11. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Sziasztok!

Íme, az újabb rész, azt vettem észre, hogy nem nagyon köti le a figyelmeteket a blogom. Kérlek, cáfoljátok ezt meg, mert végtelenül szeretném hallani, hogy az ellenkezője az igaz. Előre is köszönöm. Ja, és új a fejléc, tegnap csináltam. Remélem, tetszik ahogy a rész is. Jó olvasást! 

A hét napjai villám tempóban teltek Louis mellett. Már csütörtök volt, a röpimeccsünk napja. Idegesen rohangáltam az öltözőben. Ez volt a városi döntő, ami Los Angeles-ben nem kis szó. Így is elég nagy dolog, hogy a legjobbak között vagyunk, és ha ezt megnyerjük, mi leszünk a város legjobb csapata. Jó eséllyel indulunk itt is, és ha sikerrel zárunk, az államin is. Még jobban frusztrált, hogy a csapat többi tagja is ideges, és nem képesek megnyugtatni engem. Így aztán kimentem a folyosóra az öltöző elé. Tudtam, hogy Louis is itt van valahol, eljött szurkolni nekem, de még sehol nem láttam. Pedig biztos vagyok benne, hogy beül hozzánk a kispadra. A mi kis kabalánk...az én kis kabalám. Nekidőltem a falnak, és lehunytam a szemem. Próbáltam megnyugodni, de nem nagyon ment. A levegőt kapkodtam, hangosan szuszogtam. Ezt nem szabad elcsesznünk. Nagyon nem szabad.

Két erős kar húzta magához a csípőm, majd lágy ajkak érintették az enyémet. Az alak kicsit pipiskedett. Egyből az arcához kaptam, és még közelebb húztam magamhoz. Nem kellett megnéznem, ki az, tudtam nagyon jól. Megismertem tökéletes illatáról. Ő csak az én Lou-m lehetett. Édesen csókolt, míg meg nem untam, és elmélyítettem. Fordítottam, és a falnak toltam. Lejjebb hajoltam hozzá, és egyre mélyebbre hatoltam a szájába. A hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Azt hiszem, kijött rajtam minden idegességem, és ezzel a vadsággal próbáltam megnyugodni. Ahogy érzékeltem, Louis-nak nagyon bejött, és egyre többet akart.

De mint mindig, most is történt valami nagyon váratlan dolog, ami félbeszakított minket. Tapsolást hallottam magunk mögül. Kelletlenül távolodtam el, és néztem hátra. A szemem szerintem égetett, amiért valaki megzavart minket. Az ellenfél csapatból láttam meg négy srácot. Elől Dylan állt, akitől mindenki félt. Nem azért mert olyan rosszfiú volt Ő, hanem mert erősek voltak a nyitásai. Képes volt egymás után több pontot is szerezni a csapatának pusztán a nyitásokkal. Elégedetten abbahagyta a tapsolást, és csípőre tette a kezét. Kelletlen sóhajjal fordultam meg. Megforgattam a szemeimet, és rá néztem. Közben Lou is ellökte magát a faltól, és mellém állt. A szemem sarkából láttam, amint még megnyalja a száját csak, hogy idegesítse Őket.  

- Na nézd csak! A kis Styles fog ellenünk játszani. Remélem kielégítő volt a búcsúcsók, mert úgy szétverünk titeket, hogy nem mertek utcára jönni a szégyentől. - hajolt közelebb hozzám.

Én csak ásítottam egyet, és egy legyintéssel jeleztem, hogy ne fárasszon már. Utáltam ezt a srácot. Nem játszott tisztességesen, ami kiakasztott. Éppen meg akartam fordulni, és elmenni Louis-val, amikor még hozzátette.

- Srácok, nem mondtátok, hogy ilyenek lesznek az ellenfeleink. Buzi vagy Styles! - nevetett rám kárörvendően.

Nem mutattam, mennyire felment bennem a pumpa. Inkább csak a képébe nevettem, és elégedetten visszavágtam.

- A csajod nem ezt mondta az éjjel.

Láttam, hogy itt kicsit megtört az önelégült, bunkó álcája. Mérgesen lökte meg a vállam, én pedig azonnal viszonozni akartam ezt, és visszaálltam elé, de Louis közbeszólt. Mellém állt, és hangosan megszólalt.

- Te megvoltál nekem két hónapja. Mi is a neved? - mutatott az egyik srácra Dylan mögött, aki eddig csendbe sunyított.

A srác egyből elpirult, és hebegni kezdett. Tudta, miről van szó, már le sem tagadhatná. Dylan mérgesen hátranézett, a srácra, aki egyből mentegetőzni kezdett.

