10. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Drága Olvasóim!

Nagyon szépen köszönöm a sok dicsérő szót, amivel megleptetek az eddig részek alatt. Mérhetetlenül jól esett. Remélem, ez is hasonlóképpen belopja magát a szívetekbe. Ha így alakul, amit nagyon remélek, akkor ismét megajándékozhatnátok pár véleménnyel. Előre is köszönöm, és jó olvasást.  

 

Ezúttal reggel az én autómmal álltunk meg a suli előtt. Ez egy kicsit bonyolult, ugyanis még csak most lett jogsim, de már van három kocsim. De persze nem bántam. Most úgy döntöttem a fekete Audi R8 lesz a szerencsés. De a lényeg, hogy én vezettem. Megérkezett a jogsim ma reggel. Annyira király érzés volt, hogy végre nyilvánosan is én vezetek, de persze óvatos voltam. Nem akartam bajt okozni, pláne nem úgy, hogy Louis ül mellettem, hisz akkor neki is baja eshet.

Kiszálltunk a kocsiból, én pedig megnyomtam a lezár gombot. Olyan különlegesen "felnőttnek" éreztem magam, hogy végre én vezetek. Annyira felemelő érzés volt, hogy az elmondhatatlan. Ma még a nap is szebben sütött, még a madarak is szebben csiripeltek, de Louis ugyanolyan csodásan szép volt, mint eddig. Minden egyes pillanattal nőtt bennem, az iránta érzett szerelmem. Hihetetlen.

Átkarolta a vállam, és így sétáltunk fel a termünkhöz. Sokan megbámultak minket, ebből tudtam, elterjedt a pletyka, de nem érdekelt. Az emberek szemében nem láttam megvetést...sőt, inkább mintha irigység csillogott volna. Nem tudtam, hogy ez nekem szól, vagy Louis-nak, de nem is érdekelt. Én csupán élveztem az életet Lou mellett.

Bementünk a terembe, és épp ekkor csengettek. Már másra nem is volt időnk, csupán leülni. Sokan, nagyon sokan sandítottak felénk a teremben. Ez már nagyon idegesített, de tűrtem...még.

- Mindenki minket néz. - súgtam jól tagoltan Louis-nak, hogy érezze, mennyire idegesít.

Elmosolyodott, és visszasúgta.

- Ne törődj vele! Csak féltékenyek rám, hogy az enyém vagy.

Elmosolyodtam. Louis mindig azt mondta, amit kellett, hogy jobban érezzem magam. Amikor elhajolt a fülemtől, nyomott egy lágy puszit az arcomra. Szerintem erre mindenki felfigyelt, hisz nem olyan volt, mint amit eddig kaptam Louis-tól. Nem cuppant nagyot, nem volt vicces. Ez lágy és romantikus volt. Még a szemem is lehunytam a szokottnál kicsit hosszabb időre, de hamar észhez tértem. Ő csak kedvesen mosolygott rám. Éreztem, most egy ideig mi leszünk a téma, aztán szépen lassan mindenki megszokja.

De nekem az jutott eszembe, hogy mi lesz velünk tágabb körökben? Mert oké, a gimi tudja, és?! De mi lesz, ha Anyáék megtudják?! Mert egyszer úgyis megtudják, még akkor is, ha amúgy le se szarnak minket. Bezzeg, ami ilyen, azt biztosan megtudják. De lehet, nem is érdekli Őket, hisz mi sem érdekeljük Őket.

A töri most is filmezéssel telt, unalmasan. De most ezt is élveztem, mivel Louis ledőlt a padra, én pedig a karjára hajtottam a fejem, és úgy aludtam. De hát ez nem minősül alvásnak hisz azért csak érzékelem én, hol vagyok. Mondjuk úgy, csukott szemmel, kikapcsolom az agyam. Most is ezt tettem, Louis pedig tűrte, ahogy fekszem rajta, míg Ő a karjait alkotta négyzetbe temette a fejét. Így aludtuk át az egész filmet.

Arra nyitottam ki a szemem, hogy Louis megmozdul mellettem. Óvatosan végigsimított az arcomon a másik kezével jelezve, vége van a filmnek.

- Haz. Vége, és mindjárt csengetnek.

Álmosan néztem fel rá, a hajam szerintem össze-vissza állt, de én csak meredtem Louis-ra. Ő édesen elmosolyodott. A hajamhoz nyúlt, és felborzolta, majd szépen elrendezte. Elnevettem magam.

