak.
Határozottan bólintottam, és hátrapillantottam a dobozokhoz.
- Mi ez a játék, Anya? - kérdeztem suttogva, nem mertem hangosabban beszélni, mint Ő.
- Az a neve, hogy Élet! Vigyázz magadra, és ne feledd! Csendben, és csak akkor jöhettek elő, ha már világos van, és sok ember sétál kint. Szeretlek, Édesem! - ölelt magához, majd három sietős puszit nyomott arcomra és homlokomra. Húgommal is hasonlóképpen tett, majd letette a földre, így én kézen ragadtam, majd behúztam a dobozok közé. Alaposan elrejtőztünk leghátul, hogy biztos legyen a nyerésünk. Láttam egy kis résen, ahogy Anya elrohant, bár csak a lábát láttam a dobozok között. Reménykedtem benne, hogy nyerni fogunk, de rajtunk nem fog múlni húgommal. Lottie mellettem lehunyta a szemeit, és erősen hozzám bújt. Úgy éreztem, hogy meg kell védenem, hisz a húgom és még kicsi. Én sem voltam nagy, de most mégis irányítanom kellett.
Ismét egy lábat láttam meg sietős léptekkel, de nem futva. A kartonok elé ért, és hirtelen megtorpant. Lábfeje felénk fordult, de nem mozdult. Biztosan az egyik ellenfelünk a játékban. De Anyának sokkal több előnye van, mi fogunk nyerni. Nem volt szabad megtalálnia minket különben vesztünk. Még a lélegzetem is visszafogtam, ahogy vártam. Fekete farmert viselt, mely nagyon simul vádliján, ugyanis csak a térdéig láttam Őt. Sötétbarna lakkozott cipő volt rajta hegyes orral. Vörös folyadék volt az elején, melyet nem tudtam beazonosítani akkor még. Egyértelműen férfi állt előttünk. Kicsit állt így, felénk fordulva, majd nevetése felcsendült. Kirázott a hideg, csontjaimban megremegtem. Húgom száján halk hüppögés szaladt ki ettől, de egyből ajkaira tapasztottam kezem, hogy ne adjon ki több hangot. Egyben volt ördögi, mégis csábító az a kacaj. Élesen törte meg a csendet, és megfagyasztotta ereinkben a vért. Nem mutathattam, mennyire megrémültem húgom kedvéért. Aztán rohanni kezdett előre, arra, amerre Anya is eltűnt. Megnyugodtam, hogy nem vett észre minket, így biztosan nyerni fogunk. Már csak meg kell várnunk, míg világos lesz, és akkor kimenni az utcára, ahol emberek nyüzsögnek. Anya ezt mondta, én pedig pontosan így fogok tenni. Biztosan valami hatalmas nyeremény lesz, amit alig fogunk tudni hazavinni.
Nem telt el sok idő, míg ábrándoztam, de ahhoz elég volt, hogy húgom hozzám bújva elaludjon. Mélyen szuszogott, biztonságban érezte magát mellettem. Ám ekkor ismét lépteket hallottam meg. Egy láb közeledett, kék farmerban, de nem annyira feszülősben, mint az előző ember, és nagy, fekete csízmája volt lábán. Ő is férfi volt. De Ő nem ment el előttünk, egyenesen felénk indult meg, áttörve a kartonokon. Féltem, hogy most le fogunk bukni. Elvette a minket eltakaró darabot, így szembe találtam magam egy kedves mosollyal. Szemei melegséget árasztottak, szőke haja kicsit kócosan meredt össze-vissza. Leguggolt hozzánk, és meglepő módon, mindkettőnket karjaiba vett, ahogy Papa szokta.
- Gyertek! - mondta biztatóan.
Húgom úgy aludt, mint a bunda, észre sem vette, mi zajlik körülötte, de engem zavart, hogy talán vesztettünk. Aztán az jutott eszembe, hogy ez talán a játék folytatása, mert jól teljesítettünk.
- Ez a harmadik feladata a játéknak? - kérdeztem óvatosan a bácsitól.
- Miféle játéknak, Édesem? - kérdezett vissza barátságosan, amiből tudtam, jó kezekbe leszünk, Ő nem ellenfél. 
- A Mamával most játszunk. Ha futunk, aztán elbújunk, nyerhetünk. A Mama azt is mondta, a neve Élet. - feleltem arcát figyelve oldalról.
Megtorpant, és komolyan rám nézett. A homloka szomorú ráncokba szaladt, míg én várakozva pillantottam rá.
- Igen. A harmadik feladat, hogy hunyd le a szemed! Nem szabad kinyitnod! - mondta lágyan. Vállára helyeztem fejem, és szorosan lehunytam szemem. - Ügyes fiú! - dicsért, majd ismét elindult.
Továbbra sem mertem kinyitni a szemem, de érzékeltem, hogy világosabb lett körülöttünk. Talán kiértünk az utcára a sikátorból, ahol már világítanak a lámpák. Éreztem, valamiféle fémes szagot, mely keveredett egyfajta kellemes aromával. Olyan volt, mint eső után az erdő. Tudtam, hogy talán most vesztünk, de muszáj volt kilesnem pilláim között. Úgysem tudja meg senki. Egy fallal találtam szembe magam, melyen különféle rajzok voltak festve. Ez jellemző volt a városunkra, a Mama szerint rossz gyerekek csinálják, akiket nem nevelnek otthon jól, aztán pedig a jó emberek mossák le rajzaikat a falról. De egyszer egy hatalmas vörös csík húzódott a falon, mely apróbb cseppekben végződött. Pont olyan volt a színe, mint annak a férfinak a cipőjén. Néhány helyen lefolyt a falról, így alatta kisebb tócsa keletkezett. Egyből le is hunytam a szemem, nem akartam veszteni. Végül a férfi letett minket egy kocsi mellett, így nem láttam semmit sem az utcából.
- Most jön a negyedik szint. Ha ez sikerül, nyertünk! - mondta komolyan, mire nagy szemekkel, várakozva néztem rá. - A felejtés! - mondta határozottan.
Ijedten ültem fel az ágyamban. Ismét kivert a víz, szívem hevesen dobogott. Megint ez a rémálom. Nem értem, hogyan vagyok képes még mindig megijedni tőle, mikor 14 éve egyfolytában ezt álmodom heti, napi rendszerességgel. De legalább ennyi emlékem maradt a szüleimről. Soha nem fogom megnyerni a játékot, mindig emlékezni fogok ezekre. Most már tudtam, hogy ekkor vesztettem el Őket, akkor ez még csak egy verseny volt. Tudom, hogy a férfi, akinek a cipőjét láttam, a gyilkosuk volt, és tudtam, hogy a falon lefolydogáló, hatalmas mennyiségű vér, Édesanyámtól származott. Kicsordult egy könnycseppem ismét, mint minden egyes alkalommal, mikor erről álmodok. A Húgom semmire nem emlékszik, neki ez az egész csak egy éjszaka volt, mint a többi, én pedig soha nem beszéltem erről senkinek. Olyan mély nyomott hagyott bennem, melynek egy gyermek szívében sem kéne szerepelni. Édesanyám minket próbált védeni ezzel a játék szöveggel. De legalább megtanított rá, hogy ez az Élet. Egy mogorva játék, melyben nincsenek szabályok, előreláthatatlan fordultatok viszont annál inkább.
Megtöröltem szemem, és kikeltem az ágyból. Halk léptekkel indultam meg a konyha felé. A férfi, aki megtalált, örökbefogadott minket. Lottie is tudja, hogy nem az igazi szüleink, de Ő azt hiszi, egy egyszerű gyilkosságban haltak meg szüleink. Én tudtam nagyon jól, hogy ez nem így van, de soha nem mutattam, hogy emlékszem arra az estére. Lucy és Ryan nagyon rendes emberek voltak, akiknek soha nem lehetett gyermekük, mivel Lucy rákos volt, mely a méhét támadta meg. Így aztán szívesen fogadtak örökbe minket húgommal szüleink halála után. De én valahogy sejtem, hogy nem volt véletlen ottléte azon az estén.
Mostanában rengeteg furcsaság történik körülöttünk. Ryan későn jön haza, Lucy pedig egyre inkább aggódik. Valahányszor rákérdezek, hol volt, azt mondta túlóráznia kellett. De látom Nevelőanyám szeméből, hogy egy irodai munka miatt nem lehet ennyire ideges, mikor férje sokáig kimarad. Tegnap mikor hazaért, úgy borul a nyakába, mintha attól tartott volna, ma meghalt Nevelőapám. Aztán hallottam az emeltről, amint Lucy próbálja meggyőzni Ryan-t, hogy szálljon ki, de Ő egy határozott nemmel elintézte.
Ittam egy pohár vizet, hogy sikeresen lenyugodjak, mely nagyjából sikerült is. Ekkor nyílt a bejárati ajtónk egészen halkan, mégis hallani lehetett a konyhában. Felnéztem az órára, mely hajnali hármat mutatott. A szemem lepetten kerekedett ki. Arra gondoltam, hogy biztosan egy betörő, így megragadtam egy kést, majd kisettenkedtem az előszobába vezető folyosóra. Soha nem voltam hezitálós típus, azonnal kész voltam megvédeni magam, vagy a családom. Ryan is úgy nevelt, hogy minden küzdősportra beíratott, én pedig soha nem ellenkeztem. Ha kicsi koromban is meg tudom magam védeni valami módon, nem ölték volna meg családom.
Hidegvérrel vártam meg az ajtó mellől, ki lép be a folyosóra. Erősen markoltam rögtönzött fegyverem, de tudtam, nem ölném meg az illetőt, akárki is lenne az. Sokkal inkább leütném, hogy elájuljon, aztán kihívnám a rendőröket. Tiszta fejjel gondolkoztam.
De az ajtón Ryan lépett be, én pedig zavartan döntöttem oldalra a fejem, miközben leengedtem késem. Azt hittem, Ő már régen fent alszik, de ezek szerint most ismét elég sokáig dolgozott...hajnali 3-ig. Zavartan mért végig, majd halkan elnevette magát.
- Louis! Te meg mit művelsz? - kérdezte felém indulva.
- Azt hittem, egy betörő jön. - csóváltam meg a fejem, és lenéztem a kezemben tartott késre.
Ő csak kuncogva ment be velem együtt a konyhába. Kivett egy sört a hűtőből, és kérdőn felém nyújtotta, de én megráztam a fejem, miközben leültem a konyhaszigethez. Megrántotta a vállát, és felbontotta magának a sört, majd hozzám jött. 
- Hogyhogy fent vagy? - kérdezte óvatosan.
- Rosszat álmodtam. - feleltem egyszerűen, és most én következtem kérdéssel: - Hol voltál ilyen sokáig?
- Dolgoztam. - rántotta meg a vállát.
- Nem hiszem el! Egy irodai munka nem igényel ennyi túlórát, de azt sem hiszem, hogy megcsalnád Lucy-t.  - mondtam ki, ami a fejemben járt.
Már régen utaltam rá, hogy nem mindig mond igazat, amit általában gyorsan elsimított valami idiótasággal, de most nyíltan kimondtam, amit gondoltam. Éppen vette a levegőt, hogy ismét benyög valami hazugságot, de a tekintetem megakadt a haján. Szőke tincsei között, melyek kicsit már őszültek egy folt éktelenkedett.
- Milyen a hajad? - előztem meg, és felálltam, hogy közelebbről is szemügyre tudjam venni.
Hozzáértem ujjammal, így az vörösre festette bőröm. Összemorzsoltam két ujjammal, és meglepődve tapasztaltam, mi is ez pontosan.
- Ez vér? - néztem rá ledöbbenve. - Hol voltál Ryan? - kérdeztem idegesebben.
- Az irodában dolgoztunk, és az egyik munkatársamnak eleredt az orra vére. Nem nagy dolog. Már késő volt, és mind fáradtak voltunk. Azt hittem, csak a kezemre ment. - rántotta meg a vállát egyszerűen.
A szemembe nézett hazugsága közben. Azt hitte, így elhiszem, mivel tényleg kiváló hazudozó volt, de hallgattam józan eszemre, mely képtelenségnek tartotta ezt az egészet. Fájt, hogy a Nevelőapám ezt teszi velem.
- Képes vagy a szemembe hazudni? - vontam kérdőre kicsit fájdalmas arccal, mire leszegte a fejét, és mélyet sóhajtott.
- Nézd, Louis! Nem mondhatom el, oké? Nem értenéd meg. - húzta meg a sörét, és nyelései gyakoriságából ítélve felét megihatta.
- Már elmúltam 20, nem vagyok az a 6 éves kisfiú a kartondobozok között bujkálva. - feleltem komolyan.
Lepetten pillantott a szemembe, de egyben láttam barna íriszeiben a fájdalmat is, mely erre az emlékre irányult.
- Emlékszel rá? - kérdezte ledöbbenve.
- 14 éve ezzel álmodom. Anya hitegetéseivel erről az idióta játékról. A véres cipőjű férfiről a sikátorban, a véres falról az utcán, amikor be kellett volna csuknom a szemem. Tudom, hogyan ölték meg őket, de nem tudom, ki volt. És fáj, hogy nem bízhatok benned, amikor tisztában vagyok vele, hogy nem irodában dolgozol. Tudom, hogy nem véletlen voltál ott Akkor este, és félek, hogy bajod esik, mint a szüleimnek. - néztem komolyan a szemébe.
Fájt erről beszélnem, de nem mutattam gyengeségem. Soha nem voltam érzékeny típus, 6 éves koromtól kénytelen voltam megedződni, hacsak nem akartam depressziós lenni.
- Nekem soha nem esik bajom. Ügyesebb vagyok annál, ne aggódj. - mosolyodott el ismét meghúzva az üveget.
- Oké, de mit csinálsz? - kérdeztem izgalommal dőlve előre.
- Louis...ha elmondom, akkor be akarsz majd szállni, és csak a bosszú vezérelne. Jobba, ha nem tudod. - csóválta meg a fejét.
- Várjunk, akkor a munkád a szüleim halálához is kapcsolódik? - kérdeztem felállva azonnal.
Nem felelt semmit, csupán kiitta az üveg tartalmát, majd a kukához sétált. Kidobta, és felém pillantott.
- Jó éjt, Louis. - mosolygott rám a ajtóból, majd felment.
Ledöbbentve néztem utána még mindig a konyhasziget mellett állva. Sokkal többet tud a szüleim haláláról, mint én. Valami köze van ehhez az egészhez, ami már 14 éve a hátam mögött zajlik. Tudni akartam...tudnom kellett.

2. fejezet.

