Nos,Kedves
Olvasóim!
Itt
van a várva várt 3. rész a You're my angel sorozatból...annak ellenére, hogy
csak egyet terveztem...hahaha. Tudom, azt írtam már a második résznél is, hogy
nem lesz több, de csak nem éreztem még ezt jónak. Aztán egyik este leültem a
nappaliba Anyával szembe, és kiöntöttem neki a lelkem, hogy nem hagyhatom így a
végét, nem lehet, hogy az Angyalok boldogtalanok legyenek. Persze Ő ebből
semmit nem értett, hisz szigorúan tilos neki elolvasni az írásaimat, bár nagyon
szeretné. De az alapján, amit elmeséltem neki a történetből szívesen segített,
és olyan ötleteket adott (bár nagyon sok bénát is), hogy megszületett belőle ez
a röpke 45 oldalas folytatás Word-be.
Hát,
átolvastam én többször is, de amikor feltöltöttem a blogger-re, és ott is át
akartam olvasni előnézetbe, akkor ez a bolond blogger valamit összekavart, és
nem javított ki pár hibát, amit ki akartam. Utólag pedig már nem találom meg
őket, szóval elnézést, ha találtok egy kis hibát.
Folytatása
már biztosan nem lesz, szóval úgy olvassátok, hogy ez a legvége a You're my
angel-nek. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és intenzív érzelmeket fogok
belőletek kiváltani vele, mint az előző két résszel.
Ismét
felhívnám a figyelmet: A TÖRTÉNET +18-AS RÉSZT TARTALMAZ!
Szóval
jó olvasást hozzá!
Xoxo
Zsoo
1.
fejezet.
Nem engedem, hogy Őt
bántsák! Nem! Ha miattam esik baja, nem élném túl! De azok a csodás fehér
szárnyak a földön feküdtek egy vértócsában nekem háttal, így őket is
bemocskolta a vörös folyadék. Csak azért imádkoztam, hogy még éljen. Lábaim remegtek,
oda akartam rohanni, mégsem engedelmeskedett nekem testem. Leblokkoltam, a
talpam a felhőhöz ragasztották. Ő volt az, az életem. Egy Sötét szállt le
hozzá, de nem láttam, mit csinál, szárnyai eltakarták előlem tetteit.
- Ne! Hagyd Őt! - kiabáltam kétségbeesetten,
mivel mozdulni még mindig nem tudtam.
Idegesen néztem le lábamra,
mire felnéztem a Sötét már egy fáklyával közelített a tökéletes, ártatlan
szárnyakhoz. Nem hagyhattam, hogy leégesse, nem engedhettem, hogy trófeának
elvigye.
- Ne, menj onnan! Ne bántsd
Őt! - kiabáltam.
Szívem a fájdalom mardosta,
mikor a tócsába lépett, és lábbal meglökte a csodás teremtést, aki így
fájdalmasan borult hátára. Idegesen kapkodtam a levegőt, most azonnal oda
akartam rohanni. Legalább még életben van. A szívem darabokra hullott, hogy
szenvedni látom, előttem ölik meg, mégsem tudtam neki segíteni. Göndör tincsei,
melyeket úgy imádtam véresen tapadtak arcához. Kicsordultak könnyeim, hogy
tehetetlenül állok. A Sötét elégedett vigyort villantott, majd a szárnyához
érintette a fáklyát. Fájdalmasan felüvöltött csodás hangján, mire én is
felüvöltöttem.
-
Ne! Hagyd Őt békén! - kiabáltam, és ezzel egy időben felültem az ágyban.
Idegesen
kapkodtam a levegőt, és ijedten néztem szét szobában. Otthon voltam, abban az
ágyban, melyet már 17 éve egyedül foglalok el, de a világ összes kincséért sem
aludnék máshol. Tenyerembe temettem arcom, könyököm térdeimen támasztottam.
Izzadságom homlokomon gyöngyözött a rémálomtól, könnyek égették arcom, melyek
még mindig potyogtak.
Nos,
igen. 17 év után is átélem ezeket, szinte havi rendszerességgel vannak
rémálmaim Róla, akinek a nevét nem szabad kimondani, leírni, de még gondolni
sem rá a közelemben. Még a betűk is tökéletesek, melyek alkották.
Nagy
sóhajjal keltem ki az ágyból, még sötét volt. Az éjjeliszekrény órája hajnali
fél 4-et mutatott, ami azt jelenti, mindjárt hajnalodik. Magamra kapkodtam a
szokott ruháimat, majd elindultam a szokott helyemre, melyet minden nap
meglátogatok, még ha csak 5 percre is. Még senki nem volt fent, a Menny kihalt
volt és sötét. Imádtam ilyenkor. Olyan nyugalom uralkodott, mely kihatott rám
is. Egyenesen a keleti széléhez repültem, de ez nem volt ritka jelenség. Az
Angyalok tudták, mit csinálok ott, és soha nem állítottak meg. Azt hiszem,
kicsit furcsán is néztek rám, hisz 17 év alatt szinte magamba gubózódtam. Csak
Anne-nel beszélek és Chur-ral. Átvettem az Ő helyét a tanácsban, a szerelemben,
az irányításban, a főzetek keverésében. Ezekkel is közelebb éreztem magamhoz
Őt.
Leültem
egy egyszerű, földi fűzfa tövébe. Ez az egy van ilyen a Mennyben, hála nekem.
Úgy gondoltam, ez a hely megérdemli ezt a csodás fát. Nem láttam értelmét a
cicomás itteni virágoknak, nem illettek ide. És előttem ott állt Ő. Az Angyalok
tiszteletük jeléül Annak a napnak az 5. évfordulóján egy emlékhelyet
készítettek. Itt volt Ő, a maga tökéletességében. Fürtökkel keretezett arcán
mosoly játszott, a gödröcskéi is ott pihentek. Szárnya méltóságteljesen
magasodott, kezeit szokásához híven a zsebébe rejtette, így megszokott, görnyedt
testtartása is megmutatkozott. Annyira élethű volt, mintha még velem lenne.
Minden
nap kijöttem ide, aminek általában sírás lett a vége. Elmeséltem neki, mi
történt velem ma, néha még tanácsot is kértem tőle. Tudtam, meghallgat, tudtam
velem van, és biztos voltam benne, boldog, bárhol is legyen.
-
Ma megint Veled álmodtam. - mondtam halkan, de tudtam Ő hallja. Felnéztem rá,
karja megcsillant a felkelő nap első sugaraiban.
Olyan
tökéletes volt, kicsordult egy könnycseppem.
-
Még mindig nem tudom felfogni, hogy tehetted ezt értem Akkor. - csóváltam meg
halovány mosollyal a fejem. - Tudod, néha úgy érzem, valami van készülőben. Nem
tudtam, mi az, de érzem, hogy közeleg. Tegnap este teljesen véletlenül eltörtem
egy poharat, ami elvágta a kezem. És egyből váltott a vezéregyéniség. Te is
tudod, ilyen hamar még soha nem történt ez. Érzem, hogy köze van hozzájuk, csak
tudnám, mi módon. Bárcsak megmondanád, mit kéne tennem, mi fog történni. -
suttogtam a végét, és lehajtottam a fejem.
Úgy
éreztem, nem tudok többet mondani. Némán tűrtem könnyeim forróságát lecsúszni
arcomon. Az Ő fűzfájának tövében landoltak. Elmondhatatlan mennyiségű könnyet
rejt már ennek a fának a gyökere. Ennek 90%-a az enyém, az a maradék 10% pedig
Anne-é. Nos, Gemma új életet kezdett. Leköltöztek a földre már 15 éve a
szerelmével, Jared-del és a kisfiukkal, Nick-kel, és nem terveznek visszajönni.
Talán jobb is így, hisz az a kissrác túlságosan is Rá emlékeztetett.
A
mosoly már nem csillogott arcomon, képtelen voltam újra kivillantani fogaimat.
Ez így megy Azóta, a nap óta. Kitudja, mióta ülhettem ott, elkalandoztak
gondolataim minden fele. Már nem élt olyan élénken az emlékezetemben az Arca,
mert persze tömérdek képem van Róla, és a szobor is itt van, de ezek nem
mozognak, nem adják vissza a mosolyát úgy, nem ölelnek, nem csókolnak.
A
nap már teljes egészében körülölelte Őt előttem. Nem bírtam tovább itt ülni,
túl fájdalmas volt, de tudtam, holnap ismét át akarom majd élni ezt a
fájdalmat, hisz csak így láthatom élőben. Letöröltem könnyeimet, majd egy mély
levegővel felálltam, és csendben, zsebre dugott kézzel elsétáltam. Nem volt
kedvem repülni, inkább maradtam a felhőkhöz ragadva.
Közel
jártam a házamhoz, már Angyalok sokasága nyüzsgött mindenfele. Intézték dolguk,
de persze mind vetettek rám egy-egy sajnálkozó pillantást. Mindig azt gondolom,
már megszokták bánatom 17 év alatt, mégis mindig megdöbbenek, mennyi együtt
érző tekintet kapok. Én lettem a Szerelem Angyal, aki soha nem képes
továbblépni...17 év után sem. Hogy is tudnék, mikor Ő volt az életem? A
hátralevő 900 évemet is ugyanígy fogom leélni...magányosan, nélküle.
De
egy hang kizökkentett gondolataimból. Leszállt mellém egy Angyal, ismertem Őt.
Ő volt a gyermekek védelmezője, és egyben az egyik Tanácstag is, Clay (ejtsd:
Kléj). Alig lehetett 300, próbált közeledni felém, kirángatni a depressziómból,
de ez senkinek sem sikerült.
-
Louis! Jó reggelt! A segítségedre lenne szükségem. Tudnád kicsit nélkülözni a
munkádat? - kérdezte kedves mosollyal az arcán.
-
Persze, de előtte haza kell mennem. Egy pillanat az egész. - feleltem egy
bólintással, majd hazafele kezdtem repülni. Bólintott, és követett. Megvárt a
verandán, míg bementem.
Az
alaksorba tartottam, ahol felkaptam íjam a hátamra, és nyilaimat is magamhoz
vettem. Lehet, nem lesz rájuk szükségem, de kötelességem magamnál hordani őket.
Egy pillantást vetettem a falon lógó képre Rólunk. Nagyot nyeltem, és
visszamentem Clay-hez. Elmosolyodott, majd felrepült. Követtem, de kíváncsi
voltam, mi ez az egész, így rákérdetem.
-
Hova is megyünk?
-
Még én sem tudom pontosan. Ma reggel rám bíztak egy srácot. Ember, 17 éves
árva. Nem is értettem, miért kellek ehhez én, de aztán elmondták, hogy a
Sötétek kiszemelték, de nem tudjuk, miért. Vigyáznom kell rá. - magyarázta
tömören, mire lepetten húztam fel a szemöldököm.
Miért
kéne a Sötétnek egy árva ember? Itt valami nem stimmel, de ami jobban érdekelt,
az az én jelenlétem.
-
És én hogy jövök a képbe? - kérdeztem zavartan.
-
A srácot még soha nem szerette senki, nem jól bánnak vele az árvaházban.
Egyfolytában imádkozik, hogy végre forduljon jóra az élete, vagy legalább
töltse be a 18-at. Gondolom, még nem jutottál hozzá a listán. Csak arra vágyik,
hogy valaki szeresse, és gondoltam, ha Te teljesíted ezt a kérését, könnyebb
dolgom lesz, hisz ha valaki szereti, nem olyan egyszerű gonosszá tenni, és nem
tudják elragadni. - fejtette ki gondolatmenetét.
Ezzel
nem vitatkoztam, ez alapvető tény. A szerető embert, nem egyszerű a sötétbe
rántani. De Őt nem szerette senki, nem volt miért jónak maradnia. Bántották,
könnyű dolguk volt a Sötéteknek...eddig. Viszont azt még mindig nem tudtam
felfogni, miért kellene nekik egy ember srác. Mi dolguk van vele?
Leszálltunk
az árvaház tetején, és visszahúztuk szárnyunk. A fegyvereket hagytam, úgysem
fog senkinek sem feltűnni, ha én nem akarom. Bizony, nekem is sikerült
elsajátítanom a hipnotizálást. Rossz érzésem volt ezzel a hellyel, tele volt
szomorúsággal, fájdalommal. Arról nem is beszélve, hogy a gonoszt is éreztem,
ami ismét kikívánta belőlem mostanában érzékennyé vált vezéregyéniségem, de
visszafogtam magam. Tudtam kontrollálni, így nem volt baj.
Bementünk
az épületbe, majd lebaktattunk a lépcsőn. Clay tudta, melyik szoba, így
egyenesen oda vettük az irányt. Mély levegővel nyitottunk be, de egy lélek sem
volt bent.
-
Úgy látom, várunk. - rántottam meg a vállam, és szétnéztem a szobában.
Egyszerű,
komor falakkal. Semmi melegség nem áradt a helyiségből. Az asztalon könyvek
voltak, tömérdek. Mind egytől egyik fantasztikus témájú, és ahogy elnéztem a
borítókat, angyalokról szóltak. Magamba lenyugtáztam, hogy érdekeljük a srácot,
bár ezek soha nem mondanak igazat, mindig csak fantázián alapulnak. Az ágya
szépen be volt vetve.
-
Amúgy tudod, hogy hívják? - kérdeztem Clay-t, miközben kinyitottam a
szekrényét.
-
Nem. - rántotta meg a vállát.
Beljebb
hajoltam, hogy szétnézzek, de megcsapott egy illat. Az Ő illata. Ismerős volt,
és ettől elbódult az agyam. Emlékképek rémlettek fel Róla. Róla, akit
elvesztettem, akit úgy imádtam. Megszédültem, és sietősen becsuktam az ajtót.
Clay ebből semmit nem vett észre. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, hisz a
gombóc már nőtt a torkomba. Csak képzelődök, hisz mostanában minden olyan
különös. A rémálom, a vezéregyéniség felerősödése....minden.
Ekkor
kinyílt az ajtó, mire kérdőn kaptam oda a fejem. Egy srác jött be rajta,
miközben még kifele mosolygott valakinek. Nem vett észre minket. Háttal volt,
becsukta az ajtót, majd megfordult. A szívem kihagyott egy ütemet, Clay is
ledermedt. Ez...ez Ő! Ő, akit elvesztettem, aki az életem volt! Ez nem lehet!
Hogyan? Ez egy rossz tréfa! Csak a képzeletem játszik velem, ez egy rossz álom.
De csak nem keltem fel, Ő pedig idegesen meredt ránk, majd félénken elmosolyodott.
A gödröcskék, a zöld szem, a kicsit rövidebb, mégis göndör haj! Minden
stimmelt! Nagyot nyeltem, és kicsordult egy könnycseppem. Csak álltam ott, de
Clay feleszmélt. Rám nézett, és ahogy meglátta könnyem, láttam a szemében a
gyanakvást, a haragot.
Mérgesen
rontott a srácnak, és a falnak tolta a nyakánál fogva. A levegő ijedten szaladt
ki szegény száján, ahogy háta keménynek ütközött. Ijedten néztem rá.
-
Halljam, Ők küldtek, igaz? Kém vagy? Be akarnak juttatni közénk? - kérdezte
ingerülten Clay.
A
srác szeme ijedtséggel telt meg, és nedvesség is csillogott ott. Fájt ezt
látnom, hisz a hasonlóság elvakított, de igaza volt Clay-nek. Ez biztosan
csapda.
-
M-miről beszélsz? É-én semmit...semmit nem értek. Esküszöm, nem tudok semmit.
Kérlek, engedj el! - hebegte félelemmel a srác.
A
hangja is pont olyan volt, mint neki. Ez igaz volt, nem játszott. Láttam rajta,
ami megfacsarta szívem. De akkor meg hogyan? Elöntötte az agyam a jelenléte, az
ártatlan kisugárzása. Közéjük rontottam, és lefejtettem Clay szorító kezeit
nyakáról. A srác az érzékeny bőrhöz kapott, majd félve nézett ránk. Láttam a
szemében a csillogást, ami Neki is ott csillogott egészen Addig a napig.
-
Ki vagy? - kérdeztem nyugodtan, bár belül tomboltam.
A
srác érdeklődve kezdett méregetni, ami ismét megdobogtatta érzelemmentes
szívem. Mi történik velem?
-
E-edward... Edward Harold...legalábbis itt így hívnak. Ve-vezetéknevem nincs. -
hebegte remegő, mégis csodás hanggal.
A
neve hallatán ismét könnyek szöktek szemembe. Ez nem lehet igaz. Álmodom,
biztosan álmodom. Érdeklődve döntöttem oldalra fejem, de Clay megfogta vállam.
-
Louis, ez átverés! Ne dőlj be! - mondta komolyan.
De
nem figyeltem rá. Kizárt, hogy játsszon a srác, éreztem rajta. Túl tiszta volt,
túl ártatlan. De azért igaza volt, muszáj tudnom, és engem is felettébb
érdekelt, hogy valóban igaz-e. Talán tényleg Ő lenne az? Két lépést hátráltam.
-
Vedd le a pólód, és mutasd a hátad! - mondtam határozottan.
A
szemében döbbenet és ijedelem csillogott. Félénken fonta össze maga előtt
karjait, és feljebb húzta vállát. Félve nézett fel ránk fejét lejjebb szegve.
Ártatlan volt és félénk.
-
M-mi? - kérdezte remegő hangon.
-
Jól hallottad, vedd le a pólód, hadd lássuk a hátad! - ismételte el mellettem
Clay is.
Félve
pillantott fel ránk, majd tette, amit mondunk. Pólója széléhez nyúlt, és félve
húzta le magáról. A szám kipattant, kicsordult egy könnycseppem. Ez az Ő teste
volt, minden egyes anyajegy, kocka megegyezett, és a helyén volt. Clay
bíztatóan a vállamra helyezte súlyos mancsait, így mély levegőt vettem.
Próbáltam nem arra gondolni, miket tettem azzal a testtettel, mennyi titkot
rejt az az ágy, melyben most alszok. Mit meg nem adtam volna, hogy viszont
lássam Őt, és most itt van, mégsem hiszem el.
Megfordult előttünk, így elénk tárult íves
háta. Nem volt csillag, nyoma sem volt hegnek. Nagy sóhajjal fújtam ki a
levegőt. Nem Angyal, nem Ő az. Clay megnyugtatóan tette kezét vállamra.
-
Gyerünk, lőj meg valakit, aztán menj! Ez nem tesz jót neked! - mondta komolyan
Clay nekem.
Hosszan
lehunytam a szemem, hogy megnyugodtak. Túl sok volt ez nekem. Hirtelen bukkant
fel, pont ma, pont most. Ez biztosan nem véletlen. Mélyen beszívtam az oxigént,
és levettem íjam a hátamról, majd bele csúsztattam egy nyilat. A srác, ahogy
meglátta ezt, a falhoz lapult. A szemében ijedtség égett, ahogy a fegyverre
nézett. Nem akartam ezt kiváltani belőle, így szorosan a földre szegeztem azt.
-
Ki áll hozzád a legközelebb? Kit akarsz szeretni? - kérdeztem sürgetően.
Nem
akartam sokáig itt maradni. Éreztem, ahogy minden egyes pillanatban gyengülök,
mikor rá nézek...Őt látom benne, Ő az, de ez lehetetlen. Zavartan nézett rám,
nem értette, miről beszélek. Épp meg akartam ismételni, de benyitottak az
ajtón. Egy nő állt ott. Tekintete tiszteletet követelt, testtartása fegyelmezett
volt. Barna haja kontyba fel volt kötve, bézs kosztümje igazán kiemelte kék
szemét. Idegesen pillantott ránk Clay-el, ijedt lett tekintete fegyverem láttán.
-
Ő jó lesz? - kérdeztem sietősen, még mielőtt a hölgy bármit is mondhatott
volna.
A
srác zavartan bólintott, szerintem fel sem fogta, mit kérdeztem. Kifeszítettem
íjam, és a hölgyre fogtam, aki ijedten hátrált egy lépést ezt látva, de nem
mert sem mozdulni, sem megszólalni. A szemembe könnyek gyűltek. Itt van ez a
srác, aki kiköpött Ő, és én komolyan segítek neki szeretetet találni, mikor
tőlem megkaphatná. Kicsordult a könnyem, égetően szántotta végig arcom bőrét.
Clay látta ezt, de nem szólt semmit. Szerintem a srác is látta, de halálra
rémült szegény. Ő nem tudta, hogy nem ölöm meg a hölgyet, csupán elbűvölöm. De
ez nem helyes, neki engem kéne szeretnie, mint régen. Gondolataim zavartak
voltak, összekavartam a jelent és a múltat. Leengedtem a nyilam, és komolyan a
nő szemébe néztem. Hipnotizáltam egyetlen pillantásommal, így mintha mi sem
történt volna, higgadtan becsukta az ajtót, és elment. Semmire nem fog
emlékezni.
-
Nem tudom megtenni. - tettem a hátamra fegyverem.
Leszegtem
a fejem, és letöröltem a könnyem. Clay megszorította vállam, mire felnéztem. A
srác zavartan, kérdőn meredt rám.
-
Mi történt? Meg akartad ölni? - kérdezte ingerültebben a srác.
Fájdalmasan
elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem. Tipikus emberi agy. De a srác mindent félre
értett, így zaklatottan rontott nekem. Elkapta a karom, erősen szorította, és
közel állt hozzám. Éreztem teste forróságát, bódító illatát. Milyen régen
vágytam erre, és most Ő itt állt előttem. Ajkai szép metszését figyeltem,
vágytam csókjára. De a fejemben egy hang még mindig kiabált miszerint ez nem Ő,
nem szabad bedőlnöm neki. Erős volt, határozott, és a szeretteiért bármire
kész, akárcsak Ő 17 éve.
-
Semmit nem értesz, tudatlan ember. Fel vagy háborodva, pedig segíteni akartam.
Ha meglövöm, szeretett volna téged. - motyogtam neki nyugodtan, de éreztem,
ahogy lassan elönt a düh.
A
szemeim ismét lilává váltak, fülem kezdett hegyesedni. Nem tudtam meggátolni,
lassan átvette rajtam a hatalmat ez az egész. Éreztem, ahogy elönt a düh, és
hamarosan kitör immáron fekete szárnyam. Ha nem ölöm meg Őt, akkor bántani
fogom. A levegőt kapkodtam, ahogy próbáltam küzdeni önmagam ellen. A srác
szemébe néztem, aki ijedten fúrta lelkembe zölden csillogó íriszeit pont, mint
17 éve Ő. Emlékszem, mikor megígérte a konyhába Aznap, nem fogja hagyni, hogy
ez eluralkodjon rajtam. És abban a pillanatban azok a zöld szemek, újra ezt
ígérték nekem, újra úgy csillogtak, mint Azelőtt. Elengedte a karom, és hátrált
egy lépést. Hála neki, sikerült legyőznöm önmagam, és visszanyertem kék szemem,
kerekded fülem.
-
Mik vagytok Ti? - kérdezte hitetlenkedve.
Komolyan
pillantottam Clay-re, aki szintén érzéketlen arccal figyelt engem.
-
Nem veszed hasznom, sajnálom. - motyogtam halkabban.
-
Csak feledtesd el vele, aztán menj! - felelte együtt érző pillantással.
Bólintottam,
és komolyan a srácra néztem. A szemembe nézett, nem értette, miről van szó.
Alkalmazni akartam, amit tanultam, de képtelen voltam. Elvesztem zöld
szemeiben, nem ment az agytörlés. Túl fontos volt nekem az a szempár, túl
ismerős volt, túl sokszor nézett rám szerelemmel, és akartam, hogy nézzen még
rám úgy.
-
Tudom, hogy Angyal vagy, olvastam ilyet, de nem hittem, hogy igaz. Kérlek, ne
töröld ki. Nem mondom el senkinek. Legalább egy valami maradjon, amibe
kapaszkodhatok, amiben hihetek. - kérte szomorú szemekkel.
Láttam
benne a fájdalmat, amitől vérezni kezdett szívem, melyet azt hittem, már soha
nem fog érezni. De Ő újra elhitette velem, hogy érdemes élni, viszont soha nem
lehet az enyém. Ő más, ez lehetetlen.
-
Rendben, de cserébe csak annyit ígérj, hogy bármi is történjen, soha nem hagyod,
hogy elcsábítson a rossz. Maradj tiszta! - mondtam halkabban.
Hálásan
bólintott, ezzel meg is ígérte nekem. Haloványan elmosolyodtam, és intettem
Clay-nek, hogy mehetünk. Túl sok minden kavargott bennem, képtelen voltam felfogni,
hogy viszont láthattam Őt. De ez nem Ő volt! Vagy mégis? Nem bírtam felfogni,
ami történt. Nem szóltunk egy szót sem, csendben repültünk. Meg kellett
emésztenem a történteket, de ez sokkal nehezebb feladat volt, mint hittem.
2.
fejezet.
Magamba
roskadva ültem a szobor előtt, egyszerűen nem bírtam kiverni Őt a fejemből.
Hogy lehet, hogy pontosan úgy néz ki, mint Ő, mikor megismerkedtünk. Akkor Ő is
17 volt, kezdő, és a srác is annyi. Arról nem is beszélve, hogy 17 éve halt meg
Ő, és a srác is 17 éves. Túl sok a véletlen egybeesés. Nagyot sóhajtottam, és
felnéztem a szoborra, melynek arcát világította meg a lemenő nap fénye.
Egyfolytában ezen agyalok, nem bírom kiverni fejemből a tegnapot.
-
Lehetséges lenne, hogy Te vagy az? - kérdeztem a szobortól, de nem kaptam
választ.
Pedig
most csak erre vágytam. Hogy mondja meg, mit kell tennem, mi a valódi, és mit
vakít el szívem. Tisztában voltam vele, nem vagyok képes tisztán gondolkodni,
hisz ez az egész túl sok. 17 évet vártam arra, hogy újra láthassam Őt, erre
most, mikor lehetőségem lenne rá, elszalasztom.
Egy
lágy hang törte meg a fűzfa alatt uralkodó csendet. Összerezzentem, megszoktam,
hogy itt egyedül lehetek, senki nem zavar.
-
Leülhetek? - kérdezte.
Megismertem
a hangjáról, mégis ránéztem. Chur állt előttem görnyedt háttal. Bólintottam, és
arrébb csúsztam, hogy Ő is a fának tudja dönteni a hátát. Leült mellém. Már
vártam, mikor fog felbukkanni. Én nem akartam elmondani neki, bár Ő az
egyetlen, akivel meg tudnám beszélni. De azzal is tisztában voltam, hogy Clay
biztosan elárulja az eseményeket.
-
Tudom, mi történt. Sajnálom. Jól vagy? - kérdezte óvatosan.
-
Úgy nézek ki? - kérdeztem vissza fájdalmasan.
Csak
sóhajtott, Ő is belátta, ez hülye kérdés volt. Furcsa, hogy ezen a helyen nem
lehetek egyedül, hisz itt mindig gyenge vagyok, és ezt soha nem láthatta senki.
De most talán Ő volt az egyetlen, aki tudhatja a válaszokat.
-
Chur, mi lesz az Angyalokkal, ha meghalnak? - kérdeztem halkan.
-
Tudom, mire gondolsz, én is erre gondoltam. Senki nem tudja, mi lesz velünk
halálunk után, sajnálom. - felelt egyből.
Egy
sóhajjal hajtottam le a fejem. Annyira akartam, hogy ez az egész valós legyen,
hogy tényleg Ő legyen az. De ennek semmi esélye sem volt.
***
Óriási
hülyeségre készülök. Nem! Ez már nem is hülyeségnek minősül, inkább életem
egyik legnagyobb hibájának. Mégsem tudtam meggátolni testem. Szárnyam magától
vitt tovább erős csapásokkal. A szívem húzott előre, muszáj volt látnom. Nem
tudtam, mit várok ettől az egésztől, talán, hogy megadja a válaszokat a
kérdéseimre. De mégis mi módon? Fogalmam sincs.
Fegyverem
hátamon pihent, de nem állt szándékomban használni. A sötétség körülvett, tökéletes ellentéte volt
fehér szárnyamnak. Fekete farmert és pólót vettem fel, így amint behúztam
szárnyam, már sem voltam olyan feltűnő. Sokkal inkább tűntem, egy betörőnek.
Halk
léptekkel indultam el a folyosón a megfelelő szoba felé, az Ő szobája felé.
Edward Harold. Szinte ugyanaz, csupán más sorrendben. Azok a szavak, melyeket
Azóta nem mondtam ki, nem írtam le, de még csak nem is gondoltam rájuk...persze
ez soha nem sikerült. Bekukucskáltam a kulcslyukon, sötét volt bent. Akkor már
alszik, hisz talán fél 12 fele lehetett. Résnyire kinyitottam az ajtót
hangtalanul, és belestem. Valóban sötétség volt, az ágyban feküdt. Göndör
tincsei elterültek a párnán, oldalt fordult, egyik lába kint volt a takaró
alól. Halkan mentem be, majd hangtalanul csuktam be az ajtót, és ültem le a
székére, az ágya mellé.
Gyönyörködtem
benne, meseszép volt. Mint 17 éve...nem is, annál több. Mit 25 éve, mikor
megismertem, mikor megláttam aznap az iskolába. Gyönyörű volt. Ha nem vagyok
biztos benne, akkor tényleg azt hinném, hogy Angyal. Vágytam rá, hogy ismét
enyém legyen, csak az enyém. Érezni akartam újra égető csókját, bőrének
forróságát, göndör tincseit végigcsúszni ujjaim között.
Legördült
egy könnycseppem, melyet azonnal le is töröltem, és mély levegőt vettem, hogy
megnyugodjak, valamint a szemem is erősen lehunytam. Csupán arra koncentráltam,
hogy Ő csak egy fiú, csak egy ember a sok közül. De hiába áltattam magam, még
én sem hittem el.
-
Visszajöttél, Angyal? - kérdezte halkan az Ő hangja, melyre oly' régen vágytam.
A
szemem kipattant, és könnybe lábadt. De erősnek kellet maradnom. Ez csak a szív
illúziója, semmi más. Ébren van, tudtam, hogy veszélyes ide jönni. Idiótaság
volt. Zöld íriszei még sötétben is élénken csillogtak ugyanazzal az
életkedvvel, mint Azelőtt.
Sietősen
pattantam fel, és a szerencsémre nyitott ablak felé vettem az irányt. Nem
bírtam itt maradni, túl nagy fájdalommal járt. De hangja ismét megdermesztett,
a padlóhoz szögezett.
-
Kérlek, ne menj, annyi kérdésem van. - mondta halkan, esedezve.
Hosszan
lehunytam a szemem. Az agyam azt kiáltotta, meneküljek, menjek olyan messze,
amennyire csak tudok, de a testem és a szívem mást akart. Megfordultam, és Őt
láttam meg. Ült az ágyban, kérlelve méregetett zöld íriszeivel. Sóhajtottam
egyet, és visszaültem a székre. Nem éreztem hibának, hogy itt maradok, én
csupán vele akartam lenni.
-
Köszönöm. - mosolygott rám tisztán, mely megfacsarta szívem. - Az emberek, csak
Harry-nek hívnak. Neked mi a neved? - kérdezte mosolyogva, és felém nyújtotta
kezét, miután felkapcsolta az apró éjjeli lámpát, melynek gyér fénye épp elég
volt.
Mérlegeltem,
majd feleltem. A szavak maguktól csúsztak ki a számon, testem úgy cselekedett,
ahogy már 17 éve kívánt, és nem volt elég erőm megakadályozni.
-
Louis. - feleltem, és megráztam kezét.
Érintése
áramütés képében söpört végig testemen, de nem mutattam. A szívem, mely azt
hittem már soha nem fog érezni, ismét megdobbant. Ő volt az, akire vágytam, ez
nem is kétség. Ő az! Vagy talán még mindig a szívem játszik velem? Ebben az
esetben, nem állok ellent, belemegyek a játékba.
-
Hol a szárnyad? - kérdezte a hátam méregetve.
-
Behúztam. Túl agy feltűnést kelt az emberek között. - magyaráztam egyszerűen.
Nem
éreztem fájdalmat, ahogy beszéltem, csak boldogságot. Vele nem számított semmi,
én pedig szívesen éreztem magam ismét boldognak, még ha kis ideig is.
-
Megengeded, hogy feltegyem a kérdéseimet? Annyi mindent szeretnék megtudni! -
kérdezte izgatottan, izgalomtól csillogó szemekkel. Válaszul csak bólintottam.
Talán hibát követek el, de nem tudok neki ellenállni...soha sem tudtam. - Köszönöm.
Istenem, hol is kezdjem. Minden tudni szeretnék, annyi könyvet olvastam
rólatok, és most itt van előttem egy igazi Angyal. - áradozott gyermeki
izgalommal.
Elmosolyodtam,
amin még én magam is meglepődtem, de nem éreztem hibának.
-
Azok a könyvek soha nem mondanak igazat. Úgy állítanak be minket, mintha
szentek, tökéletesen lennénk, pedig távol állunk tőle. - csóváltam meg a fejem
szomorkásan.
-
Már hogyne lennétek azok, segítetek az embereknek! - dőlt előre, és biztatott
halovány mosollyal. Vele olyan egyszerű volt beszélgetni, mintha csak egy mese
lenne az életem, és nem történt volna meg valójában is.
-
Te ezt nem érted, hisz ember vagy. Naivan elhiszed, amit olvasol, de annak
nincs valóságalapja. Nem tudod, miken kell keresztülmennünk életünk során,
melynek végén, már önszántadból szeretnéd, hogy meghalj, mivel annyi rosszat
tapasztaltál. Te azt gondolod, olyan egyszerű gyógyítanunk, mivel ezt olvastad,
de valójában pillanatok alatt pereg le szemünk előtt az adott ember élete, csak
így tudunk sírni. Minden egyes ilyen, horzsolást ejt szíveden, és mire betöltöd
az ezret, már semmit nem tudsz érezni. - motyogtam lehajtott fejjel.
Végre
szívből beszéltem, kimondtam, amit gondolok. Előtte nem éreztem hibának,
valamiért bíztam benne. Olyan ismerős volt, talán...Nem, az kizárt!
-
Miért mondod ezt? A tudat, miszerint segítettél egy emberen, begyógyítja a
horzsolást. Az emberek csak rátok számíthatnak, nem szabad ezt gondolnod. -
dőlt előrébb, és óvatosan nyúlt kezem felé.
Ijedten
néztem fel rá, elkaptam kezem, mielőtt hozzáérhetett volna. Nem bírtam volna ki
ismét érintését, túl nagy fájdalommal járt volna. Szemében csalódást láttam
tettemet észlelve.
-
Sajnálom, megértem, hogy nem bízol bennem. Hisz ki vagyok én? Nem vagyok
Angyal, csak egy árva vagyok. Még csak családom sincs. - hajtotta le a
fejét.
Nem
bírtam így látni, felrémlett bennem, mikor fájdalmat okoztam Neki régen. A
fejemben összemosódott ez a srác és Ő. Egyé vált, nem bírtam különbséget tenni.
Az idő megszűnt, nem érzékeltem azt a 17 évet, ami Azóta eltelt. Egyszerűen
csupán fájt látnom Őt így.
Felálltam,
és átültem mellé. Nem nézett rám, lehajtotta a fejét, kezével idegesen
piszkálta a takarót.
-
Hé! - mondtam lágyan, miközben álla alá nyúltam, és felemeltem fejét.
Lágy
bőre égette ujjaim, de nem érdekelt. Rám emelte tekintetét, melyek könnyektől
csillogtak, de nem engedte elszabadulni őket.
-
Gyere ide! - hangon selymesen csengett.
Magamhoz
húztam, és mellkasomra döntöttem, miközben eldőltem az ágyán. Hagyta, és erősen
ölelte hasam. Fejét mellkasomba temette, elengedte könnyeit, háta remegett.
Nyugtatóan dörzsölgettem lapockájától egészen a derekáig. Éreztem hajának édes
illatát pont, mint régen. Semmi nem változott, mintha még mindig azokat az
éveket rónánk.
-
De, van családod. Soha nem leszel árva, míg vigyázok rád. Márpedig vigyázni
fogok rád, történjen bármi. - motyogtam hajába, miközben próbáltam agyamba
vésni csodás illatát.
-
Te nem szeretsz engem, csupán a dolgod végzed. - szipogta pólómba, és erősebben
markolta oldalamon az anyagot.
Ragaszkodott
hozzám, és ez jól esett. Még ha nem is tudja, mit beszél, a teste húzza hozzám,
ami jó érzéssel töltött el. És most kell azt kimondanom, amit 17 éve szeretnék
neki ismét.
-
De, Harry, szeretlek. - mondtam halkabban, és végigfutott arcomon egy
könnycsepp.
Teljesen
összezavarodtam, úgy éreztem, szívem két fele szakad. Az egyik még gyászolná
Őt, a másik viszont örült, hogy visszakapta újra. Ezért nem is ellenkeztem
közelsége ellen. Erősebben szorított, éreztem boldogságát mondatom hallatán,
ami engem is hasonló érzelmekkel töltött el. Ha Ő örül, akkor én is, és ez
valamilyen szinten megijesztett.
Szemem
előtt egy szellemkép jelent meg, amit Chur küldött. Hiányolt, és nem tudta hol
vagyok. Félt, hogy bajom esett. Ekkor ugrott be, hogy már igencsak elszaladt
velem az idő.
-
Mennem kell, Harry. - motyogtam halkan.
Erősebben
szorította hasam, nem engedett el, amin elmosolyodtam.
-
Ne! Kérlek, maradj itt velem! - kérte egészen halkan.
Teljesen
ártatlan volt oly' tiszta lélekkel, melyet Azóta a nap óta nem láttam, mikor
Vele megismerkedtem még London egyik gimnáziumában. Elgondolkoztam, innen nem tudok szellemképet
küldeni, így ez a lehetőség kizárva. Csak nem lesz gond, ha nem felelek, hisz
Chur tudja, hogy a Földön nem tudok.
-
Rendben, de a Te hibád lesz, ha később kapom a fejmosást. - mosolyodtam el...17
év után ismét.
-
A szüleid várnak haza? - kérdezte óvatosan.
Nagyot
nyeltem erre, de azért elmosolyodtam.
-
Nem. Nekem sincs családom. - feleltem neki végigsimítva hátán.
Lepetten
tolta fel magát, és döbbenten nézett fel rám. Fájdalmasan mosolyogtam. Állát
mellkasomon támasztotta meg, és úgy nézett a szemembe.
-
Miért? - kérdezte halkan.
-
Ez bonyolult és hosszú. Nem akarod hallani, hidd el. - hunytam le a szemeim.
Éreztem,
ahogy kezeivel arcomhoz ér, és lágyan megcirógatja hüvelykujjával bőröm. Fejem
érintése felé döntöttem, érezni akartam Őt...újra.
-
Szomorú vagy! Kérlek, meséld el, miért? Nagyon kíváncsi vagyok rá! Nem mondom
el senkinek, és nem ítéllek el. - bíztatott.
Kinyitottam
a szemem, és aggódva néztem a szemébe. Ha elmondok neki mindent, máshogy fog
rám nézni. De azt mondta, nem ítél el. Megbíztam benne pont, mint 17 éve. Nem
éreztem hibának, ha elmondom neki, és igazság szerint már nagyon kikívánkozott.
De úgy döntöttem Őt kihagyom történetemből.
-
Legyen. Tudod, nem mindig voltam Tiszta. Sötétnek születtem, az Apám volt a
Sötétek vezére. Én örököltem volna a helyét, de beleszerettem valakibe, akivel
akkor találkoztam, mikor a Földön éltünk. Ez nálunk ritka volt, az Angyalok nem
estek szerelembe soha. De én megtettem és kiderült, hogy Ő Tiszta. Ellentétek
voltunk, meg kellett volna ölnöm, de nem voltam rá képes. Titokban tartottuk,
de nem ment. Elragadták Őt a Sötétek. Megmentettem, de ez csak úgy ment, ha Ő
elmenekül, míg én ott maradok. Bevállaltam, mindennél jobban szerettem.
Leégették fekete szárnyam, iszonyatosan fájt. Ember lettem. Ő azt hitte 5 évig,
hogy meghaltam, míg én kerestem, de emberként nem sokat tudtam tenni. Ezalatt Ő
Szerelem Angyal lett, és védte azt, amit mi elvesztettünk. Aztán rám talált, és
minden rendbe jött, én is Tisztává váltam. De 3 évre rá, 17 éve átestem a
Colnációmon, ami azt jelentette, hogy már én is gyógyíthatok, így hivatalosan
is Szerelem Angyal lehettem vele. Mi ketten csaltunk csillogást milliók szemébe,
míg ki nem derült, hogy nem vagyok képes gyógyítani. Sötét voltam, így
keveredtek benne a dolgok, és élete végégi szenved, akire könnyem hullatom. Nem
éreztem magam oda valónak, Ő tökéletes volt, nem illettem hozzá. Egy levélben
elbúcsúztam tőle, és leköltöztem a Földre. Persze vissza akartam menni, de
kellett egy kis idő, míg összeszedem magam. Nem tudtam nélküle élni. De Apám
elrabolt, és trófeát akart csinálni mindkettőnkből, hisz tudta, eljön engem
megmenteni. És mi tagadás a két Szerelem Angyal megölése nagy dicsőség lett
volna nekik. Csak azzal nem számolt, hogy Ő bármit ki tudott keverni
gyógy-főzetekből, így fekete szárnyakkal jött értem, és megmentett. Megmentett,
de egy nap átváltoztam. A szemem lila lett, a fülem hegyes, a szárnyam ismét
fekete. Ez annak a jele volt, hogy kész vagyok átvenni Apám helyét, de én már
Tiszta voltam. És másnap el is jöttek értem a Sötétek. Ha magamtól nem adom meg
magam, megtámadnak minket. Így átpároltam hozzájuk, nem akartam, hogy az
Angyaloknak bajuk essen, és persze a Szerelmem is féltettem. De az Angyalok
kiálltak mellettem, így csata indult. És Ő utánam jött megmenteni. Apám le
akart lőni, de a nyíl és közém vetette magát. Én öltem meg...de nem csak Őt,
hanem Apámat is bosszúból. Az egyetlen áldozatai a csatának Ők ketten voltak,
köztük az én szerelmem is. Ennek már 17 éve, ezért fordultam magamba. Ironikus,
hogy a Szerelem Angyala elvesztette saját párját, nemde? - kérdeztem fancsali
képpel, égető könnyekkel arcomon.
Nem
bírtam zöld tekintetébe nézni, szinte éreztem, ahogy elítél, ahogy lenéz, és
félvérnek hisz. De hát az is vagyok! Vagyis nem! Én egy szörnyszülött vagyok,
hisz rajtam kívül nincs más ilyen Angyal. És ez a legidegesítőbb. Miért mindig
nekem kell a kivételnek lenni? Én csupán normális akarok lenni, olyan, aki
nyugodtan élhet a szerelmével, de még ez sem adatott meg. És ez az egész
emlékeztetett mindenre. Ő pedig immáron tisztában van az életemmel, pedig csak
egy halandó, akit tegnap ismertem meg. De valahogy mégis olyan, mintha már évek
óta ismerném...mintha Ő jött volna vissza ennek a srácnak a képében.
-
Sajnálom, Louis! Borzalmas dolgokon mentél keresztül, tudok valahogy segíteni?
- kérdezte óvatosan.
Kezét
arcomra simította, és lágyan letörölte könnyeimet. Érintése égette arcom, de
valahogy mégis jól esett ismét ezt érezni. Gyengévé váltam általa, ismét
sikerült valakinek ezt kiváltana belőlem. De ez az az érzés, amit soha többé
nem akartam érezni. Amikor utoljára ezt éreztem, a szerelmem halt bele, mert
nem voltam elég gyors reagálni egy hülye nyílvesszőre. Márpedig mellette ismét
elgyengülnék, és ezt nem akarom újra átérezni. Nem tetszettek a mondatai, talán
csak tőrbe akar csalni. Talán igaza van Clay-nek, és a Sötétek küldték, hogy
engem elfogjon.
Felpattantam
az ágyról, így karjai, melyek mellkasomon pihentek, azon pedig feje, a takarón
landoltak. Kérdőn nézett rám, mikor felkaptam hátamra fegyvereim, és kitártam
szárnyam. Csodálattal nézett végig tollaimon, de én nem feleltem, csupán az
ablak fele vettem az irányt. Láttam, ahogy felpattan, és karom után nyúl, de
kibújtam érintése alól.
-
Kérlek, várj! Mi rosszat mondtam? Nem akarom, hogy elmenj, kérlek! - kérlelt
kétségbeesett hangon.
Háttal
megálltam neki, nem tudtam rá nézni. Szárnyaim nyugalomba leengedtem hátam
mögé, amit hallottam, hogy egy sóhajjal díjaz.
-
Nem mondtál rosszat, nem lett volna szabad ezt tennem. - fordultam felé, de
ahogy tekintetünk találkozott, Ő elkapta. Pedig most akartam, hogy rám nézzen,
de szerintem sejtette, hogy ki akarom törölni az emlékezetét. - Nézz rám! -
utasítottam komolyan.
-
Nem! Akkor kitörölsz mindent az elmémből. Emlékezni akarok rád! - motyogta
kétségbeesetten, és a padlót vizsgálgatta.
Szavai
pár pillanatig megérintettek, mintha csak Őt hallottam volna, de hamar rá
kellett jönnöm, ez nem lehetséges. Harry csak egy srác, aki nagyon hasonlít Rá.
És ezt a Sötétek biztosan kihasználják, az első pillanattól kezdve éreztem a
Sötétség jelenlétét a szobában.
-
Azért nem akarod, hogy kitöröljem, hogy el tudd mondani a Sötéteknek, amit
megtudtál Rólam, igaz? Nem mintha ezt eddig nem tudták volna! Ők keserítették
meg az életem, nekik szerzel infót, igaz? - kérdeztem tőle keményen.
Lepetten
kapta fel a tekintetét rám, de egyből oldalra is nézett. Nem mert a szemembe
nézni, félt tőlem, amitől kicsit elmosolyodtam, bár nem ez volt a célom.
-
Nem! Én nem vagyok Sötét! Te vagy az első Angyal, akivel találkoztam, csak a
könyveimben hallottam a Sötétekről. Esküszöm! Ne bánts! - hátrált egy lépést,
de nem nézett rám.
Szeme
félelemmel volt telve, ismét leszegte a padlóra tekintetét. Elgondolkoztam. Éreztem
a Sötétség jelenlétét, de valóban nem hálózták volna be Őt?! Egyáltalán miért
akarják annyira? Tényleg csak csali lenne hozzám? Közelebb léptem hozzá, és
megálltam előtte. Először hátrált, majd megtorpant, de még mindig nem nézett a
szemembe.
-
Kérem a kezed! - mondtam komolyan.
Remegve,
nézett fel rám, de szigorúan kerülte tekintetem. Aggodalom égett a szemében,
nem tudta, miért kérem ezt tőle. Félt, hogy bántom, ezek tisztán látszottak
rajta. Pont, mint 17 éve Rajta. Ugyanúgy nyitott könyv volt számomra.
-
Nem bántalak, csak nyújts előre a kezed! Hozzád sem fogok érni, ígérem! -
mondtam komolyan, így kis hezitálás után teljesítette kérésem.
Keze
pont olyan nagy volt, mint Neki. Mintha ismét Ő állna előttem, teljesen úgy
nézett ki. Mégsem tudtam bedőlni neki, egyszerűen túl sok volt ez a 17 év
ahhoz, hogy csettintésre elfelejtsem. Egyik kezem övé alá, míg másikat felé
helyeztem, de nem értem hozzá. Zavartan figyelte cselekedetem.
Lehunytam
a szemem, próbáltam érezni bármit is, ami elárulja, ki is Ő, de semmit. A lelke
tiszta volt, meglepően tiszta, és tapasztalt. Sok mindent megtudtam, mégis még
több kérdés merült fel bennem. A lelke idős volt, túl idős. Ilyen időset még
soha nem láttam...talán tényleg Ő lenne az?
Kinyitottam
a szemem, csupán arra kaptam választ, hogy nem árt nekem, de ez épp elég volt
abban a pillanatban. Félő tekintettel pásztázott, nem értett semmit, viszont
legalább már a szemembe mert nézni.
-
Rendben, elhiszem, hogy nem közéjük való vagy, de tényleg mennem kell. Rengeteg
teendőm van még. Ígérem, hogy meg foglak védeni, és meglátogatlak még. -
mosolyogtam rá haloványan.
Hálásan
nézett rám, és aprót bólintott. Nem kellett kimondania, hogy köszönöm, anélkül
is pontosan értettem. Kitártam szárnyaim, és kiugrottam ablakán. Hallottam,
ahogy ijedten szívja magába a levegőt, és fut utánam, de késő volt. Már
felrepültem. Visszanéztem rá, az ablakban állt, és engem nézett. Olyan csodás
teremtés volt, mintha csak ismét 17 éve lennénk. Az időérzékem megszűnt létezni
ezalatt, az idő alatt, de nem éreztem hibának semmit.
3.
fejezet.
A
csengő folyamatos hangja élesen vágta félbe csodás álmomat, mert most
kivételesen tényleg szépet álmodtam. Valójába semmit érdekes nem volt benne,
csak egy zöld mező, ahol sétáltam, mégis olyan megnyugtató volt. Hulla voltam a
tegnap esti kiruccanásom után, így mikor megláttam, hogy még csak fél 7,
elszörnyedtem. Mérges voltam a megzavarómra, de volt egy olyan megérzésem, hogy
fontos a dolog, és az Angyalok megérzései híresen jók. Kimásztam az ágyikómból,
és elindultam ajtót nyitni. A csengő észveszejtő hangja, csak nem akart alább
hagyni, és már eléggé fájt a fejem tőle. Sietősen téptem fel az ajtót, így
zaklatóm végre abbahagyta a kis gomb folyamatos nyomogatását és csend lett.
Chur ideges arcával találtam szembe magam.
-
Elárulnád, hol bóklásztál egész éjjel, míg aggódtam, hogy valami őrültséget
csinálsz? - kérdezte idegesen az ajtóba.
-
Jó reggelt neked is. - forgattam meg a szemeimet, és kitártam az ajtót, hogy be
tudjon jönni.
Chur
olyan, mintha az édesapám és a legjobb barátom lenne egy személyben...nos, most
éppen az apaságot mutatja.
-
Jó reggelt. Szóval? - kérdezte keresztbe font karokkal.
-
A Földön voltam. - rántottam meg a vállam.
-
Nála? - kérdezte élesen.
Láttam
rajta, hogy nem tetszene neki, ha azt felelném igen, de nem fogok hazudni, hisz
Angyal vagyok.
-
És mi van, ha nála? Hisz védenünk kell, nemde? - kérdeztem feljebb emelve a
hangom.
-
De nem ennyire, Louis! Lehet, csapda a Sötétektől csak neked. - fogta meg a
karom, és komolyan a szemembe nézett.
Féltett,
ez egyértelműen kiderült, ami azért részben jól esett, és sejtettem, hogy Ő
kérte erre még anno, de most már nem kételkedtem benne, hogy helyes amit
teszek, mert az emlékek elvakítanak.
-
Nem az! Éreztem, hogy Őt még nem hálózták be. Csak bízz bennem Chur! - mondtam
komolyan a szemébe nézve.
Sóhajtott
egyet, és bólintott. Szerintem egyáltalán nem hitt nekem, de elfogadta
akaratom, mert tudta, valahogy úgy is kimászok a csávából, ha netalán tán baj
lenne. De őszintén szólva, ha meghalok az sem érdekelt...mostanáig. De amióta
megígértem Harry-nek, hogy vigyázok rá, tudtam, nem eshet bajom, mert akkor
senki nem állna mellette, senkije nem maradna.
***
Két
nap telt el, és Harry-től semmit nem hallottam. Eldöntöttem, hogy ma meglesem,
jól van-e még, miután végeztem Kína egyik apró falvában. Már meglőttem a
hölgyet, aki segítségre szorult, így már csak kettő van hátra itt, és mehetek
Londonba. Olyan 8 fele talán már végzek is, de előtte még meg kéne találni ezt
a két hölgyet a sötétben. Követtem a megérzésem, hogy vigyen, amerre kell, de
egy éles hang hasított elmémbe.
-
Louis! Louis, segíts! Kérlek, bántani fognak! - hallottam meg azt a hangot,
mely oly' kedves volt számomra. Az Ő hangja volt, amitől megszédültem, és
zuhanni kezdtem. Még szerencse, hogy nem repültem olyan magasam, így egy fa
lombjába találta magam. A vállam bevertem kicsit, de ez semmiség volt. A hang
viszont ismét a nevemen szólított, és kétségbeesetten könyörgött, hogy
segítsek. Zavartan kapkodtam a fejem, nem tudtam, mi történt velem.
Aztán
beugrott Harry göndör, 17 éves arca. Egyből eszméltem, hogy bajban lehet, de
hogy hallottam meg a hangját?! Ilyen képességről nem tudtam, pedig már régóta Angyal
vagyok.
Sebesen
kezdtem repülni London fele, most nem tudott foglalkoztatni az a két hölgy, aki
vár a Szerelem Angyalra. Majd később elintézem őket.
Olyan
gyorsan oda értem, mint talán még soha sehova. Nem törődtem az emberekkel, akik
megláthatnak az utcáról, egyenesen bevetettem magam Harry ablakán. És milyen jó
volt a megérzésem, hogy jönnöm kell.
Harry
a sarokban ült felhúzott térdekkel, és könnyes volt az arca. Előtte egy Sötét
állt, és látszólag nagyon szórakoztatta a helyzet, míg én meg nem jöttem. Felém
fordult, így kifeszített íjammal találta szembe magát. Megismertem, az egyik
tanácstag volt már akkor is, mikor én ott éltem, Sebastian.
-
Nocsak, a Szerelem Angyalhoz van szerencsém?! Louiseno! Tisztában vagy vele,
mekkora csalódást okoztál az egykori társaidnak, akik felnéztek rád?! -
kérdezte szemrehányóan.
Tudtam,
mire céloz, de nem tudott foglalkoztatni, hogy miattam nem volt vezetjük egy
ideig. Engem vártak, azt hitték, majd én átveszem az irányítást, de nem
pártoltam át a Sötétekhez.
-
Ne hívj így, nem ez a nevem! Nem tartozom közétek. Míg ott éltem, akkor sem
tartoztam oda. - feleltem komoly hangon, célba véve szívét.
-
Ezzel áltatod magad mostanában? Akkor hadd emlékeztesselek, arra bizonyos
számra. Rémlik még a 395? Hmm? Az a bizonyos 395 ember? Tudom, hogy ezt nem
fogod elfelejteni. Mindegyiknek pontosan emlékszel az arcára, a szemére, mikor
rád néztek esdeklőn. De benned nem volt érzelem, aztán jött ez a kis Angyalka -
bökött Harry fele, aki semmit nem értett az egészből -, és elárultad miatta a
családod, a néped, mindent, amit eddig képviseltél.
Lehunytam
a szemem, emlékezetem erre a számra, minden egyes arcra. Minden egyes kérlelő
szó felrémlett, melyek nem jutottak el érzelemmentes szívemig akkor. Már
nagyjából sikerült kiűznöm ezeket az emlékeket elmémből, de elég pár szó és
újra felrémlett minden. Ettől haragra gerjedtem, nem mondhat nekem ilyet, mikor
az irányítója lehetnék! Te jó ég, mit is gondolok?! Soha nem leszek az
irányítójuk, Tiszta fogok maradni!
Éreztem,
ahogy a szemem lassan lilába vált, a szárnyam is szürkés színben kezdett
pompázni, és egyre sötétebb lett. Váltott a vezéregyéniség. Ne, ne most!
-
Ne merd Őket szádra venni! Ártatlanok voltak, miattatok tettem azt, amit! -
emeltem feljebb a hangom.
Elégedett
vigyorát látva, még inkább haragra gerjedtem. Kedvezett neki a vezéregyéniségem
megjelenése.
-
Nézz magadra, Uram! Be kéne hódolnom neked, mint Apádnak. Mindent örököltél,
miért nem élsz vele?! - kérdezte behódoló hangsúllyal.
Ekkor
esett le, hogy le kell nyugodnom, mert ennek nem lesz jó vége. Én már
megjavultam, nem szabad hagynom, hogy eluralkodjon rajtam ez az egész. Harry-re
néztem a sarokban, aki félve pillantott rám is, hisz ilyenkor teljesen kikelek
magamból. Zöld íriszei meglágyították szívem, így erőt vettem magamon, és egy
mély levegővel lenyugtattam magam. Mostanában egyre többször vált ez a szar
akaratom ellenére. Visszanyertem külsőm, amitől a Sötétnek lefagyott arcáról a
vigyor. Azt várta, nem tudom kontrollálni.
-
Takarodj innen, mielőtt az ujjam elfárad, és elengedi a húrt. - mondtam neki
komolyan, parancsolón.
Megcsóválta
a fejét, majd felnevetett, és az ablak felé vette az irányt. Kiugrott rajta, és
a föld felé kezdett repülni, majd eltűnt benne. Lement az Alvilágba, ahova
való. Megkönnyebbült sóhajjal engedtem le fegyverem, és csúsztattam a hátam
mögé. Egy pillanatra lehunyta a szemem, majd Harry felé néztem. Még mindig ott
gubbasztott a sarokban, felhúzott térdekkel. Könnyeit a félelem szülte, és nem
akartak alábbhagyni. A szemem ellágyult, rossz volt így látni Őt. Hozzá
siettem, és leguggoltam mellé. Magamhoz akartam ölelni, de ellökött magától, és
még jobban összehúzta magát.
-
Ne bánts! Kérlek, ne ölj meg. - suttogta elhaló hangon.
Zavartan
néztem félő, zöld íriszeibe. Talán megijedt volna a vezéregyéniségemtől, és
ezért fél tőlem.
-
Soha nem bántanálak, Harry. Bízz bennem. - próbálkoztam ismét, és ezúttal már
hagyta, hogy megöleljem. Mellkasomba temette arcát, és sírni kezdett. - Csst,
semmi baj. Itt vagyok. - nyugtattam a hátát dörzsölve, de Ő csak szipogott, és
a pólóm markolászta, hogy biztosan maga mellett tartson.
-
M-mi volt ez? Miért akart engem bántani?- kérdezte elcsukló hangon.
A
harag ismét felrémlett bennem, ahogy kimondta, bántani akarták. Nem hagyhattam,
hogy bárki is fájdalmat okozzon neki, mikor tényleg semmiről nem tehet.
-
De nem ártott neked, igaz? Mit mondott? - kérdeztem sürgetőn.
-
Nem bántott, de azt mondta, hogy újra meg fogok halni, és Te fogsz megölni, meg
hogy visszajön értem. Semmit nem értek, Louis. - szipogta a nyakamba idegesen.
Én
sem értettem ezt az egészet hozzá hasonlóan. Valamit terveznek, kimondottan
arra apellálva, hogy nekem még nagyobb gyászom legyen. De egy biztos: sehogy
sem fogják tudni elérni, hogy én öljem meg Őt ismét. Nem fogom hagyni, hogy
baja essen, de egyértelmű, hogy itt nincs biztonságban, és nem lehetek vele a
nap 24 órájában.
-
Soha nem tudnálak bántani. A Sötétek gonoszak, és csak azért élnek, hogy
fájdalmat okozzanak, nem számítanak nekik az eszközök. Ne higgy nekik, nem
fogok ártani neked soha. - nyugtattam, és belecsókoltam hajába.
Aprót
bólintott mellkasomba, majd könnyes szemekkel felnézett rám. A félelem tisztán
kiolvasható volt íriszeiből, ami megfacsarta szívem. Kérdések millió
kavaroghatnak most benne. Tudtam, nem hagyhatom itt, akkor ismét bántódása
esne. Hosszan gondolkoztam, mit kéne most tennem, végül arra jutottam, hogy
magammal viszem.
-
Nagyon figyelj rám, Harry! - fogtam közre arcát, Ő pedig figyelmesen
hallgatott. Szempillái összeragadtak a nedvességtől, de nekem olyan
tökéletesnek nézett ki így is. - Most olyan helyre foglak vinni, ahova nem
lenne szabad, de itt nem maradhatsz. Repülni fogunk, kérlek, ne ijedj meg, és
tégy úgy, mintha Angyal lennél. Szedd össze a fontosabb dolgaid egy hátizsákba!
- mondtam komolyan, mire lepetten kerekedett ki a szeme.
Félve
bólintott egyet, én pedig ezt látva felhúztam állásba. Kicsit hezitált, majd
tette, amit mondtam. Előkapott egy fekete táskát, és belerejtett három füzetet.
Összehúzta, és elém állt.
-
Ennyi? - kérdeztem lepetten, mire csak megrántotta a vállát, és haloványan
elmosolyodott.
Bólintottam,
és kihúztam a szobájából, egyenesen a tetőre mentünk. Nem voltam benne biztos,
hogy ez jó ölet, de nem volt sok választásom. Én csak nem akartam, hogy baja
essen többé soha.
-
Repülni fogunk. - jelentettem ki, mintha ez csak egy semmiség lenne.
Kicsit
ijedten nézett hátra szárnyaimra, majd félve bólintott egyet. Elmosolyodtam
jelezve, hogy nem lesz gond, amitől kicsit nyugodtabb lett ábrázata. Hozzá
mentem, és egyszerűen felkaptam az ölembe. Lepetten nézett rám, és átkarolta a
nyakam fél kézzel, míg a másikkal az ölébe szorongatta táskáját. Rossz érzés
volt ismét így tartani Őt, Aznap vittem így, mikor elvesztettem. És most ismét
elveszteném, ha nem tennék valamit. Én pedig azt a tudatot nem bírnám ki, így
muszáj magammal vinnem.
Felrepültem
vele karjaimban, amitől egy halk sóhaj szaladt ki a száján. Lepetten nézett
körbe, és csodálta a város fényeit, ahogy haladtunk felfele. Szeme csillogott a
látványtól, ajkai között apró rés keletkezett. Éreztem, ahogy szíve hevesebben
ver. Ő a várost csodálta, míg én Őt, de szerintem ez abban a pillanatban nem
foglalkoztatta. Még soha nem volt része ilyen élményben, és teljesen ledöbbent,
ez látszott az arcán.
Este
szerencsére már nem sokan mászkáltak a Mennyben, így feltűnés nélkül
eljuthattunk a házamig. Harry mindent alaposan végigmért, és csodálattal
figyelte a fehér épületeket és cicomás növényeket. Mindazt, ami nekem csicsás
volt, Ő gyönyörűnek találta.
Végül
megérkeztünk a házamhoz, ahol a verandán letettem, majd bementünk. Csillogó
szemekkel nézett szét, mikor felkapcsoltam a villanyt. Oldalra néztem a
folyosón, és megláttam a képeket.
Tudtam,
egyszer ki fogja szúrni, és rá fog kérdezni. Akkor egyszerűen meg fogom mondani
neki az igazat, bár féltem tőle, hogy el fog tőlem szörnyedni, és azt gondolja,
hogy rá fogom erőltetni az Ő szerepét. Nem! Soha nem erőltetném rá a
szerelmemet, ha nem akarja ismét viszonozni. Ebben az esetben persze
összetörnék, de az Ő boldogsága sokkal többet jelent önmagamnál.
-
Komolyan elhoztál a saját házadba, a Mennybe? - kérdezte ledöbbenve.
-
Csak így tudlak megvédeni. Érezd otthon magad. - rántottam meg a vállam, de
fejben már Chur-on agyaltam.
Küldtem
is neki egy szellemképet, hogy sürgősen jöjjön ide. Közben betereltem Harry-t a
konyhába.
-
Kérsz valamit enni? - kérdeztem miközben letettem elé egy pohár üdítőt, majd
belekortyoltam a sajátomba.
Válaszul
csak megrázta a fejét, kicsit még feszélyezve érezte magát, ez tisztán látszott
rajta. Meg akartam nyugtatni, de csengettek sokszor egymás után, idegesen. Ez csak
Chur lehetett. Harry ijedten rezzent össze, de egy nyugtató mosollyal sikerült
lehiggadnia, így elindultam ajtót nyitni. Mily' meglepő, valóban Chur állt
benne.
-
Mi a gond, Louis? Azonnal repültem! Baj történt? Minden rendben? - kérdezte
aggodalmasan miközben bejött, de én csak mosolyogtam. Megakadt ezt látva, és
kérdőn meredt rám. - Állj! Te mosolyogsz?! Te jó ég, megbetegedtél? Egy főzeted
felrobbant, vagy mi történt? - kérdezte idegesen.
Elnevettem
magam ezeken a butaságokon. Tény, hogy nem látott mosolyogni már 17 éve, de
azért egyszer minden el kell kezdeni, nemde?! És nekem itt volt Harry, hogy
segítsen.
-
Nem. Harry-t megtámadta egy Sötét. - mondtam komolyan, mire lepette húzta fel a
szemöldökét. Az arcára tipikus ábrázat költözött, mintha csak azt mondaná,
hogy: "és te ennek örülsz?!". - Valahogy megéreztem, hogy bajban van,
így odasiettem. Azt mondta a Sötét, hogy én fogom megölni Őt is, mint 17 éve,
és vissza akart... - meséltem, de Chur tekintete mögém tévedt, és megakadt
valamin.
Szemei
lepetten kerekedtek ki, így én is oda néztem. Harry állt mögöttem a pohárral a
kezében, és figyelt minket. Ábrázata félénk volt, kétkedő, mégis ártatlan. Chur
idegesen lépett hátra egyet, majd rám szegezte tekintetét.
-
És Te felhoztad Őt a Mennybe?! Hogy csinálhattál ilyen orbitális baromságot,
Louis?! - akadt ki, és feljebb emelete a hangját, ami egyáltalán nem volt
megszokott tőle. A szememmel jeleztem Harry-nek, hogy menjen el, mire Ő aggódó
tekintettel meredt rám, majd tette, amit kértem.
-
Lent baja eshet. Vadásznak rá, hogy előcsalogassanak. Csak így tudtam
megoldani. - mondtam kitárt karokkal.
-
De Ő egy ember gyermek! Nem hozhatsz be csak úgy egy embert a Mennybe, csak
mert hasonlít Rá! Megértem, hogy összezavarodtál, és nem akarod ismét
elveszíteni, de Harry, nem Ő, Louis! Ő már meghalt! - fogta meg a karom, és
komolyan a szemembe nézett.
-
Miért vagy ebben olyan biztos? Te sem tudod pontosan, mi lesz velünk halálunk
után. 17 éve halt meg, Harry 17 éves, és a Sötét is kiszemelték. Ráadásul a
lelke is olyan idős, amilyet még soha nem láttam. Túl sok a véletlen egybeesés!
- mondtam én is kicsit felemelve a hangom.
Chur
elkomolyodott, elengedte a karom, és hátrált egy lépést. Eléggé elgondolkozott
valamin, amit jó előjelnek vettem. Talán sikerült meggyőznöm.
-
Arra gondolsz, hogy Harry Ő lenne? Hogy Ő újjászületett, mikor meghalt, és
talán úgy lenne megírva, hogy ismét találkozzatok? - kérdezte maga elé meredve.
-
Miért ne?! Az is lehetséges, nem? - kérdeztem óvatosan, mire csak aprót
bólintott.
-
Én minden esetre azért még tartok ettől a fiútól, hogy tényleg kapcsolatba van
a Sötétekkel. Tartsd rajta a szemed! - mondta komolyan.
-
A-akkor ez azt jelenti, hogy maradhat? - kérdeztem reményteli hangon.
-
Igen. - sóhajtott egyet Chur, és kicsit elmosolyodott.
Megörültem,
és nagy lendülettel öleltem meg. Régen nem éreztem ennyi pozitív érzelmet, mint
akkor. Éreztem, hogy elmosódik az a 17 év, ami oly' sok fájdalommal, lassan
telt el, most pillanatok alatt elröppent. Úgy éreztem, újra velem van Ő, mégis
voltak kételyeim. Mi van, ha nem szeret viszont?
4.
fejezet.
-
Louis! - hallottam meg Harry remegő hangját, mikor Chur elment.
A
boldogságom azonnal kicsit alább hagyott, megijesztett hanghordozása. Sietősen
indultam el a hang irányába a folyosón, de meg is pillantottam egyből, ahogy
befordultam. Az egyik kép előtt állt, és nagyon méregette. Haloványan
elmosolyodtam, nem gondoltam, hogy ilyen hamar erre kerül a sor, de persze, ha
nálam fog lakni, egyértelműen hamar rátéved a tekintete képeimre. Szomorkás
mosollyal mellé mentem, és végigmértem a fotót. Vele voltam 17 éve egy nyugodt
helyen, a Földön. Egy barackfa tövében, melynek rózsaszín virágai fölöttünk
magasodtak. Az ölébe hajtottam a fejem, míg Ő lágyan cirógatta arcom.
Fájdalmasan elmosolyodtam a képet nézve, felrémlett bennem az a nyugodt nap.
Újra át akartam élni, mellette lenni. Harry megremegett mellettem, és zavartan
nézett rám.
- Úgy néz ki, mint én... - hebegte halakna,
mire én csak bólintottam. - ...é-és...deja vu érzésem van. Mi történik velem,
Louis? - nézett vissza ismét a képre.
Zavartan
kapta rá tekintetem, mivel eddig én is a fotót figyeltem. Valóban ezt mondta
volna?! Nem hittem a saját fülemnek.
-
Deja vu? Komolyan? - kérdeztem reménykedve.
-
Igen. Mintha álmodtam volna ilyet, vagy ott lettem volna. Ez normális? -
kérdezte idegesen a szemembe nézve.
Szélesen
elmosolyodtam, és bólintottam, de nem akartam neki most, itt elmagyarázni
mindent. Megvolt a hely, ahol el akartam neki mesélni ezeket a dolgokat.
-
Holnap reggel mindent elmondok, ígérem. Egy különleges helyre fogunk elmenni. -
mosolyogtam rá.
-
Rendben. Nem haragszol, ha lefekszek? - kérdezte óvatosan.
Megráztam
a fejem, és el akartam indulni, hogy megmutatom neki a vendégszobát, de Ő
megelőzött, és az emelet felé vette az irányt. Ez meglepett, ugyanis a
vendégszoba a földszinten van, de nem szóltam, kíváncsi voltam, mit csinál.
Felment az emeletre, mintha évek óta itt lakna, és benyitott a hálóba. Nem
hezitált, nem gondolkozott el rajta, melyik ajtó lenne a megfelelő. Lepetten
kerekedett ki a szemem, mikor bement, és még a szekrényt is kinyitotta, mikor
elkezdte levenni a pólóját.
-
Harry! - kérdeztem óvatosan.
Kérdőn
fordult felém, hogy mondjam, de egy hang nem jött ki a torkomon. Félmeztelen
állt előttem, és éppen készült betenni ruháját a szekrénybe. Mintha ez teljesen
természetes lenne, mintha évek óta itt élt volna velem, mint régen.
Szeretetteljesen elmosolyodott ábrázatomon, mint 17 éve mindig, és
visszafordult a szekrény felé. Gondolom alvós cuccot akart kivenni, de
kipakoltam az Ő cuccait halála után 2 évvel, így nem találta. Ezen a ponton
lefagyott, és zavartan pislogott párat. Egy könnycsepp gördült le az arcomon,
mikor kérdőn fordult felém.
-
M-mi...? - akart kinyögni egy kérdést, de nem jött össze.
Ő
volt az, senki más nem lehetett, aki ennyire ismerte volna itt a járást. Benne
él, valahol egész mélyen, és most a felszínre tört. És ettől a gondolattól
egyszerre potyogtak könnyeim, mégis mosolyogtam. Ijedten nézett rám, és hozzám
sietett, de én csak szeretetteljesen figyeltem mozdulatait. Visszakaptam, ez
nem lehet játék. Komolyan megállt előttem, és értetlen volt, akárcsak én.
-
Te vagy az... - suttogtam halkan, mire még zavartabb lett az arca. Szeretetteljesen
rá mosolyogtam, és megsimítottam lágyan arcát. - Majd holnap elmagyarázom. Itt
alszol velem, ha már feljöttél, vagy a vendégszobába? - kérdeztem mosolyogva.
Elpirult
a mondatomon, tudom, hogy nem érti, ami vele történik, de kénytelen lesz várni
holnapig, mert nem itt terveztem elmondani neki mindent.
-
A-a vendégszobába. - hebegte halkan.
Határozottan
bólintottam, majd levezettem a megfelelő ajtó felé. Adtam neki tiszta cuccokat
és törölközőt, mivel a vendégszobából nyílt egy fürdő is. Hálásan mosolygott
rám, majd jó éjt kívántunk egymásnak, és én is elmentem lefeküdni.
A
gondolatok kavarogtak a fejemben, az ágyban. Egyre inkább azon agyaltam, vajon,
mit felelek egyes reakcióra. Minden lehetőséget számításba vettem, és némelyik
igencsak nyugtalanított. Egyben rettegtem a holnaptól, és eszméletlenül vártam.
***
Álmosan
nyitottam ki a szemem. Normál időben keltem, mint mindig, de ezúttal nem
éreztem magam ébernek. Szívesen visszazuhantam volna még az álmok édes
világába, de nem tehettem. Végeznem kellett a dolgom, így kimásztam az ágyból.
Ahogy talpra álltam, beugrott, hogy nem vagyok egyedül, és ma mire is készülök.
Velem volt Ő, még ha csak részben is, de velem volt. Sietősen mentem ki a
hálóból, hogy láthassam csodás arcát, de ahogy kiléptem kellemes illat csapta
meg orrom. Mélyet szippantottam a levegőből, 17 éve nem éreztem ezt az illatot.
Ez az Ő rántottája volt, senki más nem tud ilyet csinálni. A számban
összefutott a nyál, és sietősen rohantam le a lépcsőn. Bementem a konyhába, de
megálltam az ajtóban. Körülöttem folyamként szöktek ki a csodás illatok azzal a
céllal, hogy az egész házat uralmuk alá vonják, és megtöltik ezzel a mámorral.
És ott állt Ő, Harry, a konyhapultnál, nekem háttal. Sürgött-forgott, már
hevert az asztalon két tányér, és két pohár narancslé. Serpenyővel a kezében
megfordult, ekkor vett észre. Szélesen elmosolyodott, mint 17 éve reggelente.
-
Jó reggelt! - mondta, miközben a tányérokra helyezte a rántottát.
-
Jó reggelt! Minek köszönhetem ezt az ébresztőt? - kérdeztem mosolyogva.
-
Egyszerűen csak késztetést éreztem. - rántotta meg a vállát, amitől ismét
feltört belőlem a sírhatnék.
17
éve is minden reggel csinált nekem reggelit, talán innen jött volna az a
késztetés?! Minden annyira egybevágott, a reggeli, a tegnap este. Már
egyáltalán nem kételkedtem, hogy valahol benne rejlik Ő is.
Mosolyogva
leültem vele szembe, és meglepő módon pont úgy terített, mint régen Ő. Minden
stimmelt, még a szalvéta hajtása is. Tökéletes volt ez az egész. Az a 17
fájdalmas év, mely csiga-lassúsággal telt, most elillant, mintha csak egy rossz
álom lett volna.
Bekaptam
az első falatot, és testem átjárta a melegség, mikor megéreztem az oly' ismerős
ízt a számban. Kétség kívül az Ő rántottája volt.
-
Hol tanultál meg főzni? - kérdeztem érdeklődve.
Haloványan
elmosolyodott, de nem nézett fel rám. Tovább tevékenykedett tányérján.
-
14 éves koromtól sokat szöktem ki, és órákig képes voltam elleni a parkban csak
úgy, ok nélkül. Imádtam az egyszerűségükben szép növényeket. Volt egy hely az
erdőben, a tó partján, ahova mindig kijártam. Velem szemben mindig horgászott
két férfi, én pedig az egyik fa tövében ültem, és figyeltem a nyugalmat,
hallgattam a lágy madárcsicsergést. Olyan megnyugtató volt, mintha hazaértem
volna. Csak jól esett ott elmélkedni, mintha olyan lennék, mint a többi srác
családdal. De mindig elkaptak, ilyenkor a konyhába kaptam büntetést. Lassan
eltanultam, és egy idő után már magamtól beálltam segíteni. Meg persze a
konyhás-nő is nagyon aranyos asszony. Szerettem főzni, az embereknek pedig
nagyon ízlett, és ez jól esett. - magyarázta halovány mosollyal az arcán az
emlékeken.
Beugrott
egy kép, melyre valószínűleg Ő is gondolt. A hely, ahol először csókoltam meg
Őt. Az egyszerűen szép földi növények, az erdő, a tó, szembe a horgászok.
-
Fogadni mernék rá, hogy az a fa, melynek tövében mindig ücsörögtél, egy hárs,
és ha szembe álltál a tóval, tőled jobbra volt. - mondtam, majd bekaptam egy
ízletes falatot.
A
szeme lepetten kerekedett ki, és éppen kérdezni akart valamit, de szerintem
rájött, hogy majd ma mindent megtud, hisz ezt ígértem neki. Becsukta szólásra
nyitott száját, és inkább folytatta az evést. Láttam rajta, hogy már nagyon kíváncsi.
-
Mehetünk? - kérdeztem, mikor mindketten befejeztük az evést.
Sietősen
pattant fel, és hevesen bólogatni kezdett. Ezt látva elnevettem magam, majd a
mosogatóba pakoltuk a tányérokat. Adtam neki minden szükséges dolgot, és villám
tempóban felöltözött. Én is követtem, bár nem ment olyan gyorsan. Tényleg
nagyon izgatott lehetett, és alig várta, hogy megértse a dolgokat.
Kisétáltunk
a házból, és a felhőkön ballagtunk, miközben fölöttünk Angyalok repkedtek.
Harry minden egyes Angyalt alaposan megfigyelte, és csodálattal bámult utána.
Elvarázsolta ez a hely, és az itteni lények, de a szeme furcsán csillogott.
Mint 17 éve, mikor fekete szárnyaimat pásztázta. Nem tudom megfogalmazni
pontosan, de más volt tekintete.
Aztán
elérkeztünk a megfelelő helyhez. Már távolról kiszúrta a napfényben csillogó
szobrot, és zavartan ráncolta össze a homlokát. Megálltunk a fűzfa árnyékában.
Pontosabban én megálltam, Ő viszont zavartan, óvatosan lépkedett közelebb a
szoborhoz, és alaposan végigmérte.
-
Ez én vagyok. - fordult felém zavartan.
Haloványan
elmosolyodtam, de sajnos muszáj volt megcáfolnom.
-
Nem. Ez Ő. Tudod, még én sem igazán értem hogyan, de rájöttem, mi folyik itt. -
mondtam halkabban.
Várakozva
felém fordult, szemeit enyémbe fúrta. Láttam benne a kétségbeesettséget, a
zavart. Közelebb lépkedett hozzám az árnyékba, és várta magyarázatom. Mély
sóhajt vettem, szeméből gyűjtöttem erőt.
-
Elmondtam neked az életem, de nem mondtam ki konkrétan, ki volt az, aki miattam
meghalt. Ő volt a párom, a szerelmem. -
mutattam tenyérrel felfelé a szoborra. Lepetten húzta fel a szemöldökét, láttam
a szemében a kérdéseket, hisz Ő is látta a hasonlóságot. De nem hagytam szóhoz
jutni, végig akartam mondani mindent. - A neve Harold Edwards Styles volt,
majdnem, mint neked. Őt is Harry-nek becéztük. Megmentett, a szerelmem volt.
Miattam halt meg, pont 17 éve, amikor Te születtél. A lelked idős, még soha nem
láttam ilyen időset. Az illatod, a külsőd, a szemed csillogása, minden olyan,
mint neki volt. A hely, ahova kilógtál, az eldugott kis rész, ahol először
csókoltam meg, a házban úgy közlekedsz, mintha itt éltél volna. A rántottád
pedig kiköpött olyan, mint 17 éve minden egyes reggel Neki volt. Emlékeid
vannak, deja vu érzésed. Ezért akarnak elragadni a Sötétek. Senki nem tudta, mi
lesz az Angyalokkal haláluk után, de azt hiszem ez! Te Ő vagy, benned él, és
arra várt, hogy megtaláljalak. - magyaráztam boldogan, csillogó szemekkel.
Boldog
voltam, hogy végre ténylegesen kimondhattam állításom, és talán Ő is hallotta
belül. Ezen gondolat feldobott, de amint megláttam Harry lesokkolt arcát,
lefagyott mosolyom. Talán túl sok mindent mondtam el neki?! Talán
túlterheltem?! Megijedtem. Talán most megijed, és inkább elmenekül. Szólásra
nyitotta a száját, de hamar be is csukta, mivel nem jött ki rajta hang.
Idegesen néztem rá, és közelebb álltam hozzá.
-
Harry... - ejtettem ki a nevét félve, bár inkább kérdésnek szántam volna, mint
kijelentésnek.
De,
ahogy én közeledtem hozzá, Ő úgy távolodott el. Hátrálni kezdett, míg vissza
nem nyerte a köztünk lévő távolságot. Szemeimbe könnyek gyűltek.
-
Ne érj hozzám! Azt akarod mondani, hogy szerelmes vagy belém? Ezt nem hiszem
el! Ezért édesgettél magadhoz? Neked nem én számítok, hanem az, aki szerinted
bennem él. De én nem így érzem, tévedsz! Bárki is volt Ő, tény, hogy
hasonlított rám, de nem én vagyok az! Az az igazság, hogy szeretnék az lenni,
akiről beszélsz, mert akkor legalább szeretne egy valaki a világon, de nem
tehetem. Nem Ő vagyok, sajnálom. És csak, hogy tudd, azért fáj, hogy hitegettél
szereteteddel. Azt hittem, végre valaki tényleg képes nekem adni a szíve egy ki
darabkáját, de Te nem nekem adtad, hanem Neki vissza. - bökött a szobor fele
idegesen. Kicsordult szeméből egy könnycsepp, ez nekem is. Fájt, amiket a
fejemhez vágott pláne, mert semmilyen valóságalapjuk nem volt. Én nem hitegetni
akartam, és biztos vagyok benne, hogy Ő az! Ott él belül!
-
Hazz, nem! Én szeretlek minden lehetséges módon, nem hitegettelek. -
magyaráztam kétségbeesve.
Féltem,
hogy újra elveszthetem, pedig még alig kaptam vissza. Szerettem volna
megcsókolni, de ezek után már nem mertem. Közelebb sem léphettem, mert attól
tartottam, megijesztem. Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, majd mélyen
elgondolkozott valamin.
-
Hogy szólítottál? - kérdezte halkan a szemembe nézve.
Lepetten
húztam fel a szemöldököm, talán ez a kulcsszó. Hisz rajtam kívül senki nem
hívta így Harry-t. Talán...
-
Hazz! Azt mondtam, hogy Hazz! - ismételtem meg magam bátrabban.
Lehunyta
a szemét, és homlokráncolva koncentrált valamire. Reménykedve figyeltem, talán
most végre felszínre került a 17 éve várt személy, talán teljes egészében
visszakapom. Harry kinyitotta a szemeit, és óvatosan méregetett.
-
Talán...lehet, hogy ez...ez az egész. - hebegte össze-vissza, de rájöttem, azt
akarja mondani, hogy lehet valóságalapja az elméletemnek. - Tudod, álmodtam
veled régen. Szinte heti rendszerességgel, de már nem nagyon emlékszem rájuk.
Vigyáztál rám, és rengeteget nevettünk. Az egyikben egy szobában ültünk az
ágyon, egymással szembe. Hazz-nak szólítottál, a szemeid kéken csillogtak, de a
szárnyad mégis fekete volt, nekem pedig iszonyatosan fájt az enyém. Azt
mondtad: "Sajnálom, mindjárt elmúlik. Annyira sajnálom, Hazz.". Te
okoztad a fájdalmat, mégis tudtam, szeretsz. Aztán megcsókoltad a szárnyam ott,
ahol eddig fájt, engem pedig kirázott a hideg, és azt mondtad, Te is most vagy
szerelmes először éltedben. - magyarázta halkan.
A
szemembe remény gyúlt. Pontosan leírta annak az estének pár pillanatát, melyen
rájött, ki is vagyok én. Soha nem felejtem el, mennyire tökéletesen nézett ki,
még fájdalmában is olyan szép volt. Tollai selymessége felrémlett ujjaim alatt,
vissza akartam forgatni az időt arra a napra. Akkor mindent máshogy csinálnék.
-
Igen! Ekkor jöttél rá, hogy Sötét vagyok...voltam. - javítottam ki magam.
Mélyen
elgondolkozott ismét, én pedig örömmel néztem Őt. Ismét törte a fejét, talán a
következő álmon, de ez jó előjel.
-
A másik álmomban, mikor így hívtál, ideges voltam. Rohantam pont abban a
házban, ahol élsz. Minden szobába benéztem, kerestem valamit...vagy valakit.
Aztán a konyhában találtam egy pohár innivalót, talán narancslé volt, és egy
levelet. Az is így kezdődött, Hazz-nak címezve, és Te írtad. Elmondtad benne,
hogy azért nem talállak, mert elhagytál, és a Földön élsz tovább. Magadat
okoltad mindenért, és fájdalom szállta meg a mellkasom. Tudtam, hogy szeretsz,
és fájt a hiányod. Sírni kezdtem, és mindenről én tehettem. Vissza akartalak
szerezni, de nem tudtam, hol lehetsz. Borzalmas volt. - rázta meg a fejét, hogy
rám nézzen, ugyanis eddig maga elé meredve bámult, és teljesen elmerült az
emlékekbe.
Mosoly
terült el az arcomon, de egyben fájdalom is. Ez akkor volt, mikor el kellett
mennem, mert nem éreztem magam Tisztának. Félvér voltam és vagyok is, de mára
már megbékéltem vele. Képtelen voltam együtt élni vele, mert irigykedtem, hogy
tökéletes, most viszont bármit megadnék érte, hogy újra velem legyen.
-
Nagyszerű, folytasd! Mi rémlik még? - bíztattam tovább, mire ismét lehunyta a
szemét.
Kis
idő után homloka ráncba szaladt, és erősebben szorította szemeit. Nem nyitotta
ki, de beszélni kezdett, én pedig reménykedve hallgattam.
-
Valaki oldalba rúgott, így oldalra estem. Féltem, és a földön feküdtem. De nem
magam miatt féltem... - erősen koncentrált, míg be nem ugrott neki minden. -
Téged féltettelek, mellettem feküdtél. Egy férfi állt velünk szembe fekete
szárnnyal, és ránk fogta íját. Téged akart, és azt mondta megöl, ha nem mész
vele, mert úgy már csak veszélyt jelentenél. Te viszont nem akartál vele menni,
és engem védtél. Meg akartalak menteni, fel akartam venni a saját íjam, de
elrúgta. Aztán mondta, hogy csalódott benned, és hogy nekem végig kell néznem,
ahogy meghalsz, mert én tehetek róla. És...és én... - kicsordult egy
könnycseppem, tudtam, mire emