23. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Kedves Olvasóim!

Szóval újra szuperálok, fantasztikusan telt a síelés a 17. díjban részletezem is. A részről annyit, hogy Harry most nagy döntésre szánja el magát, bár ha rajta múlna, még nem alakulna úgy, hogy kitálal. Jó olvasást, és hálás vagyok az eddigi szép szavakért.

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

*Két héttel később*

Nem voltam hozzá szokva London hidegségéhez. Még csak október közepe volt, de itt szakadt az eső, és 5 fok volt. Otthon, Los Angeles-be, ilyenkor még fürödtünk a medencében. Vissza akartam menni oda. Már egészen kezdtem megszokni ezt a sulit. Lara okos lány volt, rájött, hogy nem tud megfogni, és jobban teszi, ha Kim-et is békén hagyja. Így aztán egészen kezdett élvezhetővé válni az itteni lét attól eltekintve, hogy Lou nem volt velem. Egyre jobban frusztrált a hiánya, a bőröm szinte lüktetett az érintése után. Valahányszor eszembe jutott vagy beszéltünk, egy kéz megmarkolta a szívem. Ma ismét hazafele tartottunk Kim-mel. Úgy volt, hogy hazaviszem, de helyette hozzánk mentünk. Már késődélután volt. Szerettem beszélgetni vele, és úgy gondoltam, ismét mesélhetne nekem. Kim remekül mesélt. Ahogy egyre jobban összeszoktunk, egyre jobban megeredt a nyelve. Valójában nagyon cserfes csaj. Mindenről mesélt nekem történeteket, amik vele történtek, és nagyon feldobta a kedvem. Csak hallgattam, és nevettem rajta.

Most is erre vágytam. Martha is imádta Kim-et. Egyből felmentünk a szobámba. Én leültem a kanapéra, de Kim megnézegette a képeimet a falon, és a polcokon. Minden vagy a röpicsapattal és Lou-val vagy csak Lou-val voltam. Közben persze mesélt nekem, én pedig hallgattam, ahogy arról mesél hogyan járt valamelyik nap egy boltban. De egyszer elhallgatott, egy mondat közben. Csak állt háttal nekem, és méregette a képet. Megzavarodtam, és előredőltem a fehér kanapén.

- Kim, minden rendben? - kérdeztem óvatosan.

Komolyan nézett hátra rám, a szemében megvilágosodást és hitetlenkedést láttam. Megfogta a képet, amin Lou éppen a hajam borzolja, és hozzám jött. Már sokadszorra van itt, de a képeimet még soha nem nézte meg tüzetesen. Komolyan leült mellém a képpel a kezében. Nem értettem semmit. Zavartan néztem rá.

- Ki Ő? - kérdezte egyszerűen Louis-ra mutatva a képen.

Az üres mellkasom megfájdult, ahogy megláttam Lou-t nevetni a képen, ahogy éppen a hajam kócolja teljes élvezettel, én pedig összeszorított szemekkel, előrehajolva tűrtem.

- Louis. - feleltem.

Bár nem mutattam, de ezt az egy nevet nagyon nehéz volt kimondani. Még soha nem meséltem neki Lou-ról.

- Harry... - nézett rám kétkedve. - ...ott az iránytű a karján. Azt mondtad, a szerelmed karján van az iránytű, hogy mindig eltaláljon a hajódhoz.

Egy pillanatra lefagytam. Kim nagyon okos volt, gondolhattam volna, hogy rájön egyszer. Nagyot sóhajtottam, és elvettem a képet tőle. Tényleg meséltem neki a közös tetoválásainkról. És Ő összerakta, megismerte. Nem tudtam, Kim mit fog szólni, de már rájött. Muszáj volt elmondanom az igazat. Tagadni nem fogok, az biztos. Óvatosan végigsimítottam a képen Louis arcán, majd szomorúan felnéztem Kim-re.

- Oké. Elmesélem, ha nem ítélsz el. - sóhajtottam.

- Nem vagyok olyan. Mi történt Veled Los Angeles-ben, Harry? - kérdezte egy bíztató mosollyal.

Nehéz volt erről beszélni, de Kim-ben megbízhatok. Joga van tudni, ha már ilyen jól összeszoktunk.