Nem tudtam visszaaludni ezek után, de ezt nem mutattam. Felmentem a szobámba, és eljátszottam, hogy alszok, de valójában agyaltam. Kieszeltem egy tervet, amivel mindent megtudhatok. Tudtam, hogy Lucy és Ryan mindig 7-kor kelnek, míg Nevelőapám 9-re megy dolgozni az állítólagos irodájába, ahol amúgy még soha nem jártam. De már előfordult, hogy utaznia kellett a munkája miatt...akkor vajon hova ment, ha nem mondjuk Madrid-ba?
Meghallottam, ahogy felkelnek, de még vártam úgy fél órát. A telefonom ideje szerint most kell felkelnem. Kimásztam az ágyból, és álmos fejet erőltettem magamra, mint aki most ébredt. Leballagtam a konyhába, ahol szoktak lenni, és köszöntöttem Őket reggel, miközben egy kávét csináltam magamnak.
- Mindjárt elmegyek a srácokkal szórakozni. - magyaráztam nekik mosolyogva.
- Persze, menj csak Édesem. - felelte Lucy szeretetteljes mosollyal.
Mindketten úgy szerettek engem és húgom, mint a saját gyermekeiket. Lottie is úgy szerette Őket, mint a szüleit, mivel neki nem voltak emlékei róluk. Nekem igen, így képtelen voltam teljes szívem nekik szentelni, de a felét megkaphatták.
Felrohantam a szobámba, így fél 9-kor ki is léptem az ajtón, majd beszállva kocsimba, elhajtottam az utca végéig. Tudtam, hogy Ryan erre szokott elindulni, de ennél a kereszteződésnél nem tudtam, merre fordul, így itt leparkoltam oldalt, és vártam. Bekapcsoltam a rádiót, hogy addig is teljen az idő, de nem tudtam most a zenére figyelni. Túl sok kérdés kavargott a fejemben. Nem tudtam Ryan-re haragudni, amiért nem mondta el, mivel csupán engem védett, de ígyis-úgyis rá fogok jönni, mi folyik itt.
És ekkor megláttam az ismerős kocsit közeledni. Balra kanyarodott a kereszteződésben, én pedig követtem, de hagytam, hogy pár autó közénk furakodjon. Kitartóan követtem a város másik felére, és egyre inkább kíváncsi voltam, mi folyik itt. Megállt egy parkolóban a külvárosban, én pedig tőle nem messze leparkoltam. Beláttam ablakán, így figyeltem, ahogy telefonál kis ideig, majd egy sóhajjal kinyomja. Kiszállt a kocsiból, én pedig izgalommal lestem, hova megy majd be. Felém indult meg a járdán, így kicsit lejjebb csúsztam az ülésen, nehogy észrevegyen. Ennek csak az volt az átka, hogy így egyik tükörből sem láthattam Őt. De nem is volt rá szükség, ugyanis hirtelen bekopogott ablakomon. Sóhajtva forgattam meg a szemem, és kiszálltam én is. Lebuktam, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
- Engem akarsz követni, Lou?! Pillanatok alatt kiszúrom, ha követnek. De megérdemelted, hogy végigkocsikáztattalak a fél városon, mikor nem is erre kellett volna jönnöm. - nevette el magát.
Sóhajtva dőltem az autó oldalának, és komolyan a szemébe néztem. Ki fogom szedni belőle, mi ez az egész, de ha nem mondja el, akkor is rájövök.
- Mondd el, mivel foglalkozol valójában! Tudni karom, mi köze van a szüleimhez! Bajba keveredtél? - kérdeztem aggódva.
Ő csupán sóhajtott, és szétnézet az utcán. Láttam rajta, hogy beadta a derekát, aminek nagyon örültem.
- Ne az utcán! Szálljunk be! - mondta komolyan, majd az anyósülés felé vette az irányt.
Elégedett mosollyal az arcomon ültem be a hűvösebb kocsiba a nyári meleg után. Nem szólaltam meg, látszott rajta, hogy most összeszedi gondolatait. Tudtam, úgyis el fog mondani mindent most már.
- Tudom, hogy végig követtél, így az előbb, a kocsiba felhívtam Lucy-t. Megbeszéltem vele a dolgot, és arra jutottunk, hogy jogod van tudni. - magyarázta, amitől haloványan elmosolyodtam. Tehát vele beszélt az imént. - Tudod, a munkám abból áll, hogy elkapom az olyanokat, mint a szüleid gyilkosa. Téged és a húgodat is megölt volna, ha nem lépünk közbe. Nem akarom, hogy Te is ezzel foglalkozz, túl veszélyes. Ellenben hasznos lenne megtanulnod, hogyan védekezhetsz ellenük, mivel eléggé...hogy is mondjam...fogalmazzunk úgy, hogy lehetséges célpont vagy pláne, ha úgy döntesz, hogy elköltözöl. - magyarázta komolyan a szemembe nézve, de szerintem rajtam csupán a zavar látszott.
- Szóval akkor valamiféle nyomozó vagy az elmebetegek ellen? - kérdeztem óvatosan.
- Úgy is mondhatni. - rántotta meg a vállát.
- De mit ártott nekik az én családom? - kérdeztem megcsóválva a fejem értetlenségemben.
Úgy éreztem, rébuszokban beszél, és valami nagyon lényeges információt megfoszt tőlem, talán pont azért, mert lesokkolna.
- Most jön nehezebb része. Azért támadt meg pont titeket, mert Édesapád velem volt vadász... és neked AB mínuszos a vércsoportod, aminek különlegesen ínycsiklandó illata van számukra. - magyarázta lábát vizsgálva.
Kicsit ledöbbentem, majd hamar kapcsoltam, hogy ez csupán vicc lehet. Egy rossz játékot űz velem, melyben szívtelenül kihasználja szüleim iránt érzett érzéseket. Arcom elkomorult, és mérgesen tekintettem rá, amitől szomorkásan elmosolyodott, és tovább folytatta.
- Ezek nem emberek, Louis. Ők vámpírok, mi pedig vadászok vagyunk. Vérrel táplálkoznak, hatalmas mentális erejük van. Képesek elmédbe férkőzni, és irányítani tested, ha hagyod nekik, és ezt ki is használják. Szeretnek játszadozni az áldozattal, ez szórakoztatja Őket. Vannak jó és rossz vámpírok is. A jókat mi nem bántjuk, Ők sem bántanak minket. Meghúzódnak a háttérben, általában csak vérbankokból lopnak, vagy állatokkal táplálkoznak, nem ölnek embert. De a gonoszak, olyanok, mint akik a szüleidet megölték. Vérszomjasak, soha nem kegyelmeznek senkinek. Elnézést, hogy ezt mondom, de csodálkozom, hogy téged még nem találtak meg a városban élő vámpírok. Számukra ínycsiklandozó ritka vércsoportod, de valamiért nem mernek rád támadni. Én is arra neveltelek, hogy védekezz, bár az öklöd nem biztos, hogy elég. - magyarázta tömören.
Lesokkolva néztem rá. Az imént tudtam meg, hogy olyan lények ölték meg szüleimet, akiknek létezéséről fogalmam sem volt. Kicsit bámultam rá, míg Ő türelmesen várta reakcióm. Úgy éreztem, hogy még mindig csúnya játékot űz velem, de nem fogok neki bedőlni. Nevetni kezdtem, bár elég erőltetettre sikerült, majd mikor láttam, hogy nem tart velem, kezdett bennem tudatosulni, hogy ez nem tréfa. Így aztán nevetésem egyre elhalóbb lett, végül becsuktam szám.
- Tényleg, nem játszol velem? - kérdeztem zavartan.
- Miért tenném? Ilyennel soha nem viccelnék, hisz ismersz, Louis. - szorította meg vállam.
Magam elé meredve elgondolkoztam. Ha valóban léteznek vámpírok, és Ők felelősek halálukért, akkor bosszút akarok állni. Ha nincsenek, és Ryan átvert, akkor pedig mélységesen csalódnék. De ha mégis így lenne, akkor olyan vadász akarok lenni, mint Apám volt, és addig nem nyugszom, míg meg nem találom azt a szörnyet, aki ezt tette családommal.
- Taníts meg megölni őket! - jelentettem ki komolyan a szemébe nézve. Ő csak fájdalmasan elmosolyodott, és haloványan bólintott.
- Féltelek, de ha ezt szeretnéd... - mondta óvatosan, mire határozottan bólintottam.
Ezt akartam. Meg akartam találni szüleim gyilkosát, és megmutatni neki, mit tett a családommal. Az akartam, hogy az a szörnyeteg is pont annyira szenvedjen, mint én. Nem lehetett ellenfél számomra. Ryan mintha tudatosan erre nevelt volna. Tudtam a küzdősportokat, nyilazni, lőni, vívni, kést dobálni...mindent, ami kellett. 10 éves korom óta tanította nekem ezeket, és most döbbentem rá igazán, mi hasznom lesz rájuk.
- Kövesd az autóm...ebben amúgy is jó vagy. - mosolygott rám, majd kiszállt.
Visszament saját kocsijához, és elindultunk. Figyeltem, hogy ne veszítsem el a nagyvárosban, de nem volt gond. Ő is figyelt, hogy ne rázzon le. Nem csupán a külvárosba mentünk, hanem ki London-ból, egyenesen észak fele. A kutya sem járt ezen az úton, pedig szép volt. Az erdő körbevett, és magába fogadott. Ryan lekanyarodott egy földútra, én pedig követtem. Addig mentünk, míg egy kis faházhoz nem értünk az erdő közepén. Aranyos volt, bár látszólag nagyon el volt hanyagolva. Ennek ellenére minimum 5-6 kocsi parkolt előtte, még a miénken kívül. Határozottan kiszálltam, és elszántan indultam meg a ház bejárata fele Ryan mellett. Bementünk, de egyáltalán nem az fogadott, amire számítottam. Bent üresség honolt, se bútorok, még a falak is repedeztek, és hullott róluk a festék. Mindent por lepett el, de Ryan tovább húzott egy ajtó fele hátul. Semmi nem volt a házból, egy romhalmaznak nézett ki. Még az az ajtó is, amin bementünk, majd lefelé indultunk meg egy lépcsőn. Kezdtem már érteni, hogy is lesz ez az egész. Sötét folyosó következett, majd egy balra kanyar, és egy ajtó, melyen minden kopogás nélkül bementünk. Egy modern, kivilágított helyiségbe érkeztünk, ahol a falon festmények lógtak...elég régi festmények, és több ajtó is nyílt a szobácskából. Az egyiken éppen egy srác jött ki, aki egyből felénk fordult.
- Ryan! - mosolyogott el, majd engem kezdett méregetni. Gondolom, új voltam neki.
- Jó reggelt! Zayn, Ő itt a fiam, Louis. Louis, Ő Zayn, az egyik legjobb vadász. - mutatott be minket egymásnak. Kezet ráztunk, majd immáron hárman indultunk el egy folyosón, mivel Zayn elmondása szerint Ő is erre tart.
- Ryan, ma Reachel hozott egy vámpírt. Nem tudom, miért nem ölte meg, de Ő megsajnálta, és mivel nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz, így hazahozta a kis férget. - magyarázta Zayn undorral a hangjában. Látszólag undorodott a vámpíroktól, és nem értette, hogyan tudta az a lány megsajnálni. Ryan lepetten fordította oda a fejét.
- Melyikbe van? - kérdezte.
- Asszem' a hármasba, de nem biztos. - rántotta meg a vállát. - Én a négyeshez indulok. Még mindig nem mondta el, honnan jött, de az öltözékéből ítélve, talán Oroszországból. Majd ma kiszedem belőle. Ja, és Liam üzeni, hogy a héten nem aktivizál, de a tőrét megköszönné, ha elvinnéd ahhoz a remek kovácshoz, akinél a múltkor is jártál. - magyarázta tömören a történeteket.
- Rendben. A négyesből szedd ki a nevét is, kíváncsi vagyok rá, melyik családból származik. Ismerősnek tűnik, talán már összeakadtam a nővérével egyszer. - felelte nevelőapám, de én ebből az egészből semmit nem értettem. Mintha idegen nyelven beszélgettek volna, pedig minden szónak tudtam a jelentését. Halkan köhintettem egyet jelezve, hogy egy árva kukkot nem értek ebből az egészből, mire Ryan elmosolyodott.
- Majd mindent elmagyarázok. Szerintem a hármassal meg is ismerkedhetsz, Louis. Jó kis ízelítő lesz. - magyarázta egyszerűen, és megállt egy ajtó előtt.
- Sok sikert. - veregetett hátba Zayn, majd tovább ment egy ajtóval arrébb, ahova bement. Gondolom ahhoz a híres, makacs négyeshez.
- Szóval, Louis! Nem tudom, milyen ez a vámpír, még én se voltam bent nála, de ha Reachel megsajnált, nem lehet nagyon szívtelen. Talán el fogjuk engedni. Bemegyünk, és kikérdezzük, oké? Nem lesz gáz. - mondta komolyan.
Bólintottam, mire kinyitotta előttünk az ajtót. Előre ment, míg én utána, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Bent egy lány állt, feje fölött össze voltak kötve kezei, és egy lánccal a plafonhoz volt rögzítve. Felnézett ránk, szemébe zavar ült. Apró teremtés volt, egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Haja csapzott volt, tekintete meggyötört, álmos.
- Mi a neved? - kérdezte Ryan egyből.
A lány felhúzta vállait, és hebegve, halkan beszélt. Félt tőlünk, ez látszott rajta. Nem is tűnt olyan félelmetesnek.
- V-valletta. - felelte óvatosan.
- Miért hoztak ide Valletta? - kérdezte ismét Nevelőapám komolyan, mégis lágyabban.
- Mert összetalálkoztam azzal a lánnyal az erdőben, és megijedtem mikor rám fogta fegyverét, így megpróbáltam elmenekülni, aztán, mikor üldözött, megtámadtam. De nem akartam megölni becsszó. Álatokkal táplálkozom, én soha nem akartam vámpír lenni. - magyarázta őszintén, és én hittem neki, ahogy szerintem Nevelőapám is.
- Rendben. Hiszek neked, de azért ha nem haragszol, meg szeretnék győződni mondanivalód igazáról. - magyarázta lágyabban, mire a lány félve bólintott.
A polchoz sétált, melyen különféle üvegek, és fegyverek sorakoztak szépen sorban. Valletta szeme ijedté vált, mikor Ryan egy üvegcsét vett le. A lány felé indult, és előtte lecsavarta az üveg tetejét, melyben szerintem valamiféle por volt. Valletta arca eltorzult, ínyét felhúzta, így kilátszódtak helyes fogai. Szeme lilába fordult, miközben próbált hátrálni, de a lánc nem engedte.
Ryan gyorsan visszacsavarta az üveget, de a lány még mindig fintorgott, miközben szeme újra kékké változott. Ledöbbenve figyeltem az eseményeket.
- Igazat mondtál. Hamarosan elengedünk, de legközelebb légy óvatosabb. - mondta komolyan Ryan, mire legnagyobb meglepetésemre, a lány megköszönte.
Zavartan mentem ki az ajtón. Talán nem is lenne rossz? Ezek szerint tényleg léteznek jó vámpírok is, de aki az én családom megölte, az biztosan nem ezek közé tartozott. Bosszút fogok állni rajta!
- Ez volt az Angyalfű. Ezt nem bírják a vámpírok, és platinát szoktunk alkalmazni ellenük, mert csak az képes őket megsebesíteni. A többi állítólagos tény róluk, csupán bugyuta kitaláció. Pár hónap, és profi leszel! - veregette meg a vállam.

3. fejezet.

És így is lett. Két hónap telt el, de azt hiszem, kivívtam magamnak a tiszteletet. Mindenki könyörtelen vadásznak tart, akit csupán a bosszú érdekel. Valóban így van, de jó vámpírokat soha nem öltem meg. Megtanultam különbséget tenni szemük színében. A jóknak lila a szemük, esetleg sárga, míg a rosszaknak vörös. De mindnek egyforma a hatalma. Ez ellen nem tudok másra hagyatkozni, csupán a józan eszemre. Képes ellenállni nekik az ember, de hatalmas önkontroll kell hozzá. Lucy örül, hogy ilyen sokat vagyok együtt Ryan-nel, míg húgom nem érti, mit tudunk csinálni egyfolytában együtt. Azt találtuk ki ürügyül, hogy Nevelőapám elintézte, hogy vele dolgozhassak a cégnél, és ezért vagyok távol olyan sokat főleg esténként. Lottie furcsán kezd rám nézni, de Lucy falaz nekünk mindig. Megértik, hogy próbálom kideríteni, ki volt szüleim gyilkosa.
Ma is éppen a cellák fele tartottam. Hoztak egy új vámpírt, aki fontos hírforrás lehet számomra, de elég makacs. Undorodva léptem be hozzá, és bent Zayn-t találtam.
- Sok sikert Lou, nekem kurvára felbaszta az agyam. Már 15 perce kínzom, de cseszik beszélni. Gyötörd meg keményen! - mosolygott rám Zayn kajánul, majd hátra állt.
Mellkasom előtt összefontam karom, és a szörny elé álltam. Farkasszemet nézett velem, egyikünk sem nézett oldalra. Már kitanultam, hogy ez a legfontosabb párbaj egy beszélgetés előtt, ez dönti el, hogyan viszonyul hozzám. Tartotta szemkontaktusunk, ezért így kezdtem el kérdezgetni. Láttam, amint mélyebbeket szippant a levegőből, tudtam, vérem illata tetszik neki. Ez volt az egyik legnagyobb fegyverem ellenük. Ritka aromája véremnek könnyen elgyengítette őket, és bevadultak, akkor pedig egy okos csellel könnyen le lehet győzni Őket.
- Mi a neved? - kérdeztem komolyan.
- Ha olyan nagy valaki vagy, kitalálod. - felelte komolyan.
Elmosolyodtam, mire összeráncolta homlokát.
- Jobban járunk, ha beszélsz. - mondtam ellentmondást nem tűrően.
- Különben mit teszel, hmm? A barátnőd már megkínzott. - köpte szinte a szavakat, fejével Zayn fele bökve. Elégedetten elmosolyodtam.
- Lehetséges, de nem úgy, mint én. Mindenkinek megvannak a saját módszerei. - rántottam meg a vállam.
Halántékomba egy pillanatra szúró érzés hasított, ahogy próbált elmémbe férkőzni, de nem engedtem be. Elégedett mosolyt villantottam ábrázatát látva, majd a polchoz mentem. Levettem róla az Angyalgyökeres üveget valamint az egyik kést, és visszaálltam elé. Megcsóválta a fejét önelégült vigyorral arcán, látva kezemben a kínzóeszközöket, de még koránt sem volt tisztában képességeimmel. A kés végével megszúrtam saját ujjam hegyét, melyből így kiserkent vérem. A vámpír szeme azonnal kikerekedett, majd lehunyta azokat, és próbált előre nyújtózkodni, hogy elérjen, de nem jött össze. Zayn lepetten szívta magába a levegőt, a hetek alatt még soha nem látta, hogyan csikarom ki az információt a vámpírokból. Eleinte tartottam attól, hogy miután megérezték vérem, üldözni fognak, de hamar rájöttem, hogy akiből így szedem ki, amit tudni akarok, az csakis rossz vámpír lehet, azok pedig úgyis meg fogak halni, ha ide kerültek. Szóval nincs veszteni valóm.
Orra alá tartottam az üveget, amitől elszörnyedt, és kivillantak fogai. Elkaptam állát gyengeségében, és erősen szorítottam, miközben szemébe néztem.
- Ha elmondod, amit tudni akarok, kapsz egy kicsit. - mondtam ellentmondást nem tűrően. Ő csak összeráncolt szemöldökkel meredt rám kínjában. - Ki ölte meg a Tomlinson családot olyan kegyetlenül 14 éve? - kérdeztem erősen.
- Nem tudom. - felelte koránt sem olyan magabiztosan.
- Hazudsz! Mondd el, amit tudsz! - förmedtem rá.
Fájdalmasan nézett rám, szeme vörösen csillogott. Próbált elmémbe hatolni, de erősen elutasítottam. Érezte rajtam a vezéregyéniséget, így kénytelen volt behódolni. Ebben vérem is sokat segített.
- Csak annyit tudok, hogy egy londoni család tette, akiknél hatalmas pusztítást rendezett Tomlinson előtte. Ez volt a bosszú az egyik vámpírtól, de nem tudom, melyik tette. Nem ismertem azt a családot. - magyarázta lihegve.
Orrlyukai kitágultak, ahogy egyre jobban vágyott véremre. Erősen tartottam állát, hogy ne tudjon megharapni, majd határozottan végighúztam ajkain vérző ujjam. Keményen meglöktem fejét, mielőtt hátat fordítottam volna neki. Visszanéztem, és láttam, ahogy mohón nyalja le ajkait, szemei pedig minden eddiginél vörösebben izzottak. Vágyakozva nézett rám, de én csak kimentem a szobából Zayn-nel együtt.
- Haver, ez durva volt, de hatásos. - bólogatott maga elé bámulva még mindig kicsit lepetten.
Sietős léptekkel indultam meg a folyosón, majd egyenesen a raktár fele haladtam, ahol töménytelen mennyiségű akta sorakozott. Zayn bejött mellettem, de az ajtónak támaszkodva megállt, míg én egyből a dátumokat kezdtem figyelni a hatalmas helyiségben tele dobozokkal. Addig kutakodtam, míg meg nem találtam az 1999-es évet. Akkor történt a tragédia. Az egyik leghátsó doboz volt, és mikor kinyitottam, alig volt benne pár akta. Még szerencse, hogy minden eseményt feljegyeztek, még hacsak pár szót is írtak róla. Végignézem a mappák feliratát, és másodiknak az én családom ügye akadt kezembe. Remegő kezekkel vettem ki, és bámultam a sötétbarna borítóra, melyen a "Tomlison család (gyilkosság)"felirat díszelgett. Kinyitottam, és szembe találtam magam egy fehér lappal, melyen a dátum, a halottak neve, a gyilkos módszer és a mészárlás túlélői voltak felírva, melyek én és húgom voltunk. Csupán egy valami nem volt feljegyezve: a gyilkos neve. Több lap is volt, így lapoztam egyet. A házunk ajtaja volt lefotózva, melyet kitéptek helyéről. Éreztem, hogy ezt nem kéne látnom, de muszáj volt végignézem, hátha van rajta valami lényeges. Zayn is mellém lépett, és figyelte a képeket. Az ajtón egy véres kéznyom is éktelenkedett. A következő képtől elrettentem, és erősen összeszorítottam a szemem. Apám volt a képen véres nyakkal, amikor a vámpír kiszívta vérét. Tudtam, hogy tőle örököltem a vércsoportom és nem Anyától. Legalább húgom biztonságban van, ugyanis Ő Anya vérét örökölte.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam a szemem, miközben lapoztam. Itt egy véres lábnyom volt látható, mely a támadóé lehetett valószínűleg. Eszembe jutott, hogy pár pillanatig láthattam a lábát, és az emlékezetemben szereplő elegáns, barna, lakkozott cipő, pont egy ilyen lábnyomhoz illett.
Sóhajtva lapoztam. Ezen a képen Apa fegyverei voltak, melyekkel próbált védekezni, és feltartani a vámpírt ellenünk. Tovább lapoztam. A következő három képen csupán véres lábnyomokat láttam az utcán. Felismertem azt a szakaszt, ugyanitt rohantunk végig Anyával. Jött utánunk. Azt gondoltam, a következő kép is egy lábnyomot fog tartalmazni, helyette viszont Édesanyám szétmarcangolt holttestével találtam szembe magam. Minden csupa vér volt, neki nem a vére volt a fontos, csupán a bosszú, pedig nem is Ő tehet a vámpírgyilkosságokról. Ő nem volt vadász Apával egyetemben. Éreztem, ahogy kicsordul egy könnycseppem szorosan összezárt szemeimből. A kép az agyamba égett, pedig bármit megtettem volna, hogy kitöröljem onnan. Anyának nem így kellett volna emlékeimben élnie. Csukott szemmel lapoztam, majd a képre pillantottam, melyen az a vércsík szerepelt a falon, amit én is láttam kicsikénk. Végül az utolsó képen én és húgom voltunk Ryan-nel a kocsi előtt. Ekkor mondta el a negyedik feladatot, melyet azóta sem teljesítettem.
Határozott mozdulattal csuktam be a mappát, és mély levegőt véve töröltem meg szemeimet.
- Sajnálom, Lou! Nem tudtam, hogy így haltak meg a szüleid. - szorította meg vállam Zayn, de nem figyeltem rá.
Erősnek mutatkoztam, pedig sírni akartam. Tovább nézegettem a mappákat, és megláttam egyet, mely a megfelelőnek bizonyult. Kinyitottam, de ebben nem voltak képek, csupán kevés szöveg egy lapon. Apám vezetésével a vadászok lerohantak egy vámpírtanyát, ahol hét vámpírt találtak. Mindet kíméletlenül kivégezték, de kettőnek sikerült meglépnie. Az egyiket később elkapták, a másiknak nyoma veszet. Vélhetőleg a vezér fia volt, aki megúszta, de a családja nélkül nem sokra megy....gondolták ezt akkor. A család neve Styles volt. Ez a fiú ölte meg az én családom bosszúból. Düh járta át a testem, meg kellett találnom Őt, de 14 év után nem olyan egyszerű ez.
- Ha találsz vagy találtok egy vámpírt, kérlek, hozd be! Meg kell tudnom, hol van ez a Styles fiú. - mondtam komolyan.
- Gondolod, hogy Ő ölte meg Őket? - kérdezte óvatosan. Becsaptam a mappát, és komolyan felé fordultam. Komolyan néztem a szemébe tekintetemben elszántság égett, meg fogom keresni ezt a fiút, és megölöm.
- Nem. Biztos vagyok benne.

4. fejezet.

 A napok eseménytelenül teltek, egyik vámpír sem tudott arról a srácról...vagy ha tudtak is, nem árulták el. Volt aki azt mondta, hogy meghalt, csak, hogy megkóstolhassa vérem, de nem hittem el. Egy ilyen srác nem hal meg bosszúja után. Sokkal inkább eltűnt, és a háttérből figyel, vagy esetleg irányít. Ryan betegesnek találta üldözésem, bár ezt soha nem mondta ki nyíltan. Ő tudta, hogy ez lesz, ha én is vadász leszek, de addig nem nyugszom, míg meg nem találom Őt, és nem végzek vele. Lassan fogom megölni, kínok között, hogy tudja, milyen is szenvedni.
- Louis! Épp most érkezett egy féreg, aki szerintem tudhat valamit arról a srácról. - támadt le Zayn egyből, ahogy beléptem az ajtón a sötét folyosóról.
- Komolyan? Miből gondolod? - kérdeztem egyből, és a cellák felé vettük az irányt.
- Mert azt mondja; a Tomlinson sráccal akar beszélni. - mondta egyszerűn és megállt a hatos cella előtt.
Bementem és megláttam egy srácot elégedett vigyorral arcán. Végigmért, és mélyen magába szívta illatom, amitől felfordult a gyomrom. Ezt hagytam arcomra is kiszökni, amitől halkan felnevetett.
- Tomlinson...pont olyan az illatod, mint ahogy leírták. Én is kapok egy kis nasit az ujjadból? - kérdezte incselkedve, mire megforgattam szemeimet, és keresztbe fontam karjaim magam előtt.
- Mit akarsz? - kérdeztem komolyan.
- Egy üzenetet hoztam, de nem hittem, hogy el is kapnak...mindegy. A lényeg, hogy ha meg akarod tudni, ki ölte meg a családod, legyél szombat este 8-kor abban a sikátorban, vagy hol. Ja, és fontos, hogy egyedül, vagy bajok lesznek. - magyarázta elégedett vigyorral arcán.
- Ki üzeni ezt? - kérdeztem közelebb állva hozzám.
Megörültem, hogy talán most bosszút állhatok, de nem lehettem biztos benne, hogy ez nem egy csapda. Talán így akarnak megölni, és kiszívni édes vérem, melynek híre ezek szerint már elterjedt a vámpírok között. Csak azt tudnám, honnan tudták meg, hogyan szoktam kínozni, mikor eddig mindenki meghalt utána, véremmel ajkain.
- Az, aki vigyázott rád, hogy eddig ne essen bajod ezzel az illattal. - magyarázta egyszerűen.
Abban a pillanatban ledöbbentem, de nem mutathattam előtte. Valaki vigyázott volna rám?! Bár Ryan is megmondta, hogy csodálkozik, hogyan nem kaptak még el ilyen vércsoporttal. De soha nem hittem volna, hogy ez azért van, mert valaki vigyáz rám.
- Ki volt az? - álltam hozzá még közelebb.
Mélyen magába szívta a levegőt, és lehunyta a szemét az élvezettől, de nem érdekelt. Komolyan meredtem rá, vártam válaszát. Kinyitotta szemeit, majd felelt.
- Menj el, és megtudod. - mondta játékos vigyorral.
Komolyan meredtem rá, majd megfordultam, és kimentem a szobából. A folyosó falának dőlve csukott szemmel elmosolyodtam. Talán most sikerül elérnem, amire oly' régen vágyok. Most meglesz a lehetőségem, hogy megöljem Őt.
***
Angyalfű rejlett a zsebemben, hosszú tőr a nadrágom derekában. Minden lehetséges módon felkészültem erre a találkozóra, és szükségem volt rá. Ryan és Lucy eléggé féltett, de nem érdekelt. Lottie sem értette, miért búcsúztam el tőle oly' hosszan, de nem kérdezett semmit. Tisztában voltam vele, hogy rosszul is elsülhet ez az egész, viszont ha utolsó leheletemmel is, de megölöm Őt. Ez a hely felelevenítette bennem a rossz emlékeket. Találtam már szembe magam vámpírral, sőt volt, hogy azonnal meg is öltem, most mégis tartottam ettől az egésztől. Nem azért, mert féltem, hanem mert túl sok kérdés kavargott bennem.
Ez a hely rengeteg emléket elevenített fel, melyeket bár próbáltam elfelejteni, nem nagyon ment. A sikátor még inkább lerobbantabbnak tűnt, de legalább már nem volt ott az a sok karton, és a kukás konténerek is máshova kerültek.  Szétnéztem bent, és mindent felhasználtam, amit tanultam mind a vadászatról, mind a küzdősportokban. Éberen figyeltem és füleltem, de semmit nem hallottam. A sötétség körbe zárt, és felelevenítette rossz emlékeimet.
- Louis Tomlinson! - hallottam meg közvetlen mögülem egy hangot.
Sebesen pördültem meg, és távolabb álltam tőle. Egy fiúval találtam szembe magam. Göndör tincsei rendezetten meredeztem amerre kedvük tartotta, zöld szeme a sötétben is világított. Ajkainak vékony metszése volt, mégis csábító. Pólója lágyan fonta körbe kaján az izmokat, és vékony derekát. Testtartása magabiztos volt, izmos lábain feszült a fekete farmer. Sötétbarna, lakkozott csízmája pedig semmit nem változott, pedig már eltelt 14 év. 
- Te ölted meg a családom. - jelentettem ki határozottan, és a tőrhöz nyúltam.
- A Te Apád pedig az enyémet. - felelte halkabban. Éreztem rajta a fájdalmat, szemei is szomorúbban csillogtak. Hirtelen együtt éreztem vele. Mintha ugyanaz lenne múltunk. - Tudod, idegesít, hogy mindenhonnan azt hallom vissza, a Tomlinson fiú meg akar ölni, amikor én vigyázok rád 6 éves korod óta, hogy ne szívják ki azt az ínycsiklandozó véred. - csóválta meg a fejét csalódottan, és közelebb állt hozzám, hogy mélyen magába tudja szívni illatom.
- Miért védtél engem, mikor elvetted az életem? - kérdeztem dühösen, de ezt nem mutattam.
- Mert akármennyire is utáltam az Apád azért, amit a családommal tett, két kisgyereknek képtelen voltam ártani. Bár szülők nélkül maradtatok, mégis figyeltelek a háttérből 14 évig. Ha tudnád, hányszor akartak megölni, de mindig megállítottam azt a vámpírt. Ritka a vércsoportod mínuszos változata, így igazán erős illatod van, mely valóban hívogat magához minden vámpírt, szóval nem volt egyszerű dolgom. - magyarázta egészen előttem állva.
- Szóval megsajnáltál...egy vámpír nem sajnálja az áldozatát, inkább játszadozik vele. - motyogtam inkább csak magamnak, hogy könnyebben fel tudjam fogni ezt az egészet, de kellett egy kis idő. Valamiért minden eddigi gondolatom megdőlt hallva mondandóját. Vigyázott rám, megmentett a fajtársaitól. Talán Ő akarna megölni? Rám és húgomra nem haragudott. Tiszta gondolkodás egy elbódult vámpírtól.
Arra eszméltem gondolataimból, hogy nyakamba szagol, így sietősen löktem el magamtól. Nem hagyhattam, hogy megöljön. Kár volt bíznom benne, Ő sem akar egyebet véremnél. Kicsit csalódottan méregetett. Halántékomba szúrós érzés nyilallt, amint próbált elmémbe férkőzni, de makacsul kirekesztettem.
- Engedd, hogy mutassak egy jelenetet. - kérte lágyan. Szemeim lepetten kerekedtek ki, nem hittem a fülemnek. Ez csak egy csapda, hogy elvonja figyelmem.
- Honnan tudjam, hogy addig nem ölsz meg? - kérdeztem összefonva magam előtt karjaimat.
- Vámpírbecsületre esküszöm. - emelte fel jobb kezét.
- A vámpíroknak nincs becsülete. - jegyeztem meg cinikusan.
- Nekem van! Soha nem ölök alattomosan, sunyi módon. - jelentette ki kicsit talán sértetten is, hogy ezt feltételezem róla. Gondolkodni kezdtem, hogy engedjek-e neki, vagy ne. Talán csak átver. De ha eddig óvott, vagy legalábbis tudott rólam, miért csak most próbál megölni? Ez nem fér össze, így mikor megéreztem Őt próbálkozni elmémbe hatolni, bebocsájtottam fejembe. Magam elé meredve figyeltem a jelenetet, melyet levetített elmémben.
Ketten voltunk egy erdőben. Kívülről láttam saját magam, ahogy nevetve bolondoztam vele együtt. Lágyan érintette meg hátam, majd maga felé fordított, és egy fának tolt. A törzs és teste közé kényszerültem, mégis csak mosolyogtam. Kezét arcomra simította, majd lágyan megcsókolt...én pedig visszacsókoltam képzeletében. Vadul faltuk egymás ajkát, és hajába túrtam, úgy vontam magamhoz még inkább. Boldognak láttam saját magam.
Hamar elengedett, ennyit mutatott csupán. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy én és egy vámpír... soha! Gyűlöltem Őket! Egész közel állt hozzám, mikor magamhoz tértem, és várakozva nézett szemembe. Zavart voltam, semmit nem értettem. Most először éreztem magam igazán bizonytalannak, mikor nem tudtam, mit kéne tennem. Kezeit derekamra csúsztatta figyelve reakcióm. Ekkor eszméltem, mit kéne tennem, én pedig sebesen előkaptam az angyalfüves zacskót a zsebemből, és kinyitottam. Az illata azonnal hátrébb kényszerítette Őt a falhoz. Vicsorogva meredt a zacskóra kezemben, zöld szeme, vörösre váltott. Olyan vérvörös volt a szeme, mint még egy vámpírnak sem, akivel találkoztam. Ez azt jelenti, hogy erős...nagyon erős, ezt mégsem mutatta előttem. Simán le tudtam győzni, nem ellenkezett.
- Hagyj engem békén, vagy esküszöm, megöllek! - kiabáltam rá mérgesen, miközben összezártam a zacskó tetejét.
Szeme visszanyerte zöldességét, és fájdalommal nézett rám. Nem értettem, miért vagyok ilyen fontos neki, tényleg szerelmes lenne belém?
- Rendben, ölj meg! Soha nem akartam vámpír lenni, de nem volt választásom. Azt hittem, mi képtelenek vagyunk szeretni, de beléd szerettem. Dobd el, ha úgy tetszik, de tudd, hogy így már tényleg nincs miért élnem...vagyis inkább lennem, mert már régen nem élek. - felelte a faltól.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Még nem láttam egy vámpírt sem, aki így vélekedett volna életéről, pedig sokat kifaggattam már. Ő más volt, mégis domináns. Talán van egy saját családja, ugyanis egy vámpírcsaládnak nem feltétlen kell rokonokból állnia. Elég, ha van egy vezetőegyéniség, aki köré gyűlhetnek a többiek. Szeret engem, de Ő vámpír. Képtelen vagyok vele lenni. 
- Hagyj engem békén! - mondtam komolyan, majd egyszerűen hátat fordítottam neki.
Nem éreztem rossz döntésnek ezt, mégis fájt valamiért a mellkasom. Ő más volt, mint eddigi barátnőim. És most nem arra gondolok, hogy vámpír volt vagy, hogy férfi. Rajta éreztem a fájdalmat, a valói áhítatos szerelmet. Soha nem hittem, hogy a vámpíroknak, akik szinte holtak, lehetnek ennyire emberi érzelmeik. De Ő mindent megcáfolt, amit eddig hittem. Képtelen voltam ártani neki. Én csupán a játék negyedik szintjéhez akartam érkezni; felejteni.

5. fejezet. 

Valamiért szomorú voltam a napokban. Zayn és Ryan kérdezhettek, hogy mi történt velem, de képtelen voltam válaszolni nekik. Megviselt a vámpír vallomása, akinek még a nevét sem tudtam. Minden áldott pillanatban beférkőzött az elmémbe, de nem önszántából. Bennem éltek szavai, bennem élt a kép, melyet mutatott. Furcsa üresség járta át mellkasom minden egyes alkalommal, mikor rá gondoltam...vagyis egész nap. Igazából nem nagyon értettem, mi történik velem, de próbáltam munkámra koncentrálni.
- Louis! - támadott le idegesen Zayn, ahogy beléptem az ajtón. Kérdőn meredtem rá. - Nem hiszed el, mi történt ma! Megjöttem reggel, és egy srác állt a ház előtt. Azt hittem, új tag, akit valaki hívott ide, de nem. Vámpír volt, és azt mondta, hozzánk jött. Nem tűnt ártalmasnak, sokkal inkább szomorúnak, így megkérdeztem, miért jött ide! Azt mondta, meg akar halni, de előtte beszélni akar Veled. Hogy milyen fontos lettél hirtelen a vámpíroknak... - csóválta meg a fejét kitár karokkal a végére.
Nekem viszont ez nem tűnt ilyen egyszerűnek. Lepettség telepedett szemembe, és nagyon reménykedtem benne, hogy nem Ő lesz az, akire egyfolytában gondolok. Meg akar halni? Te jó ég!
- Hol van? - kérdeztem sietősen.
- A nyolcasba vittem. A biztonság kedvéért kikötöttem, de azt mondta, megérti. Azt sem tudom, hogy találta meg a rejtekhelyünket. Talán többen is tudják. - csóválta meg a fejét idegesen. 
Ha vigyázott rám egyfolytában, biztosan követett is, így könnyen eltalálhatott a faházhoz. Nem törődve Zayn-nel azonnal a nyolcas felé indultam. Be akart jönni velem, de becsuktam előtte az ajtót egy sajnálkozó pillantással. A vámpír felé fordultam, és megláttam Őt. Arca elkeseredett volt, szemei fáradtságot tükröztek. Úgy tűnt, mint akit már most megkínoztak, pedig semmi ilyenről nem volt szó.
- Miért jöttél ide? - kérdeztem komolyan megállva előtte.
Bár el tudtam képzelni róla, hogy meg akar halni, mégis úgy éreztem, valahol kell lennie egy csapdának.
- Én mondtam, hogy nincs miért élnem. - felelte halovány mosollyal. - És akkor már azt akarom, hogy Te ölj meg. Benned megbízom, fájdalommentesen csinálnád...de ha nem az sem érdekel. Ahogy neked jól esik. - felelte nemtörődöm.
- Nem foglak megölni. Nem adtál rá okot, és igazán nem értem, miért nem tudod élni tovább a bugyuta életed. Biztosan alakítottál magad köré új családot. - csóváltam meg a fejem.
- Igen, van új családom, de Ők majd választanak maguknak más vezetőt. Nem köt hozzájuk különösebb érzelem. - felelte.
- Még a nevedet sem tudom... - csóváltam meg a fejem.
- Harry vagyok. Harry Styles. Udvariatlanság volt, hogy nem mutatkoztam be. - nevette el magát elhalón.
- Figyelj Harry! Miattam akarsz meghalni? - kérdeztem óvatosan.
- Nem egyértelmű?! Mi értelme lenne tovább élnem? A családom volt nekem, de Őket megölte az Apád. Utána csak Te tartottál életben, de esélyem sincs egy vadásznál...nem is tudom, mit hittem. - csóválta meg a fejét fancsali mosollyal.
Láttam rajta a fájdalmat, mégis éreztem, hogy képes lenne élni, csupán kellene mellé a bíztatás, melyet csak én jelentek számára.
- Butaság volt ide jönnöd. - csóváltam meg fejem.
- Nem érdekel. - felelte elszántan.
Hajamba túrtam, gondolataim közepette, és a falnak dőltem, hogy át tudjak gondolni mindent. Lehunytam a szemem, s azon tanakodtam, mit tegyek most. Ő oly' annyira szeret, hogy képes lenne meghalni miattam. Viszont nem szabad szeretnie engem, ahogy nekem sem Őt tekintve, kik is vagyunk valójában. Éreztem a szúró érzést halántékomnál, de ezúttal azonnal megadtam neki a bejutást. Elmémbe férkőzött, és ismét egy képet kezdett vetíteni szemeim előtt.
Ezúttal egy szobát láttam, talán az övét, nem tudom. Az ágy szépen be volt vetve, de ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó. Én estem be rajta, de Ő tolt maga előtt nevetve. Ismét oldalról szemléltem az eseményeket, így láttam saját magam. Lelökött az ágyra, és fölém mászott, én pedig azonnal megcsókoltam. Ajkaink játéka egyre vadabb és mélyebb lett, míg végül levegőhiány miatt eltávolodtunk. Nyakam kezdte csókolgatni, és erősebben megszívni. Néhány helyen bele is harapott, így kiserkent érem, amit lágyan szívogatott, de képtelen volt végezni velem akármennyire is ízlettem neki. Én pedig hagytam, hogy megízleljen, így vörös szemekkel tekintett fel rám, melyben a vágy kavargott. Lerántotta pólóm, majd sajátját is, és felsőtestemre tért rá. Pillangócsókokkal hintette be egész mellkasom, majd hasam is. Az Ő háta és mellkasa tele volt hegekkel, sérülésekkel...jobban szemügyre véve harapásnyomoknak néztem őket. Érdekelt, hol szerezte ezeket. Orrával megbökte férfiasságom nadrágon keresztül, amitől nyöszörögni kezdtem. Kezei övemmel játszottak, kínzó lassúsággal szabadult meg nadrágomtól. Combomra csúsztatta kezeit, és...
- Louis, térj magadhoz! Louis! - rázta valaki erősen a vállam.
Kinyitottam a szemem, még mindig az iménti jelent hatása alatt álltam. Szívverésem heves volt, soha nem jutott elegendő oxigén tüdőmbe. Harry-re néztem, aki széles vigyort villantott, de egyben mérges is volt Zayn-re, hogy megzavarta jelenetét.
- Elég volt! Nem tudom, mi van ezzel a vámpírral, de veszélyes! Menj ki! - adta ki az utasítást. Kérdőn húztam fel szemöldököm, mindig is független lélek voltam, így nem tetszett, hogy így kezelt. - Ryan amúgy is vár az északi erdő tisztásán. Azt mondja talált ott valami fontosat! EZ úgyis megvár itt. - mondta komolyan.
Kicsit mérlegeltem, és zavartan Harry-re néztem. Valami belső késztetősétől haragudtam Zayn-re, amiért nem veszi emberszámba Őt. Úgy beszélt Harry-ről, mint a kutyáról. Bár eddig én sem tartottam sokkal többre a vámpírokat, most viszont ez megváltozott. Védeni akartam Harry-t, hogy biztosan életben maradjon... és ez ijesztő volt.
Ennek ellenére mégis bólintottam. Úgy éreztem, át kell gondolnom a dolgokat. Kimentünk mindketten az ajtón, de előtte még Harry-re pillantottam. Fájdalmasan nézett szemembe, zöld íriszeiből kiveszett a csillogás. Fájt szenvedni látnom, segíteni akartam neki.
Viszont szükségem volt egy kis egyedüllétre, és erre semmi más nem volt alkalmasabb, mint egy 20 perces séta az erdőben a tisztás fele Ryan-hez. A napsugarak átküzdötték magukat a fák lombjain, így néhány bokor élvezhette cirógatásuk. A madarak csiviteltek, ami nyugalmat sugárzott elmémbe, mégis ideges voltam. Harry-n gondolkoztam, képtelen voltam megölni vagy tudni, hogy miattam ölte meg bárki is.
De hirtelen a madarak elhallgattak, és idegesen rebbentek fel az ég felé. Menekülőre fogták, ami soha nem jelent jót, ezt már megtanultam. Az állatok megérzik a veszélyt, és képesek figyelmeztetni engem is, amióta tudom, mit kell figyelni. Fegyveremhez nyúltam, de nem vettem ki. Körbe fordultam, de az erdő csendes volt...túl csendes. Éreztem a jelenlétét egy vámpírnak. Eleget tanított ahhoz Ryan, hogy tudjam, mikor van egy a közelemben. Éberen pásztáztam az erdőt, de nem láttam sehol. Várakozva figyeltem a széles fatörzseket, mikor hirtelen egyik mögül kilépett egy alak. Szőke haja az ég felé meredezett, kék szemei csillogtak nap fényében. Éreztem rajta, hogy vámpír, mégsem fenyegetett testtartása.
- Tomlinson! - mondta komolyan, mire felhúztam a szemöldököm. Engem mindenki ismer?!  - Egyetlen egy oka van, hogy nem öllek meg most azonnal. - jött közelebb hozzám rezzenéstelen arccal. - Egyedül Te tudsz segíteni. Tudom, hogy nálad van Harry! És csak, hogy tisztázzuk, eléggé utállak is azért, mert képes lenne egy vadász miatt meghalni. De szinte már a testvérem, és nem akarom, hogy ekkora baromságot tegyen, pedig nálatok meghalna. Szóval hozd ki onnan, ha egy kicsit is számít neked az a 14 év, ami alatt kitartóan óvott, még a széltől is. Én mellette voltam, tudom, mennyire számítasz neki. - magyarázta szemembe nézve, összefont karokkal maga előtt.
- Ki vagy Te? Mi a neved? - kérdeztem sietősen.
- Az ne érdekeljen! Csak tudati akartam veled, hogy bár elég idiótának tartom Harry-t, hogy egy vadászért meghalna, mégis féltem. Szóval hozd vissza a családunkba, akárhol is tartjátok fogva, mint holmi kutyát! Amennyiben nem ér neked annyit, hogy életben hagyd, és visszaengedd hozzánk, hát...szerintem nyitott szemmel aludj. - rántotta meg a vállát, majd hátat fordított, és visszasétált a fatörzs felé, mely mögül kilépett.
- Te most fenyegetsz? - kérdeztem kihívón, és utána indultam.
Megfenyegetett egy vámpír. Nem állt szándékomba megölni Harry-t, én is el akartam engedni, de mondandója felmérgelt. Egy vámpír nem fenyegethet meg engem, hogy megöl. A törzs mögé léptem fegyveremmel kezemben, de csupán hűlt helyét találta. Eltűnt, felszívódott, mintha a föld nyelte volna el. Utáltam, mikor ezt csinálják, de nem volt mit tenni. A fának dőltem, és magam elé meredtem. Nem akarom megölni Harry-t, akár megfenyegetnek, akár nem. De ki volt ez a szöszi? Harry azt mondta, nem fűzik szállak a családjához, ez a srác mégis szinte a testvérének nevezte, és védte. Meg fogom tőle kérdezi, de most el kell mennem a tisztásra, Ryan már várhat rám egy ideje.
Úgy 5 perc után kiértem a napsütötte rétre, ahol virágok százai tisztelegtek a nyár melege előtt. Ryan középen állt, és intett nekem, hogy menjek oda. A fű magas volt, combom közepéig ért, de ahogy egyre közelebb értem hozzá, láttam, hogy egy csíkban mellette pedig pár foltban mintha kiégették vagy feldúlták volna. Ryan ezeknél állt.
- Mi történt itt? - kérdeztem hozzá érve a részeket vizsgálgatva.
- Nagyon régen nem láttam ilyet. Itt harc volt nemrég. Mégpedig vámpír és vámpír között. Nézd ezt a nyomot! Valakit a földbe döngöltek. Hatalmas erő kellett, hogy így feltolja maga mögött a talajt. - mutatott a csíkra, mely valóban egy mély csúszásnyom volt. - Azok pedig égésnyomok. Van itt egy erős vámpír. Sokkal erősebb, mint a többiek. Összekaptak valamin, de kétség kívül az a család nyert, akiknek az oldalán Ő állt. Van ereje ez nagyon ritka. - mondta komolyan.
- Miféle erő? - kérdeztem ledöbbenve.
Még soha nem mondta nekem senki sem, hogy a vámpíroknak más erejük is lehet, mint az öngyógyulás (kivéve platina és Angyalfű) és a mentális megtévesztés. Azt hittem, csupán az agyamba tudnak beférkőzni, ez az erejük, ja meg a gyorsaság. 
- Pár legenda szerint vannak vámpírok, akik hatalmas erővel bírnak. Azt írják, vizeket tudnak mozgatni, hegyeket rengetni, és hatalmas tüzet csiholni kezükkel. Mai nyelven ez annyit tesz, hogy irányítják az őselemeket. Még soha nem találkoztam ilyen vámpírokkal, de nem csak én vagyok így ezzel. Senki nem látta még őket, pedig egyértelműen léteznek a nyomok szerint.  Ha van itt egy ilyen vámpír, akkor nagy veszélyben vagyunk. Az ereje hatalmas, még mi, vadászok, is egy legyintés lennénk számára. Azt olvastam róluk, hogy nem ilyenek egyből. Ez a felszín alatt lappang, és valami nagy dolognak kell történnie, hogy képességük a felszínre törjön. Talán ez a vámpír is most talált rá erejére a harc közben, ezt nem tudhatjuk. - mondta komolyan szemembe nézve.
Ereimben megfagyott a vér, félelem járta át testem. Ha valóban léteznek ilyen vámpírok, és itt van egy, akkor semmi esélyünk ellene. Bárkit nyugodt szívvel megölhet, nem tehetünk semmit sem a megállítása érdekében. Csak reménykedni mertem benne, hogy csupán egy rossz játékba csöppentem. Azért fogtam hozzá ehhez az egészhez hónapokkal ezelőtt, hogy megtaláljam családom szívtelen gyilkosát, erre kiderül, hogy Ő szerelmes belém, és mindentől óvott. Egy elmebeteg szörnyről nem is beszélve, aki köztünk járkál, és akkora hatalma van, hogy pillanatok alatt képes gyilkolni. Minden romba dőlni látszott.