- Dylan én nem....tudom, miről beszél. Soha nem feküdtem le Louis-val.

- Akkor honnan tudod a nevét?! - förmedt rá Dylan.

A srác ismét hebegni akart, de én félbeszakítottam.

- Úgy látom, a Te csapatod sem tökéletes. Puszikállak! - küldtem felé egy puszit, már csak azért is, hogy idegesítsem. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, és a kezei ökölbe szorulnak, de tovább már nem figyeltem. Belekulcsoltam ujjaim Louis-éba, és elhúztam onnan. Igazából nem volt kedvem verekedni, és hálás voltam Lou-nak, hogy kihúzott a balhéból. Igaz, felmérgelt Dylan, és fél kézzel le tudtam volna ütni, de inkább majd a pályán alázom meg mindenki előtt. Kiakasztott, hogy lebuzizott, de már én magam sem tudom, tényleg mi vagyok.

Megálltunk a sportcsarnok kinti focipályájának egyik eldugott padjánál. Még majdnem fél órám volt a kezdésig. Az sem érdekelt, hogy már át vagyok öltözve. Nagyot sóhajtottam, és nekidőltem a pad támlájának hátulról. Nem volt kedvem leülni. Louis elém állt, és kérdőn méregetett. Elhúztam a szám, és lenéztem a köztünk lévő földre.

- Tényleg buzi vagyok, mert szeretlek téged. - mondtam nagyon halkan, de Ő meghallotta.

Kicsit sóhajtott, majd arcomhoz nyúlt. Lehunytam a szemem érintésére, és tűrtem, ahogy cirógatja arcom.

- Nem vagy buzi, csupán engem szeretsz, amitől az égbe érzem magam. - mosolyodott el kicsit.

Megcsóváltam a fejem. Gondolkoztam rajta, hogy vitába szállok vele, hogy "de hát Ő fiú", viszont nem tettem. Jobb volt ezt hinni, amit Ő mond. Ez annyival barátságosabb, kímélőbb elmélet.

- A 20. és 14. kerületi Gimnázium röplabdacsapatát kérem gyülekezni, 10 perc múlva kezdés. - hallottunk meg egy hangot a bemondón a csarnok felől.

Nagyot sóhajtottam, ismét rám tört az idegesség. Próbáltam magam lenyugtatni, de nem nagyon ment. Louis a mellkasomhoz nyúlt, és lágy érintésével arra bírt, hogy lassítsam le mellkasom mozgását, ezzel légzésem is. Közben persze imádni valóan mosolygott.

De nekem ennyi nem volt elég. Rám tört az idegesség, és erősen kaptam el a tarkóját. Ismét magamhoz rántottam, és megcsókoltam. Szükségem volt Rá, hogy megnyugtasson. Lehet ez önzőség volt a részemről, de rajta levezettem minden feszültségem, minden haragom Dylan iránt. Akaratosan haraptam Louis alsó ajkába, amit játékosan meghúztam. Ilyet még soha nem csinált, de a csókunkba nyögött. Ebből tudtam, akar, sokkal jobban, mint egy csók erejéig. De most nem bántam. Tűrtem, ahogy kezeit a gerincemen vándoroltatja, és csak húztam közelebb és közelebb magamhoz immáron a derekánál fogva. Lassan megnyugodtam, és csak Lou-ra koncentráltam. Most csak Ő volt nekem, szükségem volt Rá...jobban, mint eddig bárkire/bármire.

Lihegve húzta el a fejét, bár én még csókoltam volna, ameddig meg nem fulladok. Az enyémnek döntötte a homlokát, és szaporán kapkodtuk a levegőt.

- Menned kell Haz. - lihegte halkan.

Elmosolyodtam, és nyomtam egy puszit az orrára. Teljesen lenyugtatott. Már nem voltam ideges a meccs miatt. Tudtam, ha vesztünk, Louis akkor is büszke lesz rám. Ő akkor is szeretni fog, nem lesz gond. Kézen fogva sétáltunk vissza  a csarnokba. Az edző ideges tekintettem nézett szét, majd látszólag kicsit megnyugodott, mikor meglátott. Nem engedtem el Lou kezét, jött velünk a kispadra szurkolni. Az edző is megszokta már, hogy Ő velünk van, mint kabala, csupán azt tudták kevesen, hogy Ő úgy ül ott, mint az én szerelemem. Bár ez nem túl jó indok, mivel a srácok barátnője sem csücsül bent a kispadon, így maradjunk inkább a kabalánál.