- Tudod mondtam, hogy a Costa Caffee két családé. Apa és Louis Apja a gimnázium óta barátok, és Ők indították el ezt a céget. Csecsemő koruk óta együtt voltunk, legjobb barátok lettünk. A szüleink soha nem foglalkoztak velünk, mindig olyanokra bíztak minket, mint Martha, Ők meg elutaztak a cég miatt. Egymásra voltunk utalva, függtünk a másiktól. Mindig együtt voltunk, a testvérem volt. 10.-ben kiderült, hogy biszex, és én elfogadtam. Semmi nem változott köztünk. De úgy három hónapja megcsókolt, és elmondta, hogy amióta rájött, milyen, szeret. Ellöktem, megijedtem. - hajtottam le a fejem, hogy ne lássa az előtörő könnyem. - Aztán az osztálykiránduláson ismét megtette, és már viszonoztam. Úgy döntöttünk, ha már a suli úgyis rájött, elmondjuk a szülőknek, mikor hazajönnek. Mint mindig, mikor hazajönnek, a mi nappalinkban gyűltünk össze. És kézen fogva elmondtuk. Lou Anyja, Joy sírni kezdett, míg Apa leüvöltött minket, hogy mit képzelünk magunkról. Én kiakadtam, és Louis-hoz bújtam. - egyre több könnycsepp tört magának utat az emlékekre, és a hangom is remegett. Kim bíztatóan simogatta a karom, hogy folytassam. - Nem akartuk elengedni a másikat, így Apáék szétrángattak minket. Őt bevágták a kocsiba, és hazamentek, engem pedig a szobámba rángatott Apa. Ott még üvöltözött velem, és mindennek lehordott, pedig az Apám lenne. Ezért költöztetett ide. Hogy ne találkozzam Louis-val. Az Ő tökéletes világukba, nem fér bele két selejt fiú. Azt hiszik, elfelejtjük egymást, de ez képtelenség. Figyelik a telefonomat, így vettem egy újat, amin csak Lou-t hívom, az Ő telefonjába pedig Candy-ként van elmentve az a számom. Minden este beszélünk. Nem bírom nélküle. Ezért nem szeretem a szüleimet. Nekik csak egy teher vagyok, egy állat, akit ketrecbe zárnak. Csak arra nem gondoltak, hogy többé már nem fogok tudni érezni. Louis-nál hagytam a szívem. - sírtam fel hangosan a végére.

Kim figyelmesen végighallgatott, és láttam, ahogy az Ő szeme is megcsillan, de nem engedte ki a könnyeit. Soha nem hittem volna, hogy egyszer valaki így fogja lereagálni, akinek elmondom. Hálás voltam Kim-nek, hogy velem volt.

- Annyira sajnálom, ez olyan szomorú. Soha nem hittem volna, hogy ekkora teherrel jöttél ide Harry. - csóválta meg a fejét szomorúan. Én csak lehajtottam az enyém, hogy ne lássa gyengeségem. Megölelt, és megához húzott. Jól esett, hogy legalább Ő itt van velem.  - Nyugalom. Ha ennyire szeretitek egymást, nem tudnak különválasztani titeket. - dörzsölgette a hátam bíztatóan.

- Kösz Kim. - motyogtam a nyakába.

Letöröltem a könnyeim, és eltávolodtam. Kim kedvesen mosolygott rám. Kicsit én is elmosolyodtam, majd komoly lettem.

- Kérlek, ezt ne mondd el senkinek. Nem akarom, hogy Lara fogást tudjon találni rajtam. Márpedig Lou-t felhasználná ellenem, az biztos.

Mélylevegőket vettem, hogy megnyugodjak.

- Bízhatsz bennem. - mosolygott kedvesen.

Az arcom egyszer felderült, és eszembe jutott egy ötlet.

- Kíváncsi vagy rá? Szerintem már neki sincs suli. Beszélhetünk ma Vele ketten. - kérdezte feldobódva.

- Az nagyszerű lenne. Már érdekel, ki Ő, ha így ellopta a szíved. - mosolygott kedvesen.

Csak elpirultam, mint egy lány, és a gatyám bal első zsebéből előhúztam a bőrtokos telefonom. Csupán egyetlen szám volt elmentve benne, én pedig egyből rányomtam. Kim-re néztem, aki izgatottan helyezkedett a telefon fölé, mikor kihangosítottam. Jól esett, hogy nem ítél el, sőt inkább mellettem van, és érdekli Louis. Hamar felvette.

- Candy! - szólt bele komolyan.

Már ismertem ezt. Ha így szól bele, az azt jelenti, hogy nincs biztonságos helyen. A mutatóujjam a szám elé tettem, jelezve Kim-nek, hogy ne beszélni. Ő csak bólintott.

- Rendben, én ezt elintézem...igen kint van a szennyes a fürdőben...köszönöm Miranda. - mondta Louis a bejárónőjüknek. Suttogva elmagyaráztam Kim-nek, hogy Mirandának kötelessége mindent elmondani Louis Apjának, így nem beszélhetünk előtte. Kim csak egy huncut mosolyt villantott jelezve, cselesek vagyunk. Hallottam az ajtó csukódását, majd Louis hangja immáron hozzánk szólt.

- Haz. - motyogta a telefonba.

- Szia Lou. - mosolyogtam olyan szélesen, hogy Kim kuncogni kezdett.

A szívem mindig gyorsabban vert, mikor beszéltünk. Olyan lettem, mint egy izgatott tinilány, de egyben bele is haltam, hogy nem lehet velem.

- Utállak Candy-nek hívni. - nevette el magát kicsit. Én is csatlakoztam, Kim pedig a szája elé kapta a kezét.

- Louis, ma elmeséltelek Kim-nek. Tudod, róla már meséltem. - vártam a reakcióját.

- Jaj, persze a modell csaj, aki magas, barna és szupercsinos. A végén még féltékeny leszek. - nevetett a telefonba. Kim szeme kikerekedett, majd elpirult. Én csak felnevettem.

- Hát remélem, nem vagy az, mert kíváncsi volt rád, és most itt van mellettem. Ahogy elnézem nagyon tetszett neki a bókod. - nevettem a telefonba.

- Igazán? Szólhattál volna, hamarabb is, most beégettem magam miattad Harry! Ezért kapni fogsz! - fenyegetett, de én csak nevettem, de Kim is. - Szóval akkor...szia Kim. - lett komoly Lou hangja.

Kim kicsit kuncogott, majd megszólalt.

- Szia Louis. Örülök, hogy megismerhetlek. Harry nem mondta, hogy ennyire jófej vagy, de arról sem tudtam, hogy modell lennék. - nevetett a lány.

- Hát Haz írt le ilyennek. - felelte szerelmem.

- Jól van, váltsunk! - forgattam meg a szemem.

Louis és Kim együtt kész katasztrófa. Mindketten bolondok, és nem lehet megállítani őket. Én pedig összeengedtem őket, de örültem neki.

- Mi történt ma veletek? Mi van már azzal a Lara-val? Befogta a lepcses kis száját? - kérdezte Lou.

- Be, már kussba van. - feleltem nevetve.

- Akkor jó, mert ha tovább zaklatott volna, esküszöm, odamentem volna, és megmondtam volna neki a magamét.

Ettől a mondattól egyszerre nevetni és sírni is tudtam volna. Így inkább egyiket sem csináltam.

- Ebben az esetben zaklat, gyere hozzám! - mondtam kicsit halkabban, remegő hangon.

Hiányzott Louis. Szükségem volt rá, elmondhatatlanul kellett mellém, mégsem kaptam meg. Vagyis megkaptam, mégsem lehettem vele, ez a legidegesítőbb. Egy sóhajt hallottam, majd halkabban kezdett beszélni.

- Jó lenne, de nem lehet. Pedig nagyon hiányzol Haz. - hallottam, ahogy az Ő hangja is megremeg.

- Te is nekem. Pláne a horkolásod a fülembe. - nevettem el magam.

Még ha nem is volt velem, minden olyan egyszerűnek tűnt, mikor vele beszéltem. Kim felnevetett mellettem.

- Nekem meg a Te éneklésed a zuhany alatt. A magas C, mi? - vágott vissza.

- Mért, ki tudom énekelni. - morciztam be, de persze ez csak játék volt.

- Komolyan? - nézett rám kérdőn Kim.

- Tényleg ki tudja énekelni. Harry-nek nagyon jó hangja van. Mutasd meg neki Haz! - hallottam a telefonból.

Én nem szerettem énekelni. Vagyis szerettem, csak mások előtt nem annyira. Heves ellenkezésem után egy nevetésbe fulladva letettek az énektudásom meghallgatásáról. De Louis hirtelen elhallgatott.

- Várj, csengettek. - mondta halkabban Louis.

Egyből elhallgattunk Kim-mel, és füleltünk. Hallottuk, hogy valaki beszél, de nem értettük, mit mond.

- Rendben, mindjárt megyek. Várjatok meg, egy pillanat. - mondta Louis.

Hallottam, ahogy ismét rohant szerintem az emeltre.

- Bocs srácok, le kell tennem. Tommy és Csacsi van itt. Mennünk kell röpizni. Jobb volt, mikor még Te játszottál Haz. Én jobb szerettem nézni. - panaszkodott.

- Jó az, hidd el. - bíztattam.

Tudtam, hogy az üresedésemre Louis-t jelölték ki. Ő elfogadta, mert úgy érezte, hogy úgy is kicsit vele vagyok, hisz azt csinálja, amit én imádtam.

- Tudom. Kim, örültem. Harry, nagyon, nagyon szeretlek. Hiányzol. - motyogta a telefonba szomorkásan.

- Én is szeretlek Lou. Bár velem lennél! - hajtottam le a fejem szomorúan.

Elköszöntünk, majd oldalra tettem a telefont. Lehajtottam a fejem, és tűrtem, ahogy a fürtjeim eltakarják a szemem. Nem akarta, hogy Kim ismét lássa gyengeségem. De Ő nem mondott semmit, csupán ismét megölelt.

- Csodás srác, vigyázz rá! - motyogta a nyakamba.

Szomorkásan elmosolyodtam, és még jobban megszorítottam Kim-et a karjaimban. Legalább Ő mellettem áll. Azt hiszem, jól esett ezt az egészet elejétől a végéig kiadni magamból. És örültem, hogy itt volt nekem Kim, és meghallgatott. Szükségem volt rá, mellette már nem érzem magam olyan elveszettnek Londonban. Bár itt lenne még Louis is!