6. fejezet.

Nevelőapám gondterhelt gondolatokat ébresztett elmémben, melyek nem hagytak nyugodtan ebédelni. A kaja utáni kávém is hasonló eszmefuttatásokkal telt Harry-ről, és arról a nagyon erős szörnyről. Aztán arra jutottam, hogy van egy vámpír, aki bármit megtenne értem, és ha megkérdezem, biztosan elárulja, ki ez a különlegesség, és hol találom. Elhatároztam, hogy megölöm, hisz Ő is biztosan elgyengül az Angyalfűtől és a platinától. Nem hagyhatom, hogy netán hatalmas bajt okozzon.
Így aztán sietős léptekkel indultam meg a nyolcas felé, ahol Harry pihent. Határozott mozdulattal nyitottam be, de bent olyan látvány fogadott, melyet soha nem hittem volna. Harry erőtlenül nézett fel rám, szemében fájdalom égett. Arcán egy csík húzódott, melyből vér csöpögött, haja izzadtan tapadt homlokához. Felláncolt, bal felkarja belső részén is egy vágás éktelenkedett, mely még erősen vérzett. És kulcscsontján is egy mély seb díszelgett, mely felhasította fölsőjét is.
A szeme aggodalommal telt meg, és azonnal hozzá siettem. Kezem közé fogtam erőtlen, arcát, így kezemhez tapadt vére. Aggodalmasan néztem rá, aggódtam érte.
- Te jó ég, ki tette ezt veled? - kérdeztem féltőn.
Ő csupán megrázta a fejét, és fájdalmasan elmosolyodott. Nem mondta el, igazából egy szót sem szólt, szeme mégis csillogott a fájdalom mellett. Szeretettel tekintett rám, és aggódásomra.
- Ki tette ezt veled?! - kérdeztem halkabban elhaló hangon, inkább csak magamnak motyogva.
Nekem is fájdalmat okozott, hogy Ő szenvedett. Nadrágomból előhalásztam egy zsebkendőt, és lágyan vérző sebére nyomtam arcán. Közben másik kezemmel még mindig fejét támasztottam, így hüvelykujjammal lágyan megcirógattam bőrét.
- Úgy sajnálom. Ki kínzott meg? - kérdeztem ismét.
- Lényegtelen. Nem fáj. - suttogta erőtlenül, de hangja ezt azonnal megcáfolta.
A polc felé pillantottam, ahol a véres platina tőr pihent, mellyel megkínozták. A platina lassabban gyógyuló sebeket képes ejteni rajtuk, de azonnal halálos is lehet, ha szíven szúrják őket, vagy elvágják a torkukat.
- Kiviszlek innen. - mondtam komolyan, mire haloványan elmosolyodott.
- És velem maradsz utána? - kérdezte megerőltetve hangszálait.
Erre nem feleltem, csupán sebére koncentráltam. Nem mertem neki hazudni, mert én magam sem voltam biztos benne, hogy vele tudnék lenni. Hisz Ő vámpír, még ha mindent meg is tenne értem. Ki tudja, mikor támad hátba, mert nem tud ellenállni az illatomnak. A legrosszabb halál, ami egy vadászt érhet, ha kiszívják a vérét, és én ezt nem fogom megkockáztatni. De erről Ő jobb, ha nem tud, mert azt sem akartam, hogy meghaljon.
Elrántotta fejét érintésem alól, amitől lepetten néztem zöld szemébe. Fájdalom és szeretet keveredett benne.
- Ebben az esetben, nem akarok elmenni. Ne játszd meg, hogy fontos vagyok neked, ha aztán magamra hagysz! Hívd vissza azt a feketét, azt ígérte, megöl! - nézett komolyan szemembe.
Lepetten húztam fel szemöldököm. Akkor ezt Zayn tette vele? Miért? Mit akart megtudni tőle?
- Mit akart megtudni tőled Zayn? - kérdeztem sürgetőn.
- Hogy miért jöttem ide valójában, de nem mondhattam el neki, hogy miattad. - mondta egyszerűen, de hangja még mindig fájdalommal csengett.
Elgondolkoztam. Zayn szívtelen volt, hogy ezt tette. Miért kínzott meg egy vámpírt, aki amúgy is meg akart halni? Nem értettem a logikáját, de talán azt hitte, csapda.
- Az erdőben várt rám egy szőke vámpír. Megfenyegetett, hogy engedjelek el téged, vagy megöl. Azt mondta, szinte testvérek vagytok. Nem félek tőle, de Te hazudtál nekem! Azt mondtad, nincs senki a családodban, aki számítana. Akkor Ő ki volt? - kérdeztem keresztbefont karokkal.
Levezette a tekintetét a földre, nem nézett rám. Szégyellte magát. Sóhajtottam egyet, és megcsóváltam a fejem. Nem tudtam rá haragudni, mikor ennyire szeretett. Valahogy jól estek gyengéd érzelmei irántam. A polchoz mentem, és levettem a poros üveget, melyet szinte soha nem használunk, hisz nem azért sebesítjük meg a vámpírokat, hogy utána meggyógyítsuk őket. Az üvegcse hóvirágnedvet tartalmazott, mely gyógyító hatású a vámpírokra nézve a platina ejtette sérülések ellen, de halálos sebet nem tud gyógyítani. Viszont az ilyen vágásokra tökéletes. Harry elé mentem, és lecsavartam az üveg tetejét. Szemeit azonnal lehunyta, és mélyen magába szívta a számára csodás illatot, melyet én szagtalannak éreztem. Elővettem még egy zsebkendőt, és óvatosan benedvesítettem, majd végighúztam arca sebén. Halkan felnyögött az élvezettől, tudtam, hogy ilyenkor jó érzés tölti el Őket. Imádják ezt a löttyöt. Óvatosan lekezeltem és megtisztítottam összes sebét, majd visszahelyeztem az üveget. Kinyitotta szemeit, melyek hálásan csillogtak rám.
- Ígérd meg, hogy senkinek nem fogod elárulni, hol van a rejtekhelyünk, és ha innen kilépünk, egy vadászt sem fogsz megtámadni, míg ki nem értünk bármit is hallasz vagy látsz...köztük engem sem. - szögeztem le komolyan.
- Amúgy sem tennék ilyet, de legyen. Megígérem. - mondta komolyan.
Határozottan bólintottam, és a polcról elvettem egy kulcsot, amivel elé álltam. Nyújtózkodnom kellett, hogy elérjem láncának zárát csuklójánál. Arcunk közel került egymáshoz, amitől elmosolyodott, de én csak a lakatra koncentráltam. Rossz érzés volt ilyen közel lenni egy vámpírhoz, Ő mégsem bántott. Előre hajolt, és lágy csókot lehelt államra, amitől megremegtem, és távolabb próbáltam húzódni tőle, de így pedig nem tudtam kinyitni a lakatot. Ismét megéreztem ajkait államon, óvatosan puszilgatta bőröm. Végre sikerült kinyitni a lakatot, így elhúzódhattam tőle. Szívem hevesen dobogott, gyomrom remegett, levegővételem gyors volt. Bőröm bizsergett csókjai nyomán, de ezt soha nem ismertem volna be magamnak. Nadrágom derekához nyúltam biztos, ami biztos, de ott volt a tőröm, így nem tud megtámadni, ha mégis csak játszana velem.
Megdörzsölte csuklóját, majd sebeinek nyomát is, melyek már begyógyultak a gyógy-oldattól. Szemeiben szeretet és boldogság csillogott, mint egy kisgyermek, aki megkapta, amit akart. Ez én lettem volna, de Ő koránt sem kapott meg, csupán nem akartam megölni. Ez két külön dolog!
Kilestem az ajtón, de üres volt a folyosón. Megragadtam a kezét, és sietősen húzni kezdtem az ajtó fele, ahol ismét félve lestem ki, de egy lelket sem láttam. Kirántottam a szobába, majd a nagy ajtón is, így a sötét folyosóra érkeztünk. Tudtam, hogyha most összeakadunk valakivel, lebukunk. Sietősen rohantam végig húzva magam után Őt. Nem értem, miért nem erőltette meg magát jobban, mikor villám sebességgel is képes lenne haladni.
Végül kiértünk a rozoga házba, ahonnan pedig már a hátsókijáraton húztam ki az erdőbe, ahol tovább kezdtünk szaladni előre. Kicsit megnyugodtam, hogy biztonságban kijutottunk, de még nem lehetünk biztonságban. Viszont már vagy 20 perce haladunk előre az erdőben, mikor megállított, és maga felé fordított.
- Értem, hogy nem akarsz lebukni, de itt már senki se jár. A hegyekbe vagyunk. - mondta komolyan.
- Az még nem jelent semmit. De én nem megyek tovább. Menj, és húzd meg magad! - feleltem kicsit szuszogva a sok sétától.
Bár az ellenségem volt, mégis féltettem. Majd azt hazudom, hogy megöltem, ezért nincs már a cellájában. Szemei lepetten kerekedtek ki mondatom hallatán.
- Micsoda? Nem! Azt hittem, velem maradsz! Meggyógyítottál! - fogta erősebben a karom, de ügyelt, hogy ne okozzon fájdalmat. Viszont lefejtettem magamról kezét. Nem voltam hozzászokva, hogy egy vámpír magához köt.
- Sajnálom, Harry, de mégis mit hittél? Hogy bele szeretek az ellenségembe, összeházasodunk, ahova meghívjuk a Te barátaidat hegyes fogakkal és az én családom éles fegyverekkel, aztán pedig boldogan élünk, míg meg nem halok? - kérdeztem cinikusan.
Szeme fájdalommal telt meg, de én csupán a valóságot mondtam el. Még ha sikerülne is titokban tartanunk, és elérné, hogy beleszeressek, el fog hagyni, mikor megöregszem, Ő pedig örökké fiatal marad. Mekkora bugyutaság. 14 éve figyeli, ahogy telik felettem az idő, ismerhetne már.
- Reméltem, hogy ez nem lesz baj. Azt gondoltam, hogy lényegtelen az emberek véleménye, mikor szeretjük egymást. - állt hozzám közelebb reménnyel telve, boldogan.
- De én nem szeretlek, Harry! - feleltem megcsóválva fejem.
Szemébe fájdalom és csalódottság költözött, amitől megfájdult a szívem, de hirtelen a remény ismét megcsillant. Hirtelen tapasztotta ajkait enyémekre, én pedig lepettségemben idegesen szívtam magamba a levegőt, így a bejutást is megkapta. Nyelve enyémnek ütközött, és táncra hívta azt. Lesokkoltam, nem tudtam, mit kéne tennem. Viszonozzam? Vagy lökjem el? Mindkettőbe belehalnék. Ha viszonzom, akkor a tudat fojt meg, hogy egy vámpírral csókolóztam, míg abban az esetben, ha ellököm...nos akkor nem tudom, mi készít ki, de éreztem, így lesz. Kezeit lágyan arcomra simította, és biztatón cirógatni kezdte bőröm, amitől kirázott a hideg. A szívem nagyot dobbant, amitől rájöttem; nem hezitálhatok tovább. Mellkasára simítottam kezeim, és visszacsókoltam. Arra jutottam, hogy aki ilyen önzetlenül tud szeretni, az nem lehet rossz ember...akarom mondani vámpír. Éreztem, ahogy megörül, és közelebb von magához derekamnál fogva, így már csak fél keze simította arcom. Lágyan csókolt, de éreztem, hogy egyre jobban kezd gyorsulni ajkaink játéka. Olyan közel kényszerített magához, ahogy csak tudott, én pedig élveztem minden egyes pillanatát csókunknak. Igen, élveztem. Még én is meglepődtem, de nem tudtam ellenállni Harrynek, mikor ennyire odaadóan képes szeretni. Talán csak vágytam valaki szerelmére, nem tudom, de Ő akkor, ott, azzal a csókkal olyat ígért nekem, amire egy ember sem lett volna képes.
Arcom cirógatva eltávolodott, és széles mosollyal nézett szemembe szeretetteljesen. Szívem vadul száguldott, levegővételem felgyorsult kétlem, hogy csupán az oxigénhiánytól. Szemei csodásan csillogtak rám, még soha senki nem nézett így rám.
- Azt hiszem, mégis képes lennél szeretni egy nyomorult vámpírt. - mondta lágyan, vigyorogva.
Nem feleltem semmit, csupán mérlegeltem magamban. Valóban olyan érzéseket keltett bennem, mint még soha senki, de ez nem helyes. Ő vámpír, én vadász. Soha nem lett volna szabad enne megtörténnie.
- Igen, de ez még nem azt jelenti, hogy megtehetjük ezt. Ha ez kitudódik, vagy téged ölnek meg az én társaim, vagy engem a Te fajtád. - csóváltam meg a fejem.
- Akkor nem tudódik ki! Érzem, hogy egyedül vagyunk. 20 km-re van a legközelebbi embercsoport délre. Érzem a szagukat. Meg fogjuk tudni oldani. - mondta reménnyel telve.
Elgondolkoztam. Hogyan képes ilyen messziről megérezni a szagokat? Soha nem bírtam felfogni az Ő képességeiket. Kicsit talán irigykedtem rájuk, amiért ennyi mindent érzékelhetnek, de soha nem lettem volna vámpír. Soha nem hagynám, hogy egyszer is valamelyik átváltoztasson. Éreztem, hogy szívem kötődik hozzá, nem lennék képes elengedni ezek után.
Óvatosan bólogatni kezdtem, amitől szélesen elvigyorodott, és átkarolva derekam felkapott, mintha egy tollpihe lennék. Forogni kezdet velem, és közben összeérintette ajkaink, de nem hagyhattam ezt. Rengeteg ereje volt, mint még vámpírnak sem, akivel találkoztam.
- Harry, tegyél le, most! - jelentettem ki komolyan, de elnevettem magam.
Talán most látott nevetni szemtől szemben először, így szélesen elmosolyodott, és leengedett a földre.
- Rengeteg erőd van. Simán össze tudnál törni...miért nem teszed? - kérdeztem óvatosabban.
- Nem egyértelmű?! Mert szeretlek! - vigyorgott rám oly' módon, hogy kivillant két édes gödröcskéje.
Boldog volt, ez sütött róla, amitől nekem is mosolyognom kellett. Nem tudom, miért, de ha Őt nevetni látnom, én is vidámmá válok, ha viszont szenved, nekem is kín fájdalma. És ez egyszerre őrjített meg, de ejtett is ámulatba.

7. fejezet.