Kicsengettek, kiment az ofő. Előkaptam a matekom, és komolyan Louis felé fordultam. Éppen szólni akartam, de Ő csak elnevette magát, és felelt nekem a fel nem tett kérdésemre.

- Kész van, tessék!

Tolta elém a füzetét a házinál kinyitva. Elnevettem magam, és elkezdtem másolni. Ritkán csinálom meg a házit, csak ha tudom, hogy másnap nem lesz időm óra előtt lemásolni. De Louis már ismert, és mindig odaadta a háziját. Nem mintha nem lett volna időm rá, én csupán lusta voltam. De Ő mindig kész volt órára, soha nem hiányzott.

Most sem volt sok, és éppen az utolsó számot írtam le, mikor, mint egy végszóra megjelent a pad előtt a két Barbie, Meg és Jes. Mindketten kérdőn néztünk fel rájuk, ez nem volt jellemző. Azért valahol sejtettük ennek az okát.

- Szóval Ti most együtt vagytok? - nyögte ki végül Jessica.

Összenéztünk Louis-sal. Láttam, hogy Ő rám vár, én pedig nem akartam nekik megadni azt az örömöt, hogy letisztázzák ezt magukba. A szókimondóságom most is előjött, és hálás voltam neki ezért.

- Mi van, kifogytatok a pletykákból? - szóltam be komolyan hangon.

Louis hangosan felnevetett mellettem, mire én elégedetten elmosolyodtam. A lányok kicsit megdöbbentek, majd láttam, ahogy mindketten zavarba jöttek. Ez volt a célom, siker telibe!

- Csak szeretnénk tudni. - felelte Meg, de láttam, nagyon meggondolta azzal a mogyorónyi kis agyával, mit is mondjon erre.

- Persze, meg az egész suli. - felelte cinikusan Lou.

Én pedig egyetértően hozzátettem.

- Törjétek csak kicsit még azt a parányi agyatok, nem adjuk meg azt az örömet, hogy elmondjuk, az igazat. Meglepődnétek, és a végén, még kihullana a hidrogénezett szőke hajatok. - feleltem cinikusan, majd felálltam, és kihúztam Louis-t is a teremből.

Ez a szünet nem volt hosszú, és nem tudtam, mennyi időnk van még, de nem is érdekelt. Leültünk egy eldugott padra kint...vagyis a pad támlájára, majd komolyan egymásra néztünk, és egyszerre bukott ki belőlünk a nevetés.

- Imádom, mikor valakit beoltasz. Annyira szexi. - vigyorgott rám.

Elmosolyodtam. Szerettem ezeket a csajokat beoltani. Sütött róluk a féltékenység, hisz tudtam, akartak minket Louis-sal ahogy a legtöbb csaj a suliban, de ez már nem érdekelt. Nekem már ott volt Lou, és nem kellett más. Nyomott egy puszit a számra, de nem hagytam, hogy kikerekedjen. Arra fogtam, hogy mindjárt csengetnek, valójában viszont még nem voltam kész, hogy ezt nyilvánosan csináljuk.

És mint egy végszóra, megszólalt a csengő. Ijedten egymásra néztünk, majd egyszerre pattantunk le a padról. Louis belekulcsolta ujjait az enyémbe, amitől rámosolyogtam, majd futni kezdtünk a terem felé. Nem akartunk elkésni, és eléggé messze keveredtünk az épülettől. Szorítottam az ujjait, gyorsabb voltam, így én mentem elől, és húztam magam után. Nagy erővel vágtam ki a terem ajtaját, mire sok kérdő szempár szegeződött ránk bentről, de szerencsére a tanáré nem volt köztük. Még időben voltunk, és szintén kézen fogva leültünk a helyünkre. Kifújtuk magunkat, majd Louis elkezdett nevetni ezen az egészen, és én is csatlakoztam hozzá.

És itt bejött a tanár. A jókedvem egy pillanat alatt elszállt, ahogy megláttam azt a morcos ábrázatot. Imádtam a matekot, nekem a tanárral volt gondom, de vele is csak akkor, ha előttünk elcseszik a kedvét. Akkor nem volt gond az órával, ha mosolyogva jött be, és nevetett, de most...amikor így jön be, félek, hogy kihív a táblához felelni óra elején egy-egy példából vagy csupán megoldani óra közbe egy-egy feladatot, mert ha elrontom, leüvölt. Pedig sajnos minden óra elején van két felelő.

Most is komolyan méregette a füzetét, ahol fel voltak írva a nevek és a jegyek, hisz nekünk csupán elektronikus naplónk volt. Kárörvendően felnevetett, és ránézett az osztályra. Végigpásztázott mindenkit a szemüvege mögül. Én és Louis próbáltunk sunyítani, de hova bújtunk volna el?!

- Tudjátok ma reggel éppen jöttem be a suliba az autómmal, és kerestem parkolóhelyet elől. Egy fekete Audi fordult be villám tempóba arra a helyre, amit én is kinéztem magamnak. Mr. Styles és Mr. Tomlinson szállt ki belőle. Ha reggel ennyire frissek és gyorsak voltak, valószínűleg felkészültek az órára. Olyan sietősen fáradjanak ki a táblához, ahogyan lefoglalták a parkolóhelyem. - magyarázta, és közben minket méregetett.

Bennem még az ütő is megállt. Mindenki nevetni kezdett a tanár történetén csupán mi nem. Na vajon miért? A szemét! Ezért megfeleltetni?! Remélem, 5-ös lesz, és a szemébe vághatom majd. Felálltunk, de még mielőtt kiértünk volna Louis odasúgta nekem:

- Miért kellett neked jogsit kapnod, a rohadt életbe. - a hangja huncut volt, tudtam, csak viccel.

- Nyugi, majd segítek. - szorítottam meg a kezét, amin elmosolyodott, és mélyen magába szívta a levegőt.

Louis soha nem volt a toppon matekból. Gyakran magyaráztam neki, hogyan is van, de olyankor megértette. Reméltem, most is emlékszik még rá, hogyan kell ezeket a példákat megcsinálni.

Kaptunk két papírlapot, melyen rajta volt a szöveg. Átnéztem, és el is kezdtem írni. Louis csak topogott kint, és figyelte, ahogy én irkálom fel a dolgokat.

- Haz! - suttogta kétségbeesetten.

- Lou, adatok aztán egyenlet! Nem lesz gond! - suttogtam vissza neki, és bíztatóan ránéztem.

Nagyot sóhajtott, és lassan kezdett írni. Én már a vége fele jártam, mikor bekopogtak a terembe. Louis megakadt, és odakapta a fejét, de én csak írtam tovább, hogy készen legyek, aztán pedig segíthessek neki. A könyvtárosnő feje jelent meg az ajtóban.

- Elnézést a zavarásért. Mr. Lawyer kijönne egy kicsit? Gondunk van a kollegákkal. - kérte óvatosan.

Én már befejeztem, és kérdőn néztem a tanárra. Ő csak bólintott, de mielőtt még kiment komolyan felénk fordult.

- Ha egy pisszenést is meghallok, magunknak vége. - nézett ránk komolyan Louis-sal.

Mi csak bólintottunk, majd figyeltük, amint kimegy. Ahogy becsukódott az ajtó, felkaptam a krétát, és elkezdtem írni Louis feladatát.

- Harry mit csinálsz? - suttogta értetlen.

- Megmentem a segged. Csst! - feleltem halkan.

Louis csak halkan felnevetett, majd hagyta, hogy folytassam a feladatot. Kikaptam a kezéből a papírt, és átfutottam. Próbáltam, olyan szép kerek betűkkel megírni a választ, mint amilyenekkel Ő szokott, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül visszaadtam a kezébe a lapját, és visszaálltam a helyemre. Azt osztály közben hangosan kezdett beszélgetni, mint mindig, mikor nincs bent tanár. Még pár papírgalacsin is röpködött. Lou hálásan nézett rám, majd elégedetten végigmérte az ötös feleletét.

Hirtelen benyitott a tanár, mire mindenki elkussolt, de Ő egyből minkét pásztázott, hátha még talál valamilyen nyomot a csalásra. Nem talált, így kelletlenül végigmérte a megoldásainkat.

- Nem tudom, hogy hozták össze, de szép volt. 5-ös. - nevetett ránk, majd a helyünkre mentünk.

Nagy sóhajjal, megkönnyebbülten ültünk le a helyünkre egymás mellé. Louis a combomra csúsztatta a kezét, és megszorította köszönetképpen. A mancsára tettem az enyém, és egybefontam ujjaink válaszul. Édesen rám mosolygott, amitől szerintem elpirultam, és muszáj volt lenéznem a jegyzeteimbe. Halkan kuncogott a reakciómra, majd Ő is elkezdett írni. Imádtam ennek a bolond srácnak azt a bolond fejét. Csak Rá volt szükségem, csak Ő kellett nekem.