Sziasztok!
Nos,
itt lenne az újabb rész. Még csigázom kicsit az idegeket, de ebben a részben fontos
mondatok hangzanak el, melyeknek nagy jelentőségük lesz később. Két lényeges dolog van még, ami nem a részhez
kapcsolódik.
Az
első, hogy az ígért közös képeket az 1D-vel, és a többit a sikeres Londoni
kirándulásról jobb oldalt találjátok meg. Ha a képre kattintotok, még több
jelenik meg, a galériámon.
A
második dolog, hogy szintén jobb oldalt megjelent egy kis előzetes a You're my
angel III. részéből. Csak, hogy tudjátok, nem felejtettem el, és hamarosan
készen leszek vele. Talán már a hétvégére, de nem akarok senkit sem hitegetni.
A
részhez pedig még annyit, hogy jó olvasást, és remélem, tetszik. #smile
xoxo
Zsoo
Elhoztuk
Anyáékat a reptérről. Ijesztőnek tűnt a tudat, hogy lesz úgy fél órám, míg nem
vagyunk együtt Louis-val. Nem akartam nélküle lenni, a helyzet így kis
kilátástalannak látszott. Anya és Apa komolyan ültek be hozzám a kocsiba, de
lassacskán, mire hazaértünk, kezdtek feloldódni. Persze mind megöleltek minket,
de ez inkább csak látszat volt, mint valódi ölelés. Szomorú voltam mellettük,
de ezt nem mutattam. Fájt a tudat, hogy nekem vannak szüleim, még sincsenek. Komolyan mondom, ez így még
rosszabb, mint azoknak, akik elvesztették Őket. És ez most lehet gonoszság
volt, lehet megbántottam pár embert, de ez volt az igazság. És a legrosszabb,
hogy az elejétől fogva semmit nem tettek ez ellen. Egyszerűen csak hagyták,
hogy a munka nagy, fekete örvénye végleg magába szippantsa Őket. Talán már
egymást sem szeretik, nem tudom. Minden esetre, profi színészek lettek, az
egyszer biztos. És ezért utáltam Őket.
Undorító
dolog egyszerre utálni és szeretni valaki, mert belülről emészt fel szépen
lassan fájdalommal telve. Elfojtod magadban mind az utálatot, mind a szeretet,
és ez szépen lassan kikészít minden egyes találkozáskor. És az a legrosszabb,
hogy annyira önzők, hogy nem veszik észre, ez nekünk mennyire fáj. Mesélnek,
beszélgetünk, néha még együtt is étkezünk, de ez mind csak a látszat kedvéért.
Hogy megtartsuk a jó amerikai család látszatát, miszerint minden rendben van,
de koránt sincs rendben. Nagyon nincs, és ezt Ők is tudják, csak próbálják
figyelmen kívül hagyni, ami aljas egy dolog. Nekem senki ne mondja, hogy nem
tudnának ellene tenni, mert nagyon is tudnának, csupán nem akarnak. Már
megszokták, így nyűg nélkül, nélkülünk, és nem akarnak változtatni a régi,
megszokott renden. De azt hiszem, így, hogy összejöttünk Louis-val, jobb is ez.
Amíg
Anyáék kipakoltak, én kitettem az asztalra, a hidegtálakat, melyeket gondosan
megcsináltunk Lou-val az érkezésükre, de Apa kijelentette, hogy nagyon finom,
kiadós ebédet kaptak a repülőn, és nem kérnek a mi szendvicseinkből. Ez azért szíven
ütött, mikor annyit bajlódtunk vele, de nem mutattam. Azért közben jót
baromkodtunk. A végére mindketten tiszta vajasak lettünk, összekentük egymást. De
nekünk így volt tökéletes az a pillanat. Vajas
száj vajas csókot vált, és mi kiélveztük minden egyes pillanatát, amíg még
a szülők nem tudtak rólunk.
Eltettem
a szendvicseket, miközben Anyáék kivonultak a nappaliba lepihenni az út fáradalmait.
Bár nem értem, mit kellett pihenni, mikor magángéppel jöttek. Na, mindegy. A
pultnak dőltem, és mélyen magamba szívtam a levegőt, hogy lenyugodjak. Mindig
nehéz az a pár nap, amikor itthon vannak Anyáék, most meg különösen stresszes.