- Nem hiszem el, hogy minden vámpír hallott erről a különleges tagról, de egyik sem tudja ki Ő. Könyörgöm, köztük él, nem?! - visszhangzott elmémben nevelőapám mérges kiabálása.
Engem is felmérgelt, hogy két hete egyfolytában erről kérdezgetjük az elkapott vámpírokat, mégsem tudja egyik sem a kilétét...vagy nem mondják el semmilyen kínzás hatására sem. Nagy hatalma lehet ennek a szörnynek, ha annyira megfélemlítette fajtársait, hogy nem törnek meg semmilyen kínzásra sem. Még az enyémre sem. Visszautasítják édes vérem, nem mondanak semmi egyebet, csak, hogy hallottak már róla. Ennyiért pedig nem engedem, hogy megízleljenek. Lenéztem ujjamon éktelenkedő újabb apró szúrásra, melyből még szivárgott vérem. Ügyesen mozogtam az erdőben, és három hét alatt már volt időm megtanulni az utat a szokott helyünkhöz, mely egy vízesés volt a hegyekben, most mégis ijedten szívtam magamba a levegőt, mikor két erős kar hirtelen magához húzott hátulról, és ajkak érintették nyakamat. Reakcióból ellöktem magamtól, és előrántottam fegyverem, mire kérdőn húzta fel szemöldökét, majd elnevette magát. Zavartan megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe gondolataimból. Elgondolkoztam, vajon Harry tud-e bármit is erről a vámpírról. Eddig még nem akartam azt felhozni, hogy minden vadász egyetlen fajtását keresi, akiért többeket is megölnek, hogy hozzá jussanak...és ez alól én sem voltam kivétel annak ellenére, hogy most egy vérszívó lehel lágy csókot ajkaimra.
Hirtelen távolodott el tőlem, és zavartan mért végig, miközben mélyeket szippantott a levegőből. Kérdőn vontam fel szemöldököm, mígnem egyre lejjebb hajolt, még mindig szimatolva. Végül megakadt kezemnél, és maga elé emelte azt. Végigmérte ujjamból szivárgó minimális mennyiségű vért, és vágyakozva harapta be alsóajkát, majd mély levegőt véve, lehunyt szemmel próbált megnyugodni. Tudtam, csábító neki vérem, mégsem volt hajlandó bántani.
- A híres kínzásod... - mosolygott fájdalmasan, mikor rám nézett.
Én csak aprót bólintottam, és sietősen megtöröltem ujjam egy zsebkendőbe, de még vérzett, így ugyanolyan volt pár pillanat múlva.
- Ezúttal ki volt a "szerencsés"? Mit akartál megtudni tőle? - kérdezte leülve a szokott sziklára. Tudtam, nehéz neki arról beszélnie, hogy fajtársait ölöm, de Ő is az én népem pusztítja, ha úgy vesszük.
- Már két hete folyamatosan kínzom a bekerült vámpírokat, de senki nem adja meg nekem azt az információt, amit tudni akarok. - csóváltam meg a fejem mérgesen.
- Nocsak! Mi olyan fontos? - kérdezte halovány mosollyal ajkain.
- Harry, Te tudsz valamit egy nagy erejű vámpírról? Különleges hatalma van, rendelkezik a négy őselem felett. Senki nem tudja, ki Ő, de meg kell ölnünk, hacsak nem akarunk mészárlást. Ki Ő? - kérdeztem komolyan szemébe nézve.
- Hogy jöttetek rá, hogy létezik? - nézett rám mosolyogva.
Meg sem lepődött kérdésemen, engem viszont annál inkább meglepett az Ő mondata. Ezek szerint tudja, és talán ismeri is. Talán Harry segítségével végre elkaphatom.
- Az északi erdő egyik tisztásán csata nyomait találtuk, tele olyan nyomokkal, melyet csak egy ilyen szörny tud okozni. - magyaráztam egyszerűen. - Tudod ki az? - kérdeztem sürgetőn.
Az előttünk csordogáló vízre szegezte tekintetét, és kicsit gondolkozott, majd aprót bólintott. A szívem felgyorsult, és izgatottan hajoltam előre. Talán most majd megölhetem ez a szörnyet. De úgy tűnt, többet nem áll szándékában mondani.
- És ki az? - kérdeztem izgatottan.
- Én nem...nem hiszem, hogy...- hebegte zavartan. Most először fordult elő, hogy nem találta a szavakat, és nem tudott volna előrukkolni semmivel sem. Lepetten húztam fel a szemöldököm. Közelebb csúsztam hozzá, és hátára simítottam kezem, majd biztatóan simogatni kezdtem, hogy mondja el. Felnézett rám, szemében zavar valamint talán félelem is égett. - Ő nem is rossz! Talán nem kéne üldöznötök, nem gondolod? - érvelt halkan.
- Harry, ez egy szörny! Bárkit képes meggyilkolni, és ha úgy tartja kedve, hatalmas mészárlást rendezhet. Minden ember és vadász veszélyben van. Muszáj megölnünk, szóval kérlek, mondd el, amit tudsz. - lágy hangon próbáltam meggyőzni, amitől sóhajtott egyet, és komolyan a szemembe nézett.
- Te tudhatnád a legjobban, hogy nem vagyok szörny. Ti csak annak hisztek, amit láttok, soha nem néztek a dolgok mögé. Kénytelen voltam harcolni, Niall-t akarták bántani holmi jött-ment vámpírok, aki megkeresett régebben az erdőben. Utálom használni az erőm, senki nem tud róla, csak Ni. - felelte leszegett fejjel, majd ujjaival rajzolt valamit a levegőbe, mely egy szívecskének tűnt. Nem tudtam, hogy azt a vámpírt Niall-nek hívták, még soha nem találkoztunk, leszámítva azt a fenyegetést, annak ellenére, hogy majdnem a testvére, és tud is kapcsolatunkról.
Lágy szellőt éreztem meg, mely simogatva fordította jobbra fejem lágyságával. Két vízoszlop emelkedett ki, mely középen összefonódott ezzel egy szívet alkotva. A szám kipattant ezt látva, valóban Ő volt az a vámpír, akit mindenki keres. Bár ezt már akkor meg tudtam volna mondani, mikor a sikátorban a szeme olyan árnyalatban izzott, mint még soha, egy vámpírnak sem, csupán kizártam az Ő lehetőségét, mivel Ő jó.
Visszafordultam felé, és szembe találtam maga félő szempárjával, mely szeretettel és féltéssel csillogott rám.
- Sajnálom, én...Tényleg egy szörnyet kerestünk, ezért nem is gondoltam rád. Szólni fogok, hogy azt hallottam, elmenekült a vámpír, mivel itt sokan üldözték, így nem fogunk tovább vadászni rád. - mosolyogtam rá lágyan.
Ő csak bólintott, mire megfogtam kezét, és összekulcsoltam ujjainkat. Szembe ültünk egymással, ez mindig is így volt. Lenézett kezeinkre, de tekintete megakadt mutatóujjamon. Széthúzta ujjainkat, és maga elé tartottam kezem, melyből még mindig szivárgott a vér. Lehunyta a szemét, és mélyeket szippantott a levegőből. Homloka ráncba szaladt az élvezettől.
- El sem tudod képzelni, milyen csodás... - suttogta halkan.
Szemei még mindig csukva voltak. Úgy tartotta kezem, mint holmi kincset, miközben mélyeket szippantott levegőből. Arra gondoltam, hogy annyi vámpír megízlelhetett, és véremmel ajkain hunyt el, csupán pont az az egy nem, aki számomra a legtöbbet jelentette.
Elemeltem kezeim öléből, de Ő továbbra is csupán az illatra koncentrált. Megnyomtam ujjamon a bőrt, így még több vérem tört elő, majd ajkaihoz érintettem a felületet. Bíztam benne, hittem, hogy nem veti el a sulykot. Szemei lepetten pattantak ki, és szorosan összezárta ajkait.
- Megengedem. - mondtam lágyan látva, milyen aranyosan ellenkezik.
Kicsit hezitált, talán magába nem volt biztos, de én bíztam benne. Óvatosan fogta meg kezem, és közelebb hajolt ujjamhoz. Végig engem pásztázott szemeivel, de nem ellenkeztem. Nyelvét ujjamhoz érintette, így megízlelte véremet. Mélyen magába szívta a levegőt, szinte láttam rajta, amint átjárta testét a remegés a gyönyörtől. Ajkai közé vette ujjam, és lágyan megszívta. Mindig azt hittem, hogy ez fáj, de semmi ilyenről nem volt szó. Bár nem is értek bőrömhöz fogai. Talán ha megharapott volna, de nem tette. Csupán szívta ujjam, miközben lehunyta szemeit. Kezei meg-megremegtek, miközben lágyan szívogatta ujjam még több és több vért kicsikarva sebemből. Gyönyörködtem tökéletességében, magával ragadott elégedett arca, ahogy többet és többet kíván. Azt tartottam, hogy nincs csúnyább halál egy vadásznak annál, minthogy kiszívják a vérét, de Harry-nek engedtem. Viszont éreztem, hogy lassan elég lesz, így másik kezem arcára helyeztem, és lágyan megcirógattam bőrét jelezve, hogy hagyja abba. Kipattantak szemei, melyek vörösben izzottak, mégis lágyan néztek rám, szeretettel. Ajkai elengedték ujjam, viszont továbbra is fogta kezem. Láttam, ahogy megcsillan éles foga, mely véres volt, ahogy szája is, de azonnal lenyalta a vörös folyadékot. Lágy csókot lehelt ujjamra, miközben szeme lassan visszanyerte eredeti, zöld színét. Elmosolyodtam, és elvettem kezeim róla/tőle. Megnéztem ujjam, melyből már nem szivárgott a vér, és kicsit zsibbadt is. Talán mert kiszívta a vérem belőle, de hamarosan újat fog pumpálni ide szívem.
- Dobog a szíved... - jegyezte meg halkabban ámulattal hangjában.
Elmosolyodtam. Arra már rájöttem, hogy neki is van szíve és vére is, de nem a szíve pumpálja...sokkal inkább az, amit megeszik nap, mint nap. Nem tudtam erre mit felelni, neki viszont látszólag ez fájt.
- Tudod, soha nem akartam vámpír lenni... - csóválta meg a fejét lehajtva. - ...de soha nem volt szívem.
A szívem hevesebben kezdett dobogni, hogy így látom Őt, amit biztosan Ő is hallott. Közelebb másztam hozzá, és magamhoz húztam. Magamhoz öleltem, Ő pedig mellkasomra döntötte fejét.
- Nem az dönti el, van-e szíved, hogy dobog vagy sem, hanem, hogy érez-e vagy sem. - mondtam hátát dörzsölgetve.
Erősebben szorított, és lehelt egy csókot nyakam bőrére ettől. Elmosolyodtam, és átkaroltam hátát, hogy érezze; mellette állok. Bár még nem mondtam ki soha, szerelmes voltam belé. A megfelelő alkalomra várok, hogy elmondjam. Gondolataimból hangja zökkentett ki.
- Nekem csupán most kezdett el érezni. Emberként is gyilkoltam...borzalmas teremtés voltam. Utálom magam. - suttogta fájdalmasan.
- Nem! Biztosan nem voltál olyan borzalmas. - próbáltam nyugtatni, de nem nagyon ment.
- Te nem érted. Én...én 1931-ben születtem Németországban. Beleszülettem a gonoszságba, így engem is szívtelennek neveltek. Nem éreztem semmit, még a szüleimet sem szerettem igazán. Aztán 21 évesen, 1952-ben...emberek százait öltem meg, és a szemem sem rebbent. - távolodott el tőlem, és szeme csillogott a könnyektől. Sietősen dőltem előre, és arcára simítottam kezem, hogy megnyugtassam. Nem értettem, miért mondja ezt. Mit tett, hogy ennyi embert ölt meg? Németország, 1950-es évek...mi is volt akkor? Soha nem voltam jó töriből... - Lou, én az egyik büntetőtábor vezetője voltam. Ártatlan embereket kínoztam halálra, csupán a hitük miatt. Utálom magam. - nézett a szemembe, és kicsordult egy könnycseppje.
Soha nem hittem, hogy a vámpírok képesek sírni, de Ő megtette. Sebesen töröltem le könnyét, mely megégette ujjam, de nem érdekelt akkor a fájdalom. Kezeim közé fogtam arcát, és nyomtam egy lágy csókot ajkaira, hogy érezze, mellette vagyok.
- Csst! Semmi baj! - nyugtattam, de hevesen kapkodta a levegőt, ahogy visszaemlékezett erre. Tekintete, hol jobb, hol bal szemem égette kétségbeesettségével. Borzalmas volt látnom ilyen állapotban. Soha nem hittem volna, hogy ilyen démonnal küzd titokban. Mély levegőt vett, és lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, valamivel nyugodtabbnak tűnt, és folytatta.
 - Utólag megtudtam, hogy akkoriban gyakran ostromolták az ilyen helyeket a vámpírok. Egyik este bedőltem az ágyamba, és lehunytam a szemem, de az ablak kivágódott, és beugrott rajta egy személy. Jólöltözött volt, fekete kabátot viselt, amit leporolt, miután megállt a szoba közepén. Soha nem felejtem el az arcát. Teljesen jogos dolgokat vágott a fejemhez, én pedig azt hittem, egy lázadó űz csúf játékot velem. Kiabálni kezdtem az őröknek, és kézbe vettem fegyverem is, de Ő csak nevetett rajtam, majd nekem rontott. Azt mondta, megmutatja, az emberek hogyan szenvednek itt. Mindenhol megharapott, ahol csak ért, lényegtelen, takarta-e ott testem ruha. A fájdalom őrjítő volt, meg akartam halni. Egy harapás is eléggé fáj, ha át akar valaki változni, nemhogy 29. De aznap este átváltoztatott, és vámpír lettem. Megtudtam, mit éreznek azok, akikkel én oly' szívtelen módon bántam. Beálltam a vámpírok seregébe, és ledöntöttük a falakat egyik este, így az emberek megszökhettek. Az őrök azt hitték, a foglyok voltak, de ez jól van így. Akkor jöttem rá, milyen képességem van, de senkinek nem mutattam. Rátaláltam a Styles családra, akik maguk közé fogadtak, és végre megtanultam szeretni. Aztán jött Apád, és mindent romba döntött. Úgy éreztem, megfosztottak a családomtól, és előbújt belőlem az emberi mivoltom. Szívtelenül rontottam rátok, nem érdekelt Apád gyenge próbálkozása, hogy megvédje családját, vére hívogatott. Élveztem, a játékot, ahogy Édesanyád mondta. Úgy éreztem magam, mint holmi macska-egér játékba, azt akartam, hogy úgy féljetek, mint Én, mikor megtámadtak minket a vadászok. Tudtam, hogy ott vagytok a kartonok között, vissza akartam menni értetek Édesanyád után, de mikor végeztem vele, és elindultam, arra gondoltam, hogy Ti is olyanok vagytok, mint az a millió kisgyermek, akik semmiről sem tehettek, én mégis gázkamrába zártam őket azzal az ártatlan szöveggel, hogy fürdeni mennek. Megsajnáltalak titeket, és akkor megjelentek a vadászok Nevelőapáddal az élen. Elbújtam a tetőn, és azóta bujkálok a tetőkön vagy a tömegben, hogy tudjak rád vigyázni, hogy figyelhesselek. Annyira sajnálom...mindent. Én...úgy sajnálom. - hebegte félve pillantva rám.
Bár fájt, amit a családomról mondott, mégsem tudtam rá haragudni. Részben, mert Ő csupán a saját szeretteit védte, és én is ugyanezt akartam tenni vele. Borzalmas dolgokon ment keresztül, de megjavult, és csak ez a fontos. Leszegte a fejét, és nem nézett a szemembe.
- Harry! Harry, figyelj rám! - szóltam neki, mikor nem nézett fel a szemembe. De hamarosan megtette, és láttam benne a fájdalmat valamint a megbánást. - Szeretlek. - mondtam egészen halkan.
Úgy éreztem, most jött el a megfelelő pillanat, hogy megerősítsem ezt kimondva. Nagy szemekkel nézett rám, mintha az iménti bánat meg sem történt volna, íriszei úgy csillantak fel. Elmosolyodott, és magához vont egy csókra. Vidáman csókolt, szerelmét tisztán éreztem, bár nem mondta ki, hogy Ő is szeret engem...bár Ő már elégszer hangoztatta eddig is.

8. fejezet.

A vadászok elfogadták történetem, miszerint biztos forrásból tudom, hogy az a vámpír nem jelent ránk veszélyt, ugyani elmenekült. Nem kerestük tovább, aminek kimondottan örültem. Ezzel együtt, mintha a vámpírok is megfogyatkoztak volna, de én csak örültem, hogy nincs munkánk. Bár kevés gyilkosság még így is történt, de semmi komolyabb támadás vagy mészárlás. Minden egyes alkalommal, mikor meghallottam, hogy ismét megölt valakit egy vámpír arra gondoltam, hogy ez talán Harry tette, mivel éhes volt. Talán ezúttal Ő a tettes, és megölte valakinek a szerelmét, rokonát, barátját. Mégsem hoztam fel neki soha, mivel tudtam szüksége van a vérre, az ösztönei megkívánják, hogy öljön táplálékáért. És bár normál esetben undorodtam volna egy gyilkostól, Ő mégis a szerelmem volt, nem tudtam rá haragudni. És ezzel Ő is tisztában volt.
Harry felé tartottam az erdőben. Azt mondta, ma megmutatja, hol él, mivel már bízik benne, hogy nem fogom elítélni semmiért sem. Én sajnos nem vihettem haza, de ezt Ő is megértette. Elvégre nem kéne bemutatnom egy vámpírt egy vadász családnak, nemde?  Az erdő körülölelt, és magába foglalt, de mellőlem idegesen rebbent fel az egyik fa ágáról pár madár. Ebből tudtam, valami gond van. Érzékeim jeleztek, pontosan tudtam, hogy nem vagyok egyedül. De most éreztem a fenyegetést is, mely egy ragadozó jelenlétét jelentette. Nem mutathattam, hogy észrevettem, különben alattomosan támad hátba, és gyorsasága ellen esélyem sincs. Haladtam tovább előre, mintha mi sem történt volna, pedig éberen füleltem, és láthatatlanul megérintettem fegyverem nadrágomban. Ekkor éreztem, hogy balról egyre inkább közeledik felém, így lehajoltam, amitől erős fuvallatot keltve elhaladt fölöttem. Azonnal előkaptam tőröm, és idegesen szegeztem a vámpír fele. Szeme vörösben izzott, fogait vicsorogva mutogatta, hogy megfélemlítsen. Levegővételem gyorsult, Ő pedig vágyakozva szívta magába illatom. Szemei elsötétedtek, ahogy mindnek, mikor rám néz. Ilyenkor sebezhetőbbek voltak, ugyanis elveszi eszüket illatom. Ezt szoktam kihasználni rendszeresen. Nekem rontott, én pedig erősebben markoltam fegyverem készen a csatára. Viszont nem ért el hozzám a vámpír. Egy sebes alak oldalra lökte, de oly' erővel, hogy kidöntött egy fát. A alakban Harry-t véltem felismerni, mikor villám sebességével előttem termett, és védelmezőn tolt maga mögé, én ezt mégsem engedtem. Mellé léptem, nem volt szükségem védelmére. Több vámpírt is megöltem már, ez az egy sem jelentett volna gondot, ha nem lép közbe.
- Mit csinálsz?! - kérdeztem komolyan szemem a vámpíron tartva, aki éppen felkelt a földről.
- Éreztem az illatát, ahogy egyre közeledik feléd. Azonnal ide rohantam. - magyarázta egyszerűen.
Nem is érdekelte a vámpír előttünk, míg én védekező testtartásba helyezkedtem, Ő lazán álldogált, de tudtam azért, mert nem ellenfél számára ez a vámpír. 
Ő viszont nem támadt ismét, helyette inkább kérdőn mért végig minket, miközben kihúzta magát.
- Mi a fene folyik itt? - kérdezte ledöbbenve, mikor ránk nézett. - Haver, tisztában vagy vele, hogy ez egy vadász? - kérdezte Harry-től rám mutatva, amitől szerelmem felém fordította a fejét.
- Igen. - rántotta meg a vállát Ő.
A vámpír kicsit gondolkozott, majd mindent tudóan felnevetett, és végigmért kettőnkön.
- Jaaj, értem már! Magadnak akarod az édes vérét! Valóban csodás az illata, már 10 kilométerről megéreztem. - szimatolt a levegőbe.
Beugrott, hogy Harry kétszer ilyen messze képes megérezni a szagokat, ez is azt bizonyítja, mennyire erős a fajtája között. De neki is van egy gyengepontja...én.
- Takarodj a közeléből! - mondta komolyan a szemébe nézve, éles fogait kivillantva.
Az idegen kicsit elgondolkozott, viszont látszólag nem vette komolyan Harry utasítását. Engem kezdett pásztázni, majd hirtelen a megvilágosodás szikrája telepedett mg vörös íriszeiben.
- Emlékszem rátok! Már másodszorra üldözöl el Tőle! 6 éve is éreztem az illatát, most beugrott. Már akkor is csábító volt, de akkor is ott voltál a közelében. Mi a fasz van veled? Miért védesz egy vadászt, amikor minket pusztít? - kérdezte mérgesen a vámpír.
- Semmi közöd hozzá! Kotródj innen! - köpte a szavakat Harry, és mérgesen vicsorított, amitől a vámpír egy lépést hátrált. Nem értettem, mi olyan félelmetes Harry-bel, nekem pont olyan volt így, mint a többi vámpír, az idegen mégis megijedt tőle. Talán egymás között van valami különlegességük, melyről eddig én sem tudtam.
- Vigyáz magadra Göndör! - mondta komolyan a férfi, majd sebesen berohant a fák sűrűjében.
Lepetten néztem utána, majd keresztbe fontam a karom, és Harry felé fordultam. Immáron úgy festett, mint egy átlag ember, semmi vámpír-szerű nem volt benne. Ártatlan mosolyt villantott, és meg akart ölelni, de nem hagytam.
- Miért kellett beleavatkoznod? El tudtam volna intézni, és akkor a kérdéseket is elkerülhettük volna. Miért nem hagytad, hogy megoldjam? - kérdeztem mérgesen.
Idegesített, hogy azt hitte, nem tudom egyedül megoldani. Sok vámpírt megöltem már, nem csupán kínzás után, hanem párbajban is. Ezzel is elbántam volna, Ő mégsem bízott bennem eléggé. Gyengének látott.
- Féltettelek. Éreztem, hogy közeledik feléd, talán még soha nem rohantam ilyen gyorsan - csóválta meg a fejét aggodalmasan.
- Fölösleges volt úgy rohannod. Csatáztam már vámpírokkal, és láthatod, hogy nem én haltam meg benne. Megvannak a saját módszereim, el tudtam volna bánni vele. - mondtam komolyan.
A szemébe fájdalom telepedett, és leszegte fejét, így göndör tincsei homlokába buktak. Szomorúnak tűnt, amit nem nagyon értettem...talán tényleg nem bízik bennem. Azt hiszi, gyenge vagyok, és nem tudok elintézni egy nyamvadt vámpírt. 
- Pont ez az! Tudtam, hogy megölnéd.  A fajtársam, még ha nem is ismerem. Így is elég nehéz kizárni a tényt, hogy nap, mint nap azokat öld és kínzod meg, akik a társaim, és talán ismertem Őket. Nem akartam, hogy Őt is megöld. - mondta lehajtott fejjel.
Ekkor értettem meg mindent. Nem engem féltett, hanem a vámpírt. Nem tudtam, hogy nehéz neki a tudat, hogy az ellensége vagyok. Ez részben fájt is, és fel is mérgelt.
- Nem gondolhattad, hogy felhagyok a munkámmal, csak mert egy vámpír lett a párom. - csóváltam meg a fejem a hajzuhatagot figyelve. Felkapta a tekintetét, és fájdalmasan a szemembe nézett.
- Reménykedtem benne, hogy kevesebbet fogsz ölni, de nem így lett. A vámpírok félnek tőled, elrejtőznek. Szívtelennek tartanak, aki mindenáron a családján akar bosszút állni. - csóválta meg a fejét fájdalmasan, mire a szemem lepetté vált.
- Félnek tőlem? - ízlelgettem a mondatot, ami örömmel töltötte meg szívem. - Helyes. Legalább nem ölnek addig sem. - bólintottam határozottan megerősítve szavaimat. Viszont Harry inkább megcsóválta a fejét, és csalódottan nézett rám.
- Nem érted, Louis?! Megváltoztál! Én abba a srácba szerettem bele, akit csak titokban figyeltem ámulattal, mikor öltözött a szemközti ház tetejéről az ablakon át, vagy éppen merészkedtem bemászni ablakán, mikor aludt. De amióta elkezdted ezt csinálni, megváltoztál. Eleinte azt hittem, csak velem nem oldódsz fel még 100%-osan, de nem erről van szó. Kemény lettél, szívtelen. Nem akarom, hogy olyanná válj, mint én voltam ember koromban, de jó úton haladsz felé. Állj le! - nézett komolyan a szemembe.
Meglepődtem mondatain, és nem éreztem jogosnak állításait.
- Semmit nem változtam, Te nem bírod elfogadni, hogy hiába fajtársaid, nem mind olyanok, mint Te, Őket pedig az én dolgom megölni. - mondtam komolyan a szemébe kicsit...oké, nagyon feljebb emelve a hangom.
- Nem a Te dolgod! Vannak még rajtad kívül sokan világszerte vadászok! - felelte Ő is hangosabban.
- Ha azt várod, hogy miattad hagyjam abba, nem fogom megtenni! - löktem meg mérgesen a mellkasát, de meg sem mozdult.
- Pedig pont ezt várom! Azért lettél vadász, hogy a szüleid gyilkosát megtaláld! Megtaláltad, és beleszerettél, nincs, miért tovább csinálnod ezt! - kiáltott rám mérgesen.
- És milyen kár, hogy így alakult! Ha nem csalogatsz magadhoz, hidegvérrel meg tudtalak volna ölni, mint a többieket! Utálom, hogy csalódást okoztam a családom emlékének. - kiabáltam mérgesen, minden feszültség kiszökött fogságából.
Szemei először fájdalommal csillogtak, aztán harag gyúlt bennük. Mérgesen kapta el torkom, és oly' erővel lökött a fának, mint még senki. Nem tudtam ellenkezni, túl erősen préselt a fához. Szemei vörössé változtak, hegyes fogai megcsillantak a fényben. Lehunytam a szemem, ahogy nyakamhoz hajolt. Meg fog ölni, és úgy fogok meghalni, ahogy egy vadász sem szeretne. Egy vámpír fogja kiszívni édes vérem. De akkor legalább Ő teszi, mert bár haragudtam rá, azokért, amiket fejemhez vágott, mégis szerettem, és tudtam, nála jobb helyen nem lehetne vérem. Ha valaki az utolsó cseppig megízlelhetni, az Ő legyen.
De helyette csupán egy csikarást ejtett meg nyakamon fogaival, melytől égető érzés hasított belém, mintha méregbe áztatott penge lett volna. Még soha nem sebesített meg egy vámpír sem a fogával, Ő volt az első, így nem tudtam, hogy ez ilyen pokoli érzés, de ezt nem mutattam, méltóságteljesen fogok meghalni. Lágyan lenyalta a felszínes sebből kicsorduló vérem, majd fülemhez hajolt. 
- Remélem, boldog vagy! Elvesztettél engem is. - suttogta fülembe, és hirtelen eltűnt előlem.
Tudtam, hogy Ő kifejezetten gyors annyi erővel, de soha nem hittem, hogy csak úgy el tud tűnni, mint a kámfor. Nyakamhoz kaptam, és megéreztem a langyos folyadékot, és karcolást. Megáztam a fejem, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Felnyögtem, amint tudatosult bennem, hogy mit is tettem. A fejéhez vágtam, hogy szívesen megölném, és utálom, amiért csalódást okozok családom emlékének, amiért erre nem vagyok képes. Elhagyott, hisz ez kit ne késztetne erre?! Utáltam magam, amiért elüldöztem magam mellől. Talán tényleg más lettem, a régi Louis soha nem tenne ilyet. Nem bántaná meg így azt, akibe szerelmes. Félnek tőlem a vámpírok...valóban szívtelen lennék?

9. fejezet.

Már jócskán sötétedett, mikor hazavánszorogtam, úgy festhettem, mint egy zombi. Meglepő módon, most Ryan kocsija is itthon állt, talán Ő is csodálkozott, hogy ennyire későn érek haza, mikor mostanában alig van dolgunk. Az élet kiszökött belőlem, nem vágytam egyébre, csupán az álmok édes világába menekülni, hátha akkor is időre, de találok megoldást. Elvesztettem Őt, aki mindent jelentett számomra, annak ellenére is, hogy az ellenségemnek kellett volna lennie.
Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, de a nappaliba bepillantva megláttam családom. Mindhárman együtt néztek egy filmet, de megállították, mikor beköszöntem erőtlen hangon.
- Louis, minden rendben? Hol voltál eddig? - kérdezte Ryan aggódva.
- Dolgom volt. - rántottam meg a vállam az ajtókeretnek dőlve
- De nem esett bajod, ugye? - kérdezte azonnal Lucy.
Magam elé meredve gondoltam végig a dolgokat. Ők szeretnek, de velük sem tehetem meg, hogy a hátuk mögött lepaktálok az ellenséggel.
- Valóban szívtelen lennék? - kérdeztem halkabban, mire mindannyian felém fordultak.
- Édesen, dehogyis! - jött egyből hozzám Lucy, és megölelt.
- Louis, minden rendben? Nem tűnsz úgy, mint aki...él. - állt meg előttem Lottie, és furcsán kezdett méregetni.
- Hosszú volt a mai nap. - csóváltam meg a fejem egy erőtlen mosollyal, és elindultam a szobámba...pontosabban csak akartam, mert Lottie idegesen kapta el a karom, hogy visszarántson. - Te jó ég! Mi történt a nyakaddal? Csúnya sebet szereztél! Hol jártál? - kérdezte idegesen.
Ekkor ugrott be a Harry okozta vágás, melyről el is feledkeztem. Idegesen fordultam vissza, miközben vadul kutattam agyamban egy hazugság után.
- Már megint kicsapott a pénzszámoló? A múltkor Jim is így járt. Én is szóvá fogom tenni, hogy javítsák már meg. - sietett segítségemre Ryan, amitől hatalmas kő esett le a szívemről.
- Ki hinné, hogy ilyen veszélyes lehet egy irodai munka. - csóválta meg a fejét Lucy egy aggódó Anyához méltóan.
Én csak bólintottam, és elindultam újból szobám fele. Semmi egyébre nem vágytam, mint ágyba vetődni, és álomba zuhanni, hogy legalább kicsit elfelejtsem a borzalmakat, melyeket ma átéltem. Talán pont ez volt a gond. Minden mentsváram elvesztettem, mikor rájöttem, képtelen vagyok aludni. Ha lehunytam a szemem, Harry-t láttam magam előtt, így aztán próbáltam nyitva tartani azokat, úgy pedig nehéz aludni. Elmémben visszhangot vertek mondatai, nem bírtam elfelejteni őket. Kitépte magát szívemből, így egy tátongó lyuk maradt csupán helyén. Féltem nélküle...nem a vámpíroktól, sokkal inkább az élettől. 6 éves korom óta először éreztem azt, hogy jó helyen vagyok, de ez elillant, mikor eltűnt előlem, magamra hagyva a sötét erdőben, és az életben. Talán soha többé nem látom már, de azt én sem élném túl, és szerintem Ő sem. Muszáj még találkoznunk, nem élhetek nélküle! Mindent megbántam, amit mondtam, és igaza volt; megváltoztam. Fájt ezt beismernem, de valóban nem voltam már ugyanaz az ember, aki eddig is.
***
A napok magányosan teltek nélküle. Nem volt kedvem gyilkolni vagy kínozni, egyszerűen képtelen voltam bántani a vámpírokat. Minden áldott nap kijártam az erdőbe, de sehol nem találtam. Azt kívántam, bárcsak egyszer megpillanthatnám, de erre nem volt lehetőségem. Elvesztettem azt a kincset, mely enyém volt két hónapig.
Lehajtott fejjel léptem ki az egyik szobából, és a társalgóba mentem, ami általában üres volt. Levágtam magam a kanapéra, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és hallottam is nesztelen lépteit, mégsem nyitottam ki szemem. Tudtam, ki az.
- Mi van veled, Haver? - ült le az egyik fotelbe Zayn.
Csak megcsóváltam a fejem, majd megdörzsöltem arcom. Ezután nyitottam ki csak a szemem, hogy az igencsak érdekfeszítő plafont kezdjem tanulmányozni.
- Történt veled valami? Teljesen más vagy... - csóválta meg a fejét, mire ismét lehunytam szemeim.
Nem akartam erről beszélni vele és senkivel sem....vagyis nem arról van szó, hogy nem akartam beszélni erről, mivel nagyon is vágytam rá, hogy valakinek kiöntsem szívem, de nem tehettem. Zayn gyűlöli a vámpírokat, ahogy mindenki, aki tud róluk a környezetemben, így kénytelen voltam magamba tartani.
- Louis, figyelsz Te rám egyáltalán? - kérdezte sürgetőn.
- Nem akarok róla beszélni, oké? - ültem fel sietősen, és felé fordultam. Szemeim villámokat szórtak, pedig Ő csak segíteni akart.
- Oké-oké. - nyugtatott egyből. 
A seb a nyakamon meglepően gyorsan gyógyult, talán a foguk rendelkezik valamiféle hatóanyaggal is, nem tudom. Még csak másfél hét telt el, de már csak halovány nyoma maradt helyén. Már másnap elhalványult olyan szinten, hogy egy karcolásnak tűnt.
Hirtelen rontott be az ajtón Nevelőapám, és sietősen jött hozzánk, mégis széles vigyor égett ajkain.
- Elkaptunk egy vámpírt, nagyon erősnek tűnik. - magyarázta elégedetten, mire felkaptam a fejem. Reménykedtem benne, hogy nem ismét Harry került ide, akkor Zayn biztosan megismerné, és rájönne, hogy valójában nem öltem meg, hanem megszöktettem. - Louis, tiéd a pálya. Mindent adj bele, ki kell szednünk belőle, mi a neve! Úgy, mint régen! Keményen! - mondta nekem komolyan, mire kérdőn húztam fel a szemöldököm.
Nem akartam ismét szívtelenné válni, ahogy Harry is mondta, de nem tehettem mást. Ő kilépett az életemből, nekem pedig meg kell találnom a egyensúlyt, ahogy Ryan-nek is sikerült, hisz teljesen más ember a vámpírok előtt, mint előttünk. Megtanulta váltogatni arcait. Nekem is ezt kell tennem!
Elszántan bólintottam, és megindultam utána a cella felé. Benyitott a kettesben, mi pedig utána mentünk Zayn-nel. Akkor vallattam utoljára Nevelőapámmal hátam mögött, mikor tanultam, így most kicsit feszélyezve éreztem magam, de ezt nem mutathattam. A vámpír felnézett ránk, én pedig megismertem. A szőke volt az, akit ha jól emlékszem Niall-nek hívnak. Ő is egyből megismert, így vicsorogni kezdett rám, szeme vörösbe fordult. Idegesített, hogy mögöttem állnak ketten is, féltem, hogy valami olyat mond, amit nem kéne.
- Tomlinson! Takarodj innen, míg ki vagyok kötözve! Ha szabad lennék, kettétépnélek! Nyomorult seggfej! - kiabált rám mérgesen, miközben vadul mutogatta éles fogait.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, amit Ő is láthatott, mivel széles vigyort villantott. Erőt vettem magamon, és közelebb álltam hozzá, amitől az undor vörös szemeiben csak növekedett.
- Mi a neved? - kérdeztem komolyan.
- Tudod Te azt nagyon jól! - vágott vissza.
- Mi a neved? - kérdeztem határozottabban és jóval keményebben, de Ő csak vigyorgott.
- Ha kiejted a keresztnevem, megmondom a vezetéknevem. - ajánlotta fel elégedett vigyorral, mire csak felsóhajtottam, és kelletlenül megforgattam szemeimet.
- Niall. - feleltem határozottan.
- Ugye, hogy tudod! A vezetéknevem Horan. - lepetten húztam fel a szemöldököm.
Akkor mégis honnan ismerheti Harry? Horan családról pedig még soha nem hallottam London közelében. Már ígyis-úgyis lényegtelen volt, ki mit hall meg mögöttem, nem érdekelt.
- Nem a Styles család tagja vagy? - kérdeztem komolyan.
- A Styles család meghalt 14 éve...neked kéne a legjobban tudnod. - köpte a szavakat a szemembe.
Összeszűkült tekintettel néztem rá, de nem hagytam eluralkodni dühöm. Egyre inkább Harry szavai jártak a fejemben, miszerint félnek tőlem a vámpírok. Visszafogtam magam, és a tudnivalóra koncentráltam.
- A Styles családot újraalapította Harry Styles. Új családot épített maga köré. - mondtam mindent tudóan.
- Vajon honnan is tudod ilyen jól?! - nevetett fel cinikusan, majd megforgatta szemeit. - Lehetséges, de annak nincs neve. Saját nevünk van benne. - felelte egyszerűen.
Ezt soha nem említette Harry. Vajon mi oka volt, így megalkotnia családját? Talán nem akarta, hogy megismerjék személyiségét.
- Hány tagból áll? - kérdeztem komolyan.
- Erről nem engem kéne kifaggatnod! Lett volna lehetőséged megtudni, de eldobtad...és van, akinek ezzel nagy fájdalmat okoztál. - mondta szemembe nézve.
- Ez meg miről beszél, Fiam? - kérdezte Ryan mögöttem.
Hirtelen el is felejtettem Őket. Jobban érdekelt, hogy Harry állítólag szenved miattam. Minden egyes szavam megbántam, amit a fejéhez vágtam, és vissza akartam szerezni, mégsem találtam semerre sem. Elrejtőzött előlem, akárcsak a nap rejtőzik a felhők mögé az égbolton.
- Louis, utállak, tudod nagyon jól, de nagy baj fog történni. - folytatta Niall figyelmen kívül hagyva Nevelőapám, így én is hasonlóképpen tettem. - Az idegen, aki megtámadott az erdőben. Emlékszel rá? - kérdezte komolyan a szemembe nézve, mire bólintottam. - Visszajött a családjával. Erősek...nagyon. A mi családunkra vadásznak, Harry veszélyben van, és én is ide kerültem. Téged is keresnek. Ha legyőznek minket, vagy legalábbis maguk mellé állítják Harry-t, nem lesz biztonságban senki sem. És ha én itt meghalok, nem lesz, amiért ne állna át, ezt tudnod kell.
Maszkom megtört, és földre hullott. Ahogy meghallottam, hogy Harry veszélyben van, a szívembe hájdalom telepedett, szemem aggodalommal telt meg. A levegőt kapkodni kezdtem, és idegesen túrtam a hajamba, mire az Ő szeme is megenyhült. Látta rajtam, mennyire megijedtem, de nem tudtam, mit kéne tennem. Zavartan néztem rá, és mondani akartam valami olyasmit, hogy "mindjárt jövök", de rájöttem, Ő úgysem megy innen sehova, így sietősen kirohantam a szobából.
A falnak dőltem a folyosón, és kezembe temettem arcom, hogy meg tudjam dörzsölni. Felrémlett minden egyes együtt töltött pillanat Harry-vel, minden egyes csókunk, melyet soha nem akartam elveszteni. De meg akarják ölni, ahogy engem is. A szívem apró darabkái kezdtek ismét összeállni, ahogy belegondoltam, milyen lenne Őt újra csókolni. Lélegzetvételem felgyorsult, ahogy hátravetettem fejem, és vágyakozva képzeltem el csókját. Epedeztem érintéséért, melyet utóbbi időben, mindig végigvezetett mellkasomon, majd hasamon. Lágy csókjaira, és kicsit sem erőszakos szívásaira vágytam nyakam bőrén. Ölelő karjaira, melyek bebugyoláltak, és elrejtettek a világ elől. Még védelmezése is hiányzott, pedig utáltam, mikor gyengének hisz.
De meghallottam az ajtó nyitódását, majd csukódását, így kinyitottam szemem. Ryan és Zayn nézett rám kérdőn, mire kicsit elszégyelltem magam. Magam sem tudom, mért, mégis elpirultam parányira.
- Mi ez az egész? Nekünk semmit nem mond. Mibe keveredtél, Louis? - kérdezte komolyan Ryan.
Barna szempárból a kékbe pillantottam, míg kékből a barnába. Nem tudtam, kire nézzek, bíztatást vártam, de sehonnan nem azt a fajtát kaptam, melyre szükségem lett volna. Arra gondoltam, hogy Harry bajban van, és nem érdekelt, ezért ki tudja meg titkunk, segítenem kell neki.
- Engedjük el Niall-t! - mondtam komolyan ellökve magam a faltól.
Lepetten néztek rám, semmit nem értettek. Egyáltalán nem ezt várták, magyarázatot akartak hallani.
- Miért? Meg kéne halnia! - tiltakozott Zayn.
- Nem halhat meg! Túl fontos ahhoz! - feleltem komolyan.
- Már mért lenne fontos? Csak egy vámpír. Adott pár információt, mint a többi, de többé nem jut ki innen. Embereket öl táplálékul, halált érdemel. - ragaszkodott még mindig az elveihez Zayn.
- Nem! Ő olyan emberekkel táplálkozik, akik megérdemlik a halált. Nem értitek? Itt már nem rólunk és a vámpírokról van szó! Jön egy gonosz vámpírcsalád, akik meg akarják ölni őket. Ha Niall nem megy vissza a családjához, Harry átáll, és mind meghalunk. Nem csak a vadászok, de egész London veszélyessé válik. - hadartam kétségbeesetten.
Kikerekedett szemekkel néztek rám, semmit nem értettek ebből az egészből.
- Mi van? Ki az a Harry? Milyen vámpírcsalád? Honnan tudod ezeket? - kérdezte zavartan Zayn.
- Fiam, ha nem mondasz el most azonnal mindent, amit tudsz, nem teszünk semmit sem! - szólt rám komolyan Ryan, amitől mély levegőt vettem, és nem törődve a következményekkel, hadarni kezdtem.
- Harry az a vámpír, akit Zayn hozott be, mert öngyilkos akart lenni. Azt mondtam, hogy megöltem, de valójában kivittem innen. Ő a nagy erejű vámpír, akiről azt hittétek, elmenekült. Ártalmatlan, jó szíve van, de attól függetlenül embereket öl a családjával együtt, viszont csak olyanokat, akik megérdemlik a halált. Ő ölte meg a szüleimet, de megbánta, és vigyázott rám 6 éves koromtól. Azért nem öltek még meg véremért. Niall a legjobb barátja, és ha Ő sem lesz már mellette, akkor a családja semmit nem számít neki, és pillanatok alatt át fog állni a rossz vámpírokhoz. Ha nem teszi meg, talán kevés lesz egyedül, lényegtelen, ekkora ereje van. Viszont ha átáll, gonosszá teszik, és mi leszünk a következők, akik útjukba kerülünk. Mindenkit meg fognak ölni, utána pedig London lakosai következnek. Hatalmas mészárlást rendeznének. El kell engednünk Niall-t, és össze kell fognunk Harry családjával, csak így védhetjük meg magunkat és London-t! Nincs más választásunk. - hadartam sietősen, és csak reménykedtem benne, hogy jól értették minden egyes szavam. Tekintetük sokszorosára nőtt, fel kellett fogniuk a lényeget. Türelmetlenül doboltam ujjaimmal karomon, végül Ryan megszólalt.
- Lássuk, jól értem-e! Titokban vámpírokkal találkoztál a hátunk mögött, akik most a segítségünket kérik? - kérdezte komolyan. Így már koránt sem hangzott olyan jól.
- Igen, de... - akartam belekezdeni, viszont Zayn közbevágott.
- Semmi de! Én biztosan nem segítek ezeknek! - fonta össze maga előtt karjait.
Kétségbeesetten akartam meggyőzni őket ismét, így már vettem is a levegőt, de ezúttal Ryan szakított félbe:
- De fogsz! Segítenünk kell, ha nem akarunk mészárlást. Ha igaz, amit Louis mond, akkor nincs mit vesztenünk.
Nagyon megörültem, hogy Nevelőapám így gondolja, amikor mondhatni Ő itt az irányító. Ha Ő mellém áll, akkor mindenki kénytelen lesz.
- És ha ez csak egy csapda? - érvelt Zayn.
- Kizárt, hogy csapda! Niall valóban félti Harry-t, nem hazudna ilyenről. - mondtam sietősen.
- És ha ennek a Harry-nek áll szándékában megölni minket, hogy ne legyen, aki tovább pusztítja családját? - kérdezte komolyan Zayn még mindig kétkedve.
- Harry soha nem ártana nekünk. Hidd el, biztosra tudom. Soha nem ölné meg a vadászokat, vámpírbecsület. - mondtam, ahogy Ő fogalmazott még első este a sikátorban, és az emléktől mosolyra húzódott ajkam.
- A vámpíroknak nincs becsületük. - csatlakozott Ryan is.
- Neki van, higgyétek el! - mosolyogtam szeretetteljesen, ahogy rá gondoltam.
Furcsán kezdtek méregetni, de hamar mindketten bólintottak, amitől széles vigyorra kúszott ajkam. Végtelen boldogság kerített hatalmába, hogy újra láthatom Harry-t, és meg fogom védeni, de féltem is egybe ettől a családtól. Mi van, ha még Harry-vel sem nyerhetünk? Viszont ezeket elűztem elmémből, és visszamentem Niall-hez, Ők pedig jöttek utánam.
- Mellétek állunk a harcban. - mondtam komolyan.
Niall szeme először kikerekedett, még Ő is megdöbbent, majd széles mosolyt villantott. Olyan angyali volt vigyora, meg sem mondanám, hogy vámpír, ha nem érezném rajta.
- Hol lesz, és mikor? - kérdezte komolyan Ryan.
- Nem tudom, órák kérdése. Harry talán többet tud. Elég régóta itt cövekelek. - húzta keserű vigyorra ajkait.
- Akkor várj még egy kicsit itt. Összeszedjük a vadászokat, és megmutatod, hova kell mennünk. - mondta Nevelőapám vezetőhöz méltóan, mire Niall csak bólintott.

10. fejezet.

A szívem a torkomba dobogott, ahogy közeledtünk Niall vezetéséhez egy ház felé az erdőben. Igazán otthonos kis faháznak tűnt, és éreztem, hogy ez lesz Harry otthona. Ide akart elhozni aznap, mikor összevesztünk. Ryan-nel egy telefonbeszélgetésben elmondtuk Lottie-nak és Lucy-nak, mennyire fontosa nekünk. Bár nem értették az okát ennek, mégsem kérdeztek semmit. 8 vadászt tudtunk összeszedni, 7-en nem voltak hajlandóak összefogni a vámpírokkal, így Őket azonnal elküldte Ryan, hogy ebben az estben többé ne is jöjjenek be dolgozni.
Az ajtó kinyílt, mikor még távolabb voltunk, és Harry lépett ki rajta. Mögötte kíváncsi fejek jelentek meg, akik számomra is ismeretleneknek hatottak. Tudtam, hogy már távolról megérezte szagunkat, köztük enyémet is, így pontosan tudta, hogy jövünk. Lesétált a lépcsőn, miközben csak engem figyelt. Én is elmosolyodtam, hogy tudassam vele, hiányzott. Éreztem a szúró érzést halántékomon, és engedtem neki.
- Szeretlek.
Hangozott fel Ő hangján elmémben ez a csodás szó. Széles vigyort villantottam, és egy bólintással feleltem tudatva vele, én is hasonlóképpen érzek iránta. Sebesen teremett előttem, és magához ölelt. Nyakába temettem arcom, és erősen kapaszkodta vállába. Csodás illata belebegte elmém, soha nem akartam elengedni.
- Sajnálom. Igazad volt. - motyogtam nyakába, amitől éreztem, elmosolyodik.
Elengedett, és széles vigyorral mellém állt. Ekkor néztem csupán oldalra a vadászokra, elsősorban Ryan-re és Zyan-re. Mindkettejük arcán fancsali grimasz égett, mellyel tudatták, undorítónak találják, hogy hozzáértem...mi több megöleltem egy vámpírt. Ha tudnák, hogy csókoltam is már, és véremből is engedtem, hogy igyon...azt hiszem, nekem végem lenne.
- Nem akarod elmondani, jól érzem? - hallottam meg ismét gondolataimban hangját mikor elengedett.
Haloványan megráztam a fejem, és egy elnéző pillantást vetettem felé. Ő csak bólintott, majd szorosan mellettem jött a fűben, míg a házig nm értünk. Hatalmas épület volt, nem csodáltam, hogy behívott minket is, mikor bent így is nyüzsgött vagy 6 vámpír. Viszont a vadászok egyöntetűen kijelentették, hogy nem mennek be, inkább idekint várakoznak. Harry kicsit csalódottan bólintott, hisz Ő próbált kedves lenni. Csak megcsóváltam a fejem, és felé fordultam.
- Tudjuk már, hányan, mikor és hova jönnek? - kérdeztem csodás, zöld íriszeibe merülve.
- Még nem érzem az illatukat, szóval 30 kilométerre biztosan vannak. Talán 15-en lehetnek, de ne tévesszen meg. Nagyon erősek, sokkal idősebbek, mint itt bárki, van tapasztalatuk.
- magyarázta Harry hangosabban, hogy mindenki jól hallja. Még a vámpírok is kimerészkedtek a teraszra, és onnan figyelték az eseményeket.
- Nekik van képességük? - kérdezte Ryan komolyan.
- Nem tudok róla, de nekem sem áll szándékomban használni, ha nem muszáj. - csóválta meg a fejét szerelmem.
- És hova akarod Őket terelni? - faggatta tovább Nevelőapám szerelmemet.
- Van egy tisztás a hegyekbe, innen úgy 20 percre. Nyugatról tó határolja, míg északról sűrű erdő, amelyben alig lehet menekülni. Az lenne a legjobb terep. - magyarázta Harry fejével az említett irány fele bökve.
- És hogyan akarod odaterelni Őket? - gondolkozott Ryan.
- Ez az, amit én sem tudok. - csóválta meg fejét Harry.
Én is elgondolkoztam, de semmi nem jutott az eszembe. Mindannyian gondolkozni kezdtünk, hátha valami használható eszünkbe ötlik, de ahogy elnéztem senki nem állt elő még csak ötletfoszlányokkal sem.
- Én mondtam, hogy Tomlinson vére megtenné. - jegyezte meg keresztbe font karokkal Niall.
- Én pedig mondtam, hogy az ki van zárva, Ni! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően Harry a srác felé fordulva.
Lepetten húztam fel a szemöldököm. Miért is nem lenne ez jó ötlet? Hiszen az én vérem amúgy is csalogatja magához a vámpírokat, pillanatok alatt eljutnának a megfelelő helyre.
- Miért nem? Ez jó ötlet! - álltam ki Niall mellett, hisz csak az én véremről van szó, nemde?
- Mert akkor egyből neked esnének, ahogy elérnek hozzánk, arról nem is beszélve, hogy nem tudjuk, merről jönnek, így nagy mennyiségre lenne szükségünk, úgy pedig védtelenné válnál. - mondta ellentmondást nem tűrő tekintettel szemembe nézve Harry. Álltam pillantását, nem érkeletek ezek a tények. Ha az én vérem kell ehhez, ám legyen. Nem hagyhatjuk, hogy elérjék London-t, és mészárlást rendezzenek.
- Khm...és a fogunk?... khm. - köhögött közbe Niall ártatlan arccal, mintha Ő tényleg csupán krákogna, és nem beszélne.
Kérdőn néztem Harry-re, ahogy minden vadász körülöttünk. Harry mérgesen fordult barátja felé, és dühös pillantást küldött felé, mire Niall csak felhúzta vállát, és ártatlan arcot erőltetett magára. Felettébb vicces srác volt, kezdtem megkedvelni, minden eddigi ellenére.
- Mi van a fogatokkal? - kérdeztem zavartan, mire sóhajtva fordult felénk.
- Honnan is tudnád, a vadászok, csak megölnek minket. - csóválta meg a fejét, de ezt figyelmen kívül hagytam ellenben Zayn-nel mellettem, aki kicsit felhorkant ezt hallva. - A seb, melyet, fogunkkal ejtünk, de nem harapunk, nagyon gyorsan képes begyógyulni. Ezért éget úgy, ha ember hozzáér. Be van vonva ezzel az anyaggal, mely egyben mar és gyógyít is. De ez nem azt jelenti, hogy le tudjuk csapolni véred, aztán pedig majd szépen begyógyul a seb. Attól függetlenül még gyenge leszel a vérveszteség miatt. - mondta határozottan.
- Más módot kell találnunk! - csatlakozott Nevelőapám is komolyan bólogatva.
- Nincs más mód! Csináljuk, nem érdekel, ha kómás leszek! Ha elérik London-t, mindennek vége! Beleegyezek, gyerünk! - jelentettem ki határozottan.
Nem volt más lehetőség, hogy a megfelelő terepre csalogassuk Őket. Ott minden elem megvan, melyre Harry-nek szüksége lehet, tudtam, ezért választotta ezt. De vérem nélkül nem tudják elérni, hogy odataláljanak. Más illatát, nem követnék, rám pedig amúgy is vágynak, ezt Niall is megmondta, és a vámpír is az erdőben Aznap.
- Nem, Lou, felejtsd el! - intett le Harry határozottan, és Ryan felé fordult, hogy kitaláljanak valamit, de közbevágtam.
- Tudom, hogy Ti is tisztában vagytok vele, nincs más mód! Ott vagy a legerősebb, Harry! Csináld! - döntöttem oldalra a nyakam, és vártam, aminek jönnie kell.
- Nem foglak megsebezni, felejtsd el! - mondta komolyan.
- Már egyszer megtetted! Ha az kell, hogy megint felidegesítselek, akkor rajtam ne múljon! - ragadtam meg erősen karját, mire lepetten húzta fel szemöldökét, de nem csupán Ő, hanem a vadászok többsége szintén. Éreztem, amint Nevelőapám dühbe gurul hallva, hogy megsebzett mégis kiállok mellette, és nem öltem meg azonnal. Ekkor esett le, hogy tulajdonképpen az a seb is a foga miatt gyógyult be olyan gyorsan.
- Nem! - jelentette ki komolyan szemembe nézve.
- Édes istenem, mint a rossz házasok! Akkor majd én megteszem! - forgatta meg szemeit Niall, és közelebb állt hozzám. Oldalra döntöttem a fejem, és éreztem, amint közelebb hajol hozzám.
- Állj! - kiabálta egyszerre Harry és Nevelőapám is, mire Niall azonnal hátrébb állt.
- Tudtam, hogy ez működni fog. Hazz, sebezd már meg, aztán haladjunk! Bármikor ideérhetnek. - sóhajtott unottan Niall, és hátrébb állt.
- Én ebbe nem egyezek bele! - jelentette ki azonnal Ryan.
- Én viszont igen! Gyerünk, Harry! - húztam magamhoz a srácot.
- És ha megöl? - kérdezte aggódva Zayn is.
- Nem fog megölni. Soha nem ölne meg. - mosolyogtam szerelmemre, aki ezt hallva haloványan elvigyorodott.
Kicsit hezitált, szinte láttam a gondolatokat cikázni elméjében zöld íriszein keresztül. Éreztem rajta a színtiszta féltést, de Ő is nagyon jól tudta, hogy nincs más mód. Felsóhajtott, és beleegyezően bólintott, amitől tudtam, nyert ügyem van. Ryan csak megcsóválta fejét, Ő is eléggé féltett, hisz fiának számítottam.
Harry eltűnt előlem, majd pillanatok múlva a teraszon állt egy tállal és egy tűvel a kezében. Intett, hogy menjek fel, mire elindultam a lépcsőn. Ryan és Zayn szorosan nyomomba jöttek. A vámpírok a másik teraszról figyeltek minket, míg a vadászok lentről. Leültem az asztalra, szándékosan nem a székre, hogy neki jobban kezére essen.
- Ha már erre kényszerülök, legalább ne nekem kelljen csinálnom, egy tű is el tudja végezni. - motyogta fejcsóválva.
Niall mellettünk termett, és figyelte az eseményeket. Végig néztem, amint beleszúrja a tűt, erembe, mindenféle érzéstelenítő vagy fertőtlenítő nélkül, de tudtam, utána majd foga elvégzi ezeket a feladatokat. Vörös vérem egyre inkább megtöltötte a tű hatalmas tartályát, ahogy húzta kifele a dugattyút. Kihúzta a tűt belőlem, majd az edénybe engedte a tartalmát. Niall vágyakozva lehunyta szemét, míg a vámpírok felmordultak az illatra. Harry beharapta alsóajkát, de nem tett semmi egyebet.
- Sajnálom, de ennyi nem elég. - hebegte halkan, és ismét készítette a tűt, mire csak bólintottam.
Próbált ugyanott megszúrni, talán sikerült is neki, nem tudom. Ismét éreztem a pillanatnyi feszítő érzést, majd újabb tartályt ürített az edénybe, és ezt még harmadszorra is megismételte. Mélyen szívta magába a levegőt, minden egyes alkalommal, mikor kiengedte vérem a tálba.
- Én ezt nem bírom tovább. - hebegte Niall, majd botorkálva bement a házba, és elhúzta maga mögött az üvegajtót, de biztos vagyok benne, hogy még így is tisztán érezte az illatot.
Ryan és Zayn féltőn, kicsit talán undorodva is nézték a történéseket. Három apró sebből szivárgott vérem erem mentén.
Maga elé vette karom, most jön a nehezebb része. Szemembe nézett, de szerintem az én íriszeimben csupán aggodalom és kétely ült. Bíztam benne, mégis tartottam ettől az egésztől. Hisz mellettem egy edény van a véremmel, ami minden vámpírnak ínycsiklandó, Ő pedig pillanatok alatt megkaphatná, nem tudnék harcolni ellene. És ezzel Ő is tisztában volt.
- Mint a parton, rendben? Megígérem. - jelentette ki határozottan, mire bólintottam egyet.
Bíztatóan elmosolyodtam, ahogy Ő is. Meg akartam csókolni, de nem lehetett. Mindenki előtt nem, pláne nem Nevelőapám és Zayn előtt.
Óvatosan helyezte ajkait bőrömre majd megéreztem, amint metszőfoga égetőn simul sebeimre, amint úgy fordította fejét. Lehunytam a szemem, és ráncba szaladt homlokom. Kicsit fel is szisszentem, de nem akartam gyengének tűnni. Pedig egyértelműen hatalmas volt a fájdalom, mely egyszerre égetett és hűtött is egyben. Nem szívta, csupán ott tartotta, de ez még jobban fájt, mint mikor szívta. Bíztatóan helyezte egyik kezét derekamra, miközben felnézett rám zöld szemekkel.
Hamar elváltak ajkai bőrömtől, és láttam, amint foga visszahúzódik mosolygás közben. Lenéztem sebemre, mely vörösen virított, majd hirtelen eltűntek az apró vörös pöttyök, és éreztem, ahogy újult erővel csorog a vér ereimben. Mintha fel sem tűnt volna a tálban heverő mennyiség hiánya. Elégedetten mosolyogtam Harry-re, aki szintén így tekintett vissza rám. 
- Egyáltalán nem volt nagy dolog. - rántottam meg a vállam, mire Ő felnevetett, míg Ryan és Zayn keserűen mosolyogtak.
- Niall! - szólt Harry félhangosan, mire a srác egyből ott termett.
Orrán egy csipesz virított, így szélesen mosolygott, immáron nem zavarta vérem illata. Felnevettem, ahogy Harry is, de még a két vadász mellettem is megmosolyogta a dolgot.
- Rád bízhatom ezt?  Megjelölöd a fákat? - kérdezte reménykedve Harry kezében a tállal.
- Csipesszel már bármire képes vagyok. - felelte orrhangon, majd felnevetett, miközben elvette a tálat, és el is tűnt szemünk előle. Láttam elmosódott alakját berohanni az erdőben, de nagyon gyors volt.

11. fejezet.

Aggódva figyeltem Harry ideges alakját a teraszon az üvegajtó mögül. Kezeivel dobolt a korláton, miközben pásztázta az erdőt maga előtt a völgyben. Csodaszép helyen élt, háza magasra volt építve, így bár lépcsőzni kellett, mégis csodás volt a kilátás. Elhúztam az ajtót, és kiléptem hozzá a nyári levegőre, és mellé álltam a korláthoz. Én is meredtem előre, Ő pedig mintha észre se vett volna.
- Érzem, hogy már átkeltek az óceánon. Idő kérdése, és itt lesznek. - mondta halkan.
- Harry, ha ez az egész rosszul sülne el... - akartam belekezdeni, de nem hagyta.
- Nem fog rosszul elsülni. Minden a legnagyobb rendben lesz. - fordult felém komolyan egész testével.
- De ha mégis! Csak el akartam mondani, hogy igazad volt, és szeretlek. Nem akarlak elveszteni. - hajtottam le a fejem ezeket kimondva.
Furcsa volt ezt úgy hangoztatni, hogy tudtam következményei lesznek, és még soha senkinek nem mondtam ebben az értelemben ezen szavakat. Ő az első, akibe valóban beleszerettem, és nem tudnám összeszedni magam, ha meghalna.
- Louis, megígérem, hogy minden rendben lesz. Nem fogsz elveszteni, én is nagyon szeretlek. - mondta komolyan szemembe nézve, és közelebb lépett hozzám.
Abban a pillanatban semmi sem érdekelt, vágytam rá talán utoljára. Ez volt az első alkalom, hogy nem vettem komolyan az ígéretét. Tudtam, hogy nem feltétlen tudja betartani. Valami el fog romlani, és ez nem tetszett. Ajkaink összeértek, talán utoljára, mégis szebb volt, mint az első csók. Ajkaink lágyan simultak össze, és minden eddiginél szenvedélyesebben kebelezték be egymást. Hajába vezettem ujjaim, eközben Ő egyik kezét arcomra simította, míg másikat derekamra. Erősen tartott, védelmezőn. Annyira közel vontam magamhoz, ahogy csak tudtam, nem érdekelt, ki lát meg minket. Akkor nem. Csak vele akartam lenni még egyszer, talán utoljára. Mintha semmi sem történt volna, és nem is fog. De Harry hirtelen távolodott el, és idegesen az erdő felé tekintetett, de még mindig ugyanúgy tartott, kezével arcomon.
- Mi az? - kérdeztem zavartan.
- Érzem a szagukat. Hamarosan ide érnek. El kell indulnunk a tisztásra! - mondta komolyan, majd szemembe nézett. Haloványan elmosolyodott, és lágyan megcirógatta arcom ujjával. - Nem lesz semmi baj! Nagyon szeretlek. - mondta halkabban.
- Én is. - feleltem, és egy puszit leheltem ajkaira.
Homlokon csókolt, amitől megremegtem, majd az üvegajtó felé indult meg, ahogy én is vele együtt. Nem volt több időnk, ma minden eldől. Nem csak a mi sorsunk, de egész London sorsa. Ha minket legyőznek, zöld-utat kapnak a városhoz, és hatalmas mészárlást fognak rendezni. Ez nem az Ő otthonuk, nem zavarja Őket, ha itt pusztítanak.
***
Idegesen ácsorogtam a tisztáson Harry mellett, és vártuk Őket. Már a többi vámpír is érezte szagukat, így nem lehetnek olyan messze. Nem használhattunk Angyalfüvet, hisz akkor nem csupán az ellenség, de Harry-ék is gyengévé válnak, így maradtak a színtiszta platina fegyverek. Nadrágomban két tőröm díszelgett, míg hátamon íjam nyilaimmal. Mindig is ebbe a két dologban voltam a legjobb, így aztán nem volt kérdés, milyen fegyvereket hozok magammal. Harry idegesen kezdett járkálni, és mélyeket szippantott a levegőből. Ryan lépett mellém, és fülemhez hajolt.
- Alig 20 perce a nappaliban álltam az üvegajtónál, és nem tetszett, amit láttam a teraszról. - mondta komolyan fülembe, mire Harry idegesen torpant meg, és felénk fordult. Vámpírhallás... Én is Ryan felé fordultam, hogy félve pillantsak rá.
- Ryan, én... - akartam belekezdeni, de belém fojtotta a szót.
- Majd otthon, ha ennek az egésznek vége. Most nem vagyok kíváncsi magyarázatodra. - csóválta meg a fejét lenézőn.
Félve pillantottam Harry-re, aki hozzám sietett, és megcirógatta arcom, majd sajnálkozó pillantással illetett.
- Minden rendben lesz. Megígértem. - emlékeztetett mosollyal ajkain, én pedig bólintottam. Mélyen magába szívta a levegőt, ebből tudtam, hamarosan itt vannak. - Kezdődik! - mondta félhangosan, így a kíváncsi fülek meghallhatták.
Mindenki azonnal mögé gyűlt mind a vadászok, mind a vámpírok. Mellettem Ryan állt, majd Zayn, míg Harry mellett Niall feszengett. Az idegesség végigáramlott csapatunkon, akár a hullám a tengeren. Ijesztő volt a csend, és félelemmel töltött el, hogy még mindig semmi sem történik. Talán irányt változtattak...mikor megérezték illatunk. De akkor Harry tudta volna.
Aztán szembe velünk az erdőből kilépett először csak négy vámpír, majd sorban a többi. 12-őt számoltam, erősnek tűntek, magabiztos kiállásúak. Végigmértek minket, elől megpillantottam azt, aki az erdőben támadt rám. Ő elégedett vigyorral mért végig engem és Harry-t együtt, majd a vadászokat, végül a vámpírokat.
- Nocsak! Vadászok és vámpírok együtt? - kérdezte kárörvendőn.
- Itt békében élünk, nincs szükségünk a Ti felfordulásotokra. Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek. - mondta komolyan Harry a vámpírnak.
- Kérlek! Mi nem okozunk gondot, csupán nem tetszett, hogy akkor nem hagytál érvényesülni. És mily meglepő az erdőben is erre a csodás illatra találok. - hunyta le a szemeit vágyokozón, amint beleszippantott a levegőbe. - Kérem a vadászt! - pattantak ki szemei, és vörösen kezdtek izzani engem méregetve.
- Hagyjatok minket békén! - szólalt meg Ryan mellettem.
A vámpír tekintete rá szegeződött, és feltűnően végigmérte, majd kitárt karokkal egyet előre lépett.
- Nem bántunk senkit, ha megkapjuk a vadászt. Kevés ilyen ember van már a földön. Csábító az illata. És az Erdélyi vámpírok Ausztriával fizetnének véréért. - mondta komolyan, mire megremegtem.
Harry nyugtatón karolta át derekam észrevétlenül. Nem hittem, hogy valaha is ennyit fogok érni, de "valahogy" nem repestem az örömtől. Arra gondoltam, nem halhatok meg, hisz  akkor mi lesz Lottie-val és Harry-vel? Ryan-ről és Lucy-ról nem is beszélve, mégis ezt éreztem helyesnek, hisz akkor nem lenne harc. Szúró érzés nyilallt fejembe oly' erős, mint még soha. A vámpír minden erejét összeszedve próbált elmémbe hatolni, de makacsul kizártam. Nem engedtem neki, de elég nehéz volt ellenállni. Fájdalommal járt, és nem adta fel. Felnyögtem, és halántékomhoz kaptam, ahogy megtörtem, és bejutást nyert elmémbe. Hirtelen hihetetlen vágyat éreztem, hogy hozzájuk menjek. Harry idegesen nézet rám oldalról, de nem érdekelt. Viszont a szívem mélyén tudtam, nem helyes, amit teszek, mégsem tudtam ellenkezni. Lábaim maguktól indultam meg a csapat felé, akik széles vigyorral fogadták ezt.
- Lou! - kapta el egyik karom Harry, míg másikat Ryan, de a hang azt suttogta elmémben, hogy rosszat akarnak nekem, ne dőljek be nekik. Így aztán erősen téptem ki kezeik közül karjaim, és tovább folytattam utam előre. Harry védelmezőn állt elém ezzel megállj parancsolva, mire felnéztem rá, mint egy robot.
- Engedj! - mondtam szaggatottan, ahogy a hang kívánta fejemben.
- Nem, Lou térj magadhoz! - fogta meg vállam, de leráztam érintését, és oldalra toltam.
Sietősebb tempóra kapcsoltam, ahogy a hang kérte. Már majdnem elértem őket, alig volt 5 méter, a vámpír már nyújtotta felém elégedetten kezét, mikor tűz gyúlt köztünk. A forróság megcsapott, és hátrálni kényszerültem. Hirtelen tisztult ki elmém, és idegesen kapkodtam fejem az események okát keresve. Sietősen visszarohantam Harry-hez és Nevelőapámhoz, akik megkönnyebbült vigyorral meredtek rám.
- Nagyon erős. - motyogtam megrázva fejem.
- Nálunk nem erősebb! - jelentette ki határozottan Harry mellettem, és egy kézmozdulattal kioltotta a tüzet, mintha soha nem lett volna ott.
A vámpír szeme lepetten kerekedett ki, és kérdőn nézett ránk. Kicsit mérlegelnie és gondolkodnia kellett, hogy ez hogyan is lehetséges.
- Hihetetlen. 300 év alatt még egy ilyen vámpírral sem találkoztam. Bámulatos képességeid vannak, gyere velünk! Erdélyben jó dolgod lenne, és a vadász is jöhetne veled. Te is kapsz belőle, megígérem. - csábítgatta velem Harry-t, de tudtam, semmivel nem tudja meggyőzni.
- Takarodjatok Angliából, és soha ne gyertek vissza, vagy esküszöm, elevenen megsütlek titeket! - fenyegetőzött Harry.
A vámpír lepetten húzta fel szemöldökét, és éreztem, amint a néma beszéd kibontakozik családjuk között. Mindannyian védekező testtartásba helyezkedtek, mire én is megfeszültem.
- Hazz, ugye Te is hallod? Azt nem hagyhatjuk! - suttogta Niall egészen halkan.
- Nem tudom. Nem akarok harcot. - suttogta halkan vissza Harry.
- Miről van szó? - kérdeztem óvatosan.
- Az egyik gyengébb véletlen minket is beengedett elméjébe. Azt beszélik némán, hogy haza kéne menniük, és szólni az erdélyi vámpíroknak, hogy jöjjenek ide, és öljenek meg mindnyájunkat, amiért összeálltunk az ősellenségünkkel. Akkor téged is megkaphatnának, és engem is az erőm miatt, valamint megszerezhetnék London-t is. - magyarázta Harry suttogva.
- Ezt nem hagyhatjuk! Ha erősítéssel jönnek vissza, végünk van. - szólt közbe Ryan.
- Muszáj megtámadnunk őket. - csatlakoztam én is.
Harry nagyot sóhajtva gondolkozott el, majd hátrafordult, és intett minden embernek illetve vámpírnak mögöttünk. Egyből eszméltek, valamint támadóállásba helyezkedtek.
- Tisztában vagy vele, ez mit jelent? - kérdezte Harry komolyan.
- Igen...és szeretlek. - mondtam egyszerűen, mire haloványan elmosolyodott az ellenfelet figyelve.
- Én is téged, Lou. - felelte halkan, és egy pillanatra megszorította kezem.
Magam mellett hallottam Nevelőapám elégedetlen sóhaját, de abban a pillanatban ez nem tudott beszivárogni elmémbe. Az események pillanatok alatt zajlottak, ahogy szinte kitalálva egymás gondolatát megindult a két csapat. Minden lehetséges módon gyilkoltam, ott sebeztem meg a vámpírokat két tőrömmel kezeimben, ahol csak tudtam, hogy ezzel is gyengítsem őket a többiek számára. Csupán az volt a gond, hogy szinte csak engem és Harry-t támadtak meg. Harry-re azért mentek sokan, mert hatalmas ereje volt, rám pedig, mivel vágytak véremre. Valaki megragadta fölsőm, de ahogy próbáltam szabadulni az éles fogak elől, elszakította hátamon és hasamon. Felé fordultam, és hasba szúrtam. A következő a torkára ment volna, de valaki erősen lökött oldalra, így úgy két métert repültem. Fájdalmas nyögéssel érkeztem meg a földre, viszont tekintetem azonnal a csatára vezettem. Harry-t láttam meg, ahogy egyszerre hárman rontanak neki, de hősiesen küzd ellenük. Felpattantam, és rohanni kezdtem felé, de előttem termett egy vámpír. Felsőbbrendű vigyort engedett meg, és nekem rontott, így ismét földre kényszerültem. Próbáltam magamtól távol tartani ajkait, ott vágtam késemmel, ahol csak tudtam, viszont pont a gyilkos zónákat nem találtam el. Hirtelen kapott lángra fölöttem, így felüvöltött, amikor könnyűszerrel szíven szúrhattam. Azonnal Harry-re néztem, mástól nem jöhetett a segítség. Felém pillantott aggodalmasan, de akkor nekirontott egy vámpír, és erősen vállába harapott. Felüvöltött a fájdalomtól, és lelökte magáról, de ismét neki rontott egy másikkal együtt, így immáron ketten voltak ellene. Hozzá rohantam, hogy segítsek neki, mivel láttam, eléggé fáj karja a harapástól. Észrevette, hogy jövök, és idegesen pillantott felém, amit az egyik vámpír ki is használt, így rávetette magát.
- Harry! - kiabáltam, és megtorpantam.
Lekaptam hátamról íjam és egy nyilam, majd becéloztam a vámpírt, aki hasára ült, és vadul próbálta letépni fejét göndör tincseibe markolva. Harry küzdött, és szerintem már éppen készül volna használni erejét, de gyorsabb voltam. Nyílvesszőm éppen fejen találta a vámpírt, aki azonnal meghalt hála a platinának, így szerelmem lelökte magáról. Mosolyogva nézett rám, én pedig leengedtem íjam, miközben végignéztem a tömegen. Páran közülünk is meghaltak, amitől szívembe fájdalom nyilallt, de éppen abban a pillanatban esett el az utolsó vámpír is. Már csak mi maradtunk. Viszont hirtelen két erős kar ragadta meg derekam, és maga elé rántott. Erősen tartott, nem tudtam szabadulni, és hátrálni kezdett velem. Küzdöttem, de mindhiába. Minden vámpírerejét összeszedte, így oly' erővel szorított, hogy majd' összeroppantak bordáim. Tőrömmel próbáltam megsebesíteni, hogy elengedjen, de meg se kottyant neki, hisz szinte azonnal be is forrt.
- Louis! - hallottam meg Harry ideges hangját, majd előttünk termett.
A vámpír a tó partjáig hátrált, hogy senki ne tudjon mögénk kerülni. Egyik kezével torkom szorította, míg másikkal derekam. Nyakamnál éreztem száját, de nem harapott meg. Harry előttünk termett aggódó tekintettel, ahogy Ryan is oda sietett.
- Nyugalom. - mondta elégedett hangsúllyal a vámpír mögöttem.
Hallhatóan élvezte, hogy most Ő irányít pusztán azzal, hogy engem elkapott. Nem lett volna szabad, ennyire erős szálakat kiépítenem velük, akkor nem lenne gond, ha meghalok. Éreztem, ahogy nagyra nyitja száját, így összepréseltem ajkaim. Tudtam, hamarosan meg fog harapni.
- Ne! - kiabálta Harry.
A vámpírt hirtelen rántotta fel mögülem egy hatalmas vízkar, majd berántotta a tóba. De próbált belém kapaszkodni, így körmei élesen vájódtak nyakamba és oldalamba. Az utóbbi nem zavart volna, viszont bal kezén az éles körmök felhasították nyakam bőrét, így ütőerem is. Kikerekedett szemekkel bámultam egyenesen Harry íriszibe, majd előre kezdtem dőlni. Semmit nem fogtam fel, nem éreztem fájdalmat, csupán az oxigén egyre nagyobb hiányát. De nem estem előre, Harry ott termett, s elkapott. Aggódva tartott karjaiban, és idegesen mérte végig halálos sebem. Nem tudtam levegőt venni sem beszélni, csupán nyögdécseltem, ahogy próbáltam nyugtatni. Felkapott ölébe, miközben oldalra szólt valamit, majd minden elmosódott körülöttem. Azt viszont tudtam, jó kezekbe vagyok. Fejem mellkasára döntötte, ahogy rohant. Nem tudtam, hova megyünk, nem is érdekelt. Erőtlenül próbáltam levegőt venni, de nem ment. Éreztem, amint nem csak a vér, de az élet is egyre inkább kiszökik belőlem. Erőtlenül emeltem fel kezem, hogy elérjem arcát, és utoljára érinthessem meg lágy bőrét, de nem volt elég erőm. Kezeim zsibbadva hullottak vissza ölembe, Ő pedig egy pillanatra lenézett rám.
- Tarts ki, Lou! Nem hagyhatsz itt, érted? Szükségem van rád, szeretlek! Nem mehetsz el! Küzdened kell, értünk! A húgodért, a családodért, értem, kettőnkért. - mondta előre figyelve.
Mindenben igaza volt, de nem volt mit tenni. Érezem, ahogy a halál egyre inkább közelebb settenkedik hozzám, és ami a legrosszabb, hogy beszélni sem tudtam, pedig oly' sok mindent akartam neki elmondani, melyre nem volt lehetőségem. Akárhogy is akartam megfelelni neki, és küzdeni, nem ment. Szemeimre egyre nehezebb súly nehezedett, képtelen voltam nyitva tartani Őket. Szívem egyre lassabban vert, egyre homályosabban láttam, és nem azért, mert őrült sebességgel száguldottunk, bár nem tudom, hová. Megpróbált megmenteni, de éreztem, késő. Szemeim lehunytam, és bár próbáltam magamba szívni utoljára édes illatát, nem ment. De akkor ez nem is érdekelt. Ennél jobb helyen nem is lehettem volna, az Ő karjaiban.

12. fejezet.

Lüktető ritmus rázta meg mellkasom, mely bár sokak számára megszokott volt, nekem most mégis idegennek hatott. Mintha kis ideig ez kimaradt volna. Fájt minden végtagom, homlokom ráncba szaladt fejembe nyilalló fájdalomtól. Ki akartam nyitni szemem, de még tonnás súlyok húzták lefele. Ennek ellenére folyamatosan próbálkoztam ezekkel szembeszegülni. Végül sikeresen felnyitottam szemhéjam, de elvakított a fehérség, mely fogadott. Azonnal hunyorítani kezdtem, és pislogtam is párat, míg a kép kitisztult, így egy hófehér lámpát láttam meg magam előtt. Viszont ez eltűnt, mikor Harry hajolt idegesen fölém. Lepetten pislogtam rá, de egyben meg is örültem, míg Ő látszólag megkönnyebbült.
- H-hol vagyok? - kérdeztem óvatosan.
- A kórházban. - magyarázta széles vigyorral arcán.
Lepetten akartam szétnézni, de amikor oldalra szerettem volna fordítani fejem, hatalmas fájdalom nyilallt nyakamba, így egyből oda kaptam. Harry aggodalommal méregetett, majd óvva intett.
- Ne mozogj hirtelen! A nyakadon szép kis seb maradt, még ha sikerült is megmenteni. Lesz egy hősies heged, amivel majd csajozhatsz. - nevetett rám, mire én is csatlakoztam, de szinte azonnal el is hallgattam, ahogy megéreztem a fájdalmat.
- Hogy kerültem ide? - kérdeztem óvatosan.
- Úgy rohantam, mint még soha. Szinte repültünk, annyira siettem veled a kórházba. Annyira sajnálom. Megmentettél, és ezért kapott el az a szemét. - csóválta meg a fejét.
- Nem ez volt az oka, és különben sem lett baj. - mosolyodtam el.
Ő csak megcirógatta arcom, majd lágy csókot lehelt ajkaimra, amitől pulzusom hirtelen ugrott fel, és a csillagokat kezdte súrolni, így megszédültem. Viszont ezt nem mutattam, miután eltávolodtunk, próbáltam tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben, de Ő is láthatta, hogy még egyáltalán nem vagyok jól. Ennek ellenére boldogok voltunk, mivel tudtuk, hogy mostantól csak jóra fordulhat minden.
Ekkor kinyílt az ajtó, és a családom jött be rajta, valamint Zayn és Niall. Mindnyájuk szeme egyszerre tükrözött boldogságot és aggodalmat, amint meglátták, hogy ébren vagyok. Lottie azonnal hozzám sietett, és magához ölelt, amit örömmel viszonoztam. Nem érdekelt nyakamba nyilalló fájdalom. Viszont, mikor eltávolodott, mérges, könnyektől áztatott tekintetével találtam szembe magam.
- Hogy gondoltad, hogy ilyennel foglalkozol a hátam mögött? Teljesen elment az eszed, vagy öngyilkos akartál lenni? - kérdezte korholón.
Lepetten néztem rá, majd a többiekre segítséget várva, hogy mit merjek mondani Lottie-nak, és mit nem.
- Velem is eljátszotta otthon, elmondtuk neki. - mosolygott rám Ryan, majd szintén megölelt.
- Akkor sem értem, hogy gondoltad ezt, Louis!...De nagyon örülök, hogy nem esett nagyobb bajod. - mosolyodott el a végére.
- Annyira boldog vagyok, hogy felébredtél, Louis! - ölelt meg Lucy is, majd Zayn jött hozzám, és vállba veregetett, ahogy Niall is.
- Szívós vadász vagy, nem egykönnyen lehet megszabadulni tőled, de már nem is áll szándékomban. - nevetett rám Niall.
- Hát, kösz...azt hiszem. - hebegtem, majd elnevettem magam.
Harry kezem szorongatta, és kedvesen mosolygott, majd Ryan-ra nézett, aki kedvesen méregetett minket. Ez kicsit meglepett, de felettébb örültem neki. Ezek szerint nem lesz gond abból, hogy egy vámpír a szerelmem.
- Azt hiszem, most jön az 5., és egyben utolsó szint; a boldogság. - mosolygott rám Ryan, amitől szemem elérzékenyült, és lágy mosollyal bólogatni kezdtem.
Akkor, ott úgy éreztem, nem okoztam csalódást a családomnak, sőt, mintha büszkék lettek volna rám, azért, akivé váltam. Mert bár a gyilkosuk a szerelmem, mégis úgy éreztem, ez így volt megírva a végzet hatalmas könyvében, melyet senkit nem láthat előre, mégis mindenki azzal ír bele kedve szerint, amilyennel akar, a vége ugyanaz. Írhatunk bele ceruzával, mely aztán kitörlődik az idő által, vagy tollal, ami fontos nyomokat hagy életünk lapjain. De egyben ki is színezhetjük betűinket, ezzel színesebbé téve a televésett lapokat. De abban biztos voltam, hogy történjen bármi, amíg ezek az emberek körbevesznek, nekem boldog lesz a befejezése és színes. Tökéletesen elégedett voltam könyvem lapjaival, semmi egyébre nem vágytam.

26 megjegyzés:

  1. en sirok:') halal komolyan en bőgök:') uristen hogy birsz igy irni nekem vegemDDDDDDDD::: ez gyönyörű de tényleg. omg omg nem tudok mit mondani jézusom remélem ennek is lesz több része mint a you're my angelnek éjewféejvgéebgeg hfefpéwhfpéwhfwhfwfwhfwf nem tudok értelmeset irni annyira meghatott uramisten jézusom ok begfejeztem a sirast és megyek zsepiért :'''''''''''''''''''))))))))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. bocsi nem sirást fejeztem be hnem a kommentiras:''D regrhrhrh (a hibákért bocsi.)

      Törlés
    2. Jaaj, nagyon hálás vagyok ezekért a szavakért. Felettébb jól esnek. Ennek nem tervezek több részt, de a You're my angel-lel is így voltam először. Szóval még bármi lehet :)

      Törlés
  2. Ez valami fantasztikus volt, nagyon tetszett! :) Imádom az írásaid! Amikor megláttam, hogy felraktál új történetet nagyon boldog voltam és rögtön neki is álltam olvasni, csak már annyira elfáradtam, hogy nem tudtam kommentet írni! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, egy kicsit későn sikerült feltenni, ugyanis át kellett alakítanom a kinézetet és a rendszerezést a blogger korlátozásai miatt. De örülök, hogy sokáig fent maradtál a történetem miatt, jól esik ezt hallani :)

      Törlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát sajnálom, hogy törölted a kommentet, nem tudom, mi okod volt rá. Amúgy mondandódra válaszolva (ugyanis elolvastam még éppen telefonról, csak onnan nehéz írni), nagyon ügyeltem rá, hogy ne hasonlítson a Twillight-ra, ezért nem is harapással öltem meg majdnem Louis-t, hanem inkább elvérzéssel. :)

      Törlés
  4. atya úr isten. te jó ég. nemtalálok szavakt. úristen. ez fantasztikus volt! bár egy kicsit eltántorodtam amikor a vámpír dolog szóbajött. de úristen. ÚR ISTEN. imádtaaam. a You're my angel trilógia jutott eszembe róla.:DD az az egyik kedvencem amúgy.:')
    imádom ahogy írsz, a stílusod, gondolatmeneted, szóhasználatod szóvalmindent. lelkes olvasód vagyok, naponta nézem a blogot hátha van valami friss. kérlek szépen ne hagyd abba, nagyon szeretem a blogod.:D
    ja és az új külső meg leegyszerűsítí a dolgokat vagy nem is tudom, hogy mondjam. tetszik az is.:D
    szeretettel: az a Larry shipper csaj, aki kommentált már párat.:D
    imádom a blogodat<3
    (bocsi a kifakadásért, gondoltam lehet jólesik ha tudod)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól gondoltad, hatalmasakat dobbant a szívem olvasás közben. Tudom, sokan feldolgozták már ezt a témát, de én újat akartam adni...remélem, sikerült. Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed, és nem tervezem abbahagyni az írást. Már nem is tudnám, mániámmá vált.
      Igen, emlékszem, hogy pár nap alatt szinte minden történetemhez írtál megjegyzést, elsők között a You're my angel részeihez. Ezért nagyon hálás vagyok. Megjegyeztem, nagyjából ismerem a kommentelőimet. :)

      Törlés
  5. Btw. ha esetleg ennek az one-shotnak tervezel még egy-két-há'-négy ....száz részt akkor egy olvasód garantált *jelentkezik*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom még biztosan. Lehetne még csavarni, de egyenlőre egy másik fantasztikus témájú történeten dolgozom, és a Take me to the other side-ot is be akarom fejezni, hogy majd csak fel kelljen tenni vasárnaponként. De ha ezekkel végzek, meggondolandó. Viszont ezt nem nevezném One-Shot-nak. Azok egy-egy szösszenetet mutatnak be, de ezt inkább egy történetek nevezném, melynek van eleje s vége. Felettébb örülök, hogy lenyerte a tetszésed. :)

      Törlés
  6. Isten mentsen meg attól minket, hogy az ilyen történetekből kifogyj! A fantáziád, mint látom határtalan, de képes vagy a valóságot vegyíteni az álommal úgy, hogy ez ne tűnjön csak ábrándnak és ez kincs!
    Mindent tökéletesen helyeztél bele. Ahol kellett ott húztál bele minket is a történetbe, nem hittem el, mintha pórázon húztál volna be a kis Larry álomvilágba, de amikor ők is felébredtek a jóbol, ébredtem vele én is...
    Ez egy könnyed, de tökéletes történet, s bár nem sírtam rajta, nagyon a határon voltam. Pedig nem szokásom sírni... A lényeg az, hogy sok ilyet szeretnék még látni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tűnik úgy, hogy kifogynék belőlük, inkább csak elszáll az ihletem pár napra néha. Annyira örülök ezeknek a csodás szavaknak, nagyon jól estek...mondhatni, melengették szívem. Boldog vagyok, hogy bele tudtad élni magad, ez nagy elismerés. Köszönöm szépen :)

      Törlés
  7. Ez valami hihetetlen volt. Nagyon megfogott minden mondata, minden mozzanata. Imádtam. A fogalmazás mint mindig, most is kifogástalan, a történet fantasztikus és egyedi...hihetetlenül írod meg a történeteket, magával ragad és nem ereszt el, még akkor sem, ha véget értek a sorok.
    Remélem sok új történetet olvashatunk még tőled, hisz velem együtt rengetegen olvasnák még lelkesen. ;)
    Xoxo, ~camille

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez nagyon jól esik, hálás vagyok, hogy megosztottad velem gondolataidat, mivel nagy örömet okoztak csodás szavaid. Örülök, hogy egyedinek tartod, ez sokat jelent tekintve, hányan feldolgozták már ezt a témát. Köszönöm szépen, és egészen biztosan lesznek még történeteim, képtelennek lennék abbahagyni. :)

      Törlés
  8. AFZLGIZGTBVTUZIWAO7TVÖB OBIZ8WQPGVBT Z.E 5JSZB>ÖO84 ÉŐÓ7 @˝8E8OEHBZ6ŐÜ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    A te sztoriaidra, mindig csak kb ennyit tudok reagálni. ANNYIRA ESZEVESZETTÜL JÓK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
    Imádom! Imádom a kreativitásod, az írás stílusod, Imádom, ahogyan leírod az érzelmeket, a táj leírásokat.... Mindent Imádok amit csinálsz! Fantasztikus! :9
    pusziii! xXx
    Reni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt örömmel olvasom, nagyon jól esik, hogy így vélekedsz. Olyan sok szép szót kaptam tőled, úgy vettem észre egy éjszaka alatt elolvastad három sztorimat. Azt hiszem, ezt is sikernek könyvelhetem el, de remélem, ma kipihened magad. Nehogy miattam légy kimerült. Köszönöm a szép szavakat. :)

      Törlés
    2. Termeszetes, hogy csak szep szavakat kapsz tolem, hisz csak azt ersemelsz. Tokeletes minden amit csinalsz. Amugy tenyleg elolvastam 3 sztoridat egy ejszaka alatt. Azthiszem negyed 5-kor fekudtem le aludni. De egyszeruen keptelen voltam elszakadni a sztoriaidtol, olyan csodalatosak!!! Meg pisilni is nehezen mentem ki, annyira nem akartam abbahagyni az olvasast. :DDD
      Nagyon Szeretleeeeeek!!! :3 <3
      puszii! xXx
      Reni

      Törlés
    3. Hahaha, nagyon szépen köszönöm mind a dicséretet, mind a kitartást, hogy ilyen sokáig képes voltál fent maradni, és még a mosdót is megvontad magadtól miattam. Annyira boldog vagyok ettől, nagyon jól esik ezt olvasni. Örülök, hogy ekkora hatással voltam rád. :)

      Törlés
  9. Egy ilyet Ziam-be is szívesen elolvasnék :) nem írsz egy olyat is ha lesz időd? :) de am az tuti ha kiadsz egy könyvet és sikerül ( márpedigtutisikerül) akkor 5-10 év múlva már nem Petőfi vagy Berzsenyi nevét fogják tanítani az iskolákban,hanem a tiedet! És saj os én már akkor nem leszek ott,hogy egy csodálatos íróról tanuljak :") imádlak! Minden tiszteletem a tied! :) őszinte csodálód Diina <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, mármint vámpír történetre gondolsz Ziam-mel? Egy One-shot-ot biztosan összehozok majd neked, de nem ígérek időpontot. Az a gond, hogy a vámpír témát már nagyon kimerítették, az emberek vonzódnak a képességükhöz, irigylik erejüket és ezért nagyon felkapott, szóval nem hiszem, hogy nekem még egy hosszabb sztori kijönne belőle.
      Oh God, komolyan így gondolod?! Az hihetetlen lenne, de azt hiszem, messze vagyok én még attól. Azonban kellemes eljátszani a gondolattal, és nagyon jól esik, hogy így vélekedsz, köszönöm szépen, próbálom meghálálni majd a szép szavakat, amiket kaptam. :)

      Törlés
  10. Nem azèrt irtam ezeket a dolgokat,hogy irj nekem egy történetet,de persze örülnék neki,mert sok helyen kerestem már Ziamet de sehol sem találok.Na mind1 visszatérve,azért írtam mert tényleg így is gondolom! Egy csodálatos írò vagy és ezt sokan így gondolják! <3 :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm. Az igazság az, hogy most éppen belefogtam egy Ziam One-Shot-ba, akkor a Te számodra folytatom. :D

      Törlés
    2. Jaaaj nagyoon vároom már :") köszönöm szépeen! *-* nagyoon szeretleek! <3

      Törlés
  11. Hát ez Fantasztikus volt! Imádtam és még meg is siradtál ami azért nehéz, mert soha sem sírok így még jobban imádtam ezt a történetét! :) Nagyon Tehetséges vagy!! Egy sikeres író lakozik benned. :)

    VálaszTörlés
  12. Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett. :)

    VálaszTörlés

Music Note 4