Bevonultunk és leültünk a padokra. Egyből letettük a vizeinket, meg a törölközőket a padra, majd beálltunk egy körbe. Louis az edző mellé állt. Olyan lett, mint a segédje. Ha neccesre fordult a helyzet együtt üvöltöznek nekünk és szitkozódnak, ami Louis szájából nagyon vicces. Bevallom, imádom hallgatni, ahogy káromkodik, beindított. A körben csak mi halljuk a beszédet, így nyugodtan kitárgyalhatjuk a dolgokat. Elmondta, hogy én máris pályára lépek, így oldalra mentünk nyújtani és melegíteni. Párba álltunk, de hozzám Louis jött. Ez már megszokott, hisz amúgy is páratlanul voltunk hála a cseréknek. Dobálgattunk Louis-val, feldobta nekem a labdát én pedig lecsaptam. Próbálgattuk a nyitás fogadását is. Louis a velem töltött sok év alatt, amíg röpiztem, Ő is profi módon megtanult. Mindig rágtam a fülét, hogy lépjen be hozzánk a csapatba, de azt mondta, Ő inkább szurkol nekem a kispadról. Mindig ráhagytam, nem tűrt ellentmondást.

Most is elkezdődött a mérkőzés. Dylan állt középen elől, pont ott, ahol én, ami azt jelentette, hogy forgásnál, végig ugyanaz lesz a posztunk. Szervánál Upszival és Csacsival én leszek a fogadója, de biztos vagyok benne, hogy nekem fogja ütni...már csak azért is!

Le-lecsaptuk a labdát, és szépen vezettünk. Jó nem sokkal, pár ponttal, de akkor is örültünk neki. Csak meg kell tartani ezt így. Dylan felugrott, mikor ismét mi voltunk elől. Már alá helyezkedtem, hogy megmentem a lecsapását. Látta ezt, így mellém próbálta irányítani, nehogy elérjem. De nem jött össze, megmentettem, amit aztán Csacsi profi módon lecsapott.

Miénk lett a pont, én mégsem tudtam felállni a földről. A kezem nagyon fájt, az ujjaim remegtek, ahogy lenéztem rájuk. Hallottam, egy halk roppanást, amikor próbáltam kosárérintéssel visszaadni a labdát. Az ujjaim hátrahajlottak, nagyon fájt. A srácok odajöttek hozzám, bár nem tudták, mi bajom. Ültem a földön, és óvatosan mozgattam ujjaimat. Louis egyből berohant hozzám, és leült a földre mellém.

- Megint lesérülsz nekem! Mutasd! - mérgelődött idegesen.

Szomorkásan néztem rá. Megmozgattam az ujjaimat, ami azt jelentette, hogy nem tört el, csupán megrándult, de ahhoz képest piszkosul fájt. Louis egyből a kezébe vette az ujjaim, mintha csak az érintésével segíteni tudna. Tényleg tudott egy kicsit, de csodára nem volt képes. Az edző a kispadra küldött, mivel így használhatatlan voltam. Mikor felálltam, Louis átkarolta a derekam. Hátranéztem Dylan-re, aki elégedetten mosolygott.

- Így jár a buzi. - tátogta nekem angyalian ártatlan képpel.

Mérgesen elfordítottam a fejem, és lehajtottam. Dylan szándékosan nekem szánta ezt az ütést, hogy valami bajom essen. Hát sikerült neki, most örülhet. Mikor leértünk, a helyem már elfoglalta az egyik csapatársunk, és ment tovább a meccs. Az edző komolyan felém fordult, és visszaküldött az öltözőbe, a hűtőtáskájához, amibe van jég.

Louis persze jött velem, és aggódóan figyelt. Mikor már kinyitotta előttem az ajtót is, hogy ne kelljen megfognom fájó kezeimmel, felment bennem a  pumpa, de tudtam, csak segíteni akar. Leguggoltam a hűtőtáskához, hogy kinyitom, de Louis ezt sem hagyta nekem. Aggodalmasan próbált segíteni, de ennek az apróbb doboznak nagyon nem volt szüksége négy kézre. Mérgesen löktem el, így guggolásában elvesztette egyensúlyát, és hátratette egyik kezét, nehogy elessen. Talán nem kellett volna ennyire erősen ellöknöm. Lepetten nézett rám, kicsit talán fájdalommal is.

- Megoldom egyedül, oké? - mérgelődtem,  és kivettem a táskából két zacskó jeget.

A kezeim fájtak az érintéstől, de már nem volt olyan elviselhetetlen. Egészen kezdett enyhülni a fájdalom. Úgy döntöttem, elég csak egy jég a jobb kezemre, ami elég szívás, hisz jobb kezes vagyok. Rátettem, majd visszahúztam a táskát. Mérgelődve dőltem a padnak a földön, nem volt kedvem visszamenni, és Dylan elégedett tekintetével szembetalálni magam, mikor meglát a kispadon. Louis ismét mellém guggolt, és aggodalmasan méregetett. Láttam a szemében, még mindig nem tudja hova tenni, hogy ennyire durván ellöktem a segítségét. Sóhajtottam egy nagyot.

- Nem akartalak olyan erősen meglökni. Dylan felcseszte az agyam. - néztem le a kezeimre.

Louis csak megértően bólintott, majd a kezeimet kezdte pásztázni. Szerintem dagadás vagy foltok nyomát kereste, de ilyen nem volt. Nem törtek el, már egészen kezdtek megnyugodni, és a jég is nagyon jót tett a jobb kezemnek. Csak abban reménykedtem, hogy még rendbe jövök a meccs végéig és be tudok állni, hogy ezt visszaadjam Dylan-nek.

- Bosszút akarsz, ugye? - kérdezte halkan Lou, mintha csak olvasott volna a fejemben.

Lassan felnéztem rá, szerintem a szememben egyértelműen égett a harag, de persze nem Louis iránt. Csak határozottan bólintottam, és fel is pattantam. Köztudott, hogy jobban irányítom a labdát lecsapáskor, mint Ő, én oda ütöm, ahova akarom, nem ahova sikerül.

A kezeim már enyhültek, már nem fájtak annyira. Sietősen mentünk vissza a kispadhoz. Az edző idegesen rohangált fel-alá. Már alig volt vissza 5 perc. Két pont volt a hátrányunk, ami nem nagyon jó. Megmozgattam az ujjaimat, gyorsan gyakoroltam kint a kosárérintést. Nem volt gond, így egyből az edzőhöz mentem.

- Állítson be! - kértem határozottan.

- Úgy érzed, megvagy? - kérdezett vissza. Határozottan bólintottam válaszul. - Rendben.

Kicsit megörült, amit nem is csodálok, hisz a kispadosaink nem véletlenül ültek. Ők nem voltak valami jók...még kezdő 9-10.-esek.

Louis komolyan elkapta a karom, és maga felé fordított.

- Haz, ne! A végén még eltöröd a kezed. Majd máskor visszaadod. - próbált kívül tartani, de makacs voltam, mint mindig.

- Nem lesz máskor. Imádlak Lou. - nyomtam vigyorogva egy puszit az arcára, mire csak szomorkásan lesütötte a szemét.

Tudta, hogy nem fog tudni kint tartani, nem is értem, miért próbálkozott. Ismert már, makacs vagyok, mint az öszvér. Az edző lehívta az újoncot a pályáról, és visszaküldött engem.

Jó volt újra a pályán, ismét középen állni. Dylan tőlem balra állt szintén elől. Tökéletes, arra pont jól tudom lecsapni a labdát jobb kézzel. Már csak a  megfelelő alkalmat kellett kivárni. Addig is felzárkóztunk, sőt el is hagytuk őket. Mi vezettünk egy ponttal. Dylan arca kezdett mérgessé válni, hisz ahogy én visszaálltam, egyből lehagytuk őket. Szerintem ezt tudta nagyon jól, ezért próbál meg nekem minden  lehetséges módon fájdalmat okozni...soha nem játszott tisztességesen.

De végre eljött az én időm, amikor Tommy éppen jól adta fel a labdát. Nagyot ugrottam, és egyenesen Dylan-t céloztam meg a háló fölött. Teli találat. A srác védekezni sem tudott, a labdám teljes erőből hasba találta. Térdre rogyott a pálya közepén, és előre dőlt. Köhögni kezdett, és a hasát szorította. A levegőt kapkodta, szerintem alig kapott oxigént. Elégedett voltam magammal, és éppen ekkor kisípolták az órát. Nyertünk is, és bosszút is álltam.

Ennyire elégedett még soha nem voltam magammal. A csapat egyből összeforrt egy nagy ölelésbe, mindig ez van, lényegtelen, hogy fiúk vagyunk.  De én hamar kibújtam közülük, és Louis-hoz rohantam. Ő már kitárt karokkal várt. Erősen megszorítottam, és kicsit talán meg is emeltem, pedig nem volt könnyű.

- Idióta állat. - nevetett a nyakamba.

Tudtam, hogy ez a kezemre vonatkozik, meg a bosszúmra, de nem érdekelt elnevettem magam a kijelentésén, és nem is próbáltam megcáfolni. Lehet az voltam, kit érdekel?! A lényeg, hogy nyertünk, Dylan befogja a pofáját végre, és Louis az enyém, soha többé nem engedem el.