Kikaptam a zsebemből a telefont, és írtam egy SMS-t Louis-nak.
"Nem bírom tovább
nélküled."
Nem
volt hosszú, mégis szívből jött, és sokat jelentett, mindkettőnknek. Erőt
gyűjtöttem, hogy bemenjek, de még a konyhaajtóban jelzett a telefonom, SMS-t
kaptam. Tudtam, hogy Louis az, izgalommal nyitottam meg.
"Én sem. Mindjárt ott
vagyunk."
Igaz
csak röpke félórát töltöttünk egymás nélkül, ami máskor nem vészes, de most
Anyával és Apával kész kínszenvedés volt. Semmit nem értékeltek, semmilyen
erőfeszítést. De nem is tudom, mit vártam, hisz eddig is ilyenek voltak.
Letelepedtem
a kanapéra, hozzájuk. Kínos csend állt be közénk. Éppen kérdezni akartam, hogy
végre valamivel megtörjem a csendet, de egy autó parkolt le a házunk előtt. Bár
nem Louis Porsche-ja volt, de az övék, és Ők ültek benne. Kimentem az ajtóhoz,
hogy kinyissam, bár úgy is ismerték itt a járás. Már szinte közösek voltak a házaink,
de azért én vártam őket. Addig sem kellett Anyával és Apával ülnöm kínos
csendben. Először Joy, majd Mark jött be mellettem. Szerintem Louis direkt a
végére maradt, hogy a tudtuk nélkül tudjon végigsimítani arcomon, majd
mellkasomon, végül a hasamnál megállt. Beleremegtem ruhán keresztül is
meglehetősen forró érintésébe. Beharaptam az ajkam, és úgy néztem fel rá. A
szeme kicsit elsötétült ajkaim láttán, majd megrázta a fejét jelezve; "ezt
ne tegyem". Tudtam, ez beindítja,
de nem direkt csináltam. Ez csupán jött magától, mivel már nagyon meg akartam
csókolni.
Bementünk
a nappaliba, és elkezdődött a beszélgetés. Így, hogy együtt volt a két család,
mindjárt felszabadultabb lett mindenki. Louis szorosan mellém ült, de több
helyen nem érintkeztünk, így nem volt feltűnő...még. Majd ha elmondjuk
nekik...jaj.
Telt
az idő, már nagyon este lett, és én egyre rosszabbul tűrtem ezt az idegességet.
Louis is idegesen fészkelődött mellettem, mire én felpattantam. Minden szem rám
szegeződött, még Louis-é is, így felé fordultam.
-
Kijönnél velem a konyhába egy kicsit? - kérdeztem óvatosan.
Ő
csak bólintott, és felállt. Kimentünk a konyhába, elrejtett minket a nagy,
fehér ajtó a szülők elől. Végre nyugalom! Bent megálltunk egymással szembe, és
hosszan méregettük a másikat. Lehajtottam a fejem, nem tudtam mit mondani.
-
Nem mered? - kérdezte halk elhaló hangon.
Lassan
megráztam a fejem, de még mindig nem néztem rá. Hallatott egy halk sóhajt, majd
az államhoz nyúlt.
-
Én se. - vallotta be.
Lepetten
néztem fel rá. Eddig olyan bátor volt, mi történt Vele?
-
Az a baj, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, és nekik lesz még rosszabb, hogy nem
mi mondtuk el. - csóválta meg a fejét szomorkásan.
Én
csak aprót bólintottam jelezve, egyetértek vele. De Ő egy nagyot sóhajtott, és
kezei közé fogta arcom.
-
Meg fogjuk tenni Harry. Tudniuk kell, még ha félünk is Tőlük. Melletted leszek.
Végig egymás kezét fogjuk fogni, és együtt nézünk szembe Velük. - a hangja
határozottan csengett. Félénken, kétkedve néztem fel rá. Tudtam, így a
legegyszerűbb, mégis tartottam ettől az egésztől. A vélemények gondolata
belülről égette elmém. - De azt tudd,
legyen bármi, én szeretni foglak. Örökké.
Az
enyémnek döntötte a homlokát, és az utolsó szót szinte már suttogta. Ez túl
nagy szó, túl nagy jelentése van ahhoz, hogy csak így dobálózzon vele, én mégis
hittem neki. Elhittem, amit mondott, hittem, hogy mi tényleg örökké fogjuk
szeretni egymást. Egyszerűen csak jól esett ezt gondolni. Mintha minden ilyen
egyszerű lenne. Mintha minden nehéz dolgot egy könnyelmű szóval el tudnánk rendezni.
Lou-val ennyi volt az élet, de tudtam, ki kell lépnünk a konyhából, és szembe
kell néznünk a rideg valóssággal, mely lépten-nyomon követ minket. Menekülni
nem lehet előle. Ha megpróbáljuk, nemhogy felzárkózik, de le is hagy minket,
míg már nem vezet más út előre, csak rajta keresztül. De mi nem menekültünk.
Sőt sokkal inkább egymást támogatva szembenéztünk vele. És most rajtam volt a
sor, hogy támogassam Louis-t. Nekem kellett kimondanom, amit hallani akart, ami
az igazság volt. És én megtettem.
-
Én is szeretni foglak...örökké.
Lehet,
én is könnyelműen dobálóztam ezzel a szóval. Lehet, ez majd később visszaüt, és
hazugsággá alakul, nem tudtam. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Lehet,
csak hitegettük egymást, de ez nem számított, mert mi elhittük a másiknak, és ez
akkora erőt adott, mint még soha semmi. Louis óvatosan nyomta ajkait az
enyémekre. Óvatosan cirógattuk a másik száját, nem mertünk erősen
csókolni...most nem. Most jól esett ezt a pillanatot ilyen törékenynek
meghagyni. Nyomtam még egy puszit Louis ajkaira, majd szorosan egymáséba
kulcsoltuk kezeinket.
-
Együtt? - kérdezte mosolyogva a konyhaajtóban.
-
Együtt. - bólintottam határozottan, és visszamosolyogtam rá.
Mindketten
mély levegőt vettünk. Bentről kihallatszódott a szülők beszélgetése, mely most
inkább tűnt vészjóslónak, mint megnyugtatónak. Féltünk. Persze, hogy féltünk,
minden okunk megvolt rá. Féltünk a véleményektől. Féltünk az ujjal
mutogatásoktól, melyek mostantól érni fognak minket. Féltünk Anyáéktól, féltünk
a közös élettől. Mi mégis bevállaltuk ezt, mert ez volt az egyenes, becsületes
út. Mert nem akartunk hazudni, titokban élni. Bár izgalmas a tiltott, titkos
szerelem, mi mégsem erre vágytunk. Csak nyugodtan, szívfájdalom nélkül együtt
lenni. Louis lassan, megfontoltan nyomta le a kilincset.
Te gonosz!! Hogy hagyhattad itt abba? Egyszerűen fantasztikus! Imádom. Már nagyon várom a következő részt, siess :)
VálaszTörlésSajnálom, remélem, azért nem tagadtok ki. De megígérem, hogy a következő rész garantáltan eseménydús lesz, és szerintem tetszeni fog! :P
TörlésÉs itt jön az a rész, hogy a szülők megtudják; Robin és Anne biztos tiltani fogja; meg igazsàg szerint, szerintem Jay és Mark is. És inkább elköltözik az egyik család, a gyerekkel együtt; csak a fiúk ne legyenek együtt. De Isten ments'; ne legyen igazam. Siess!:)
VálaszTörlésKhm...Te elloptad laptopom?! #hahaha
Törlésszia :) nagyon szeretem a blogot ez a rész is szuper lett :) de ez a befejezés... nem tudom, hogy fogom bírni idegekkel a kövi hetet :D na gyorsan hozd az újat :D
VálaszTörlésSajnálom, de csütörtökig ki kell bírnod. Rendszerető vagyok, hetente jön rész, de garantálom, hogy élvezetes lesz. :)
TörlésNa neee itt abbahagyni! Nem fogom kibírni... :D Imádom, várom a kövit! :D
VálaszTörlésÉs mit látok? You're my angel III., ohh te jó ég! :D Már az előzetesen kikészültem, mi lesz itt még! :D
Hahaha, kárpótolni foglak a résszel, ígérem. Lesz benne bonyodalom bőven.
TörlésÉs nos, igen. Én megígértem, hogy lesz folytatása, bár először nem így terveztem. Csupán most kicsit elhúzódott, mint a második rész felkerülése, így tudatni akartam veletek, hogy nem felejtettem el, csupán nincs időm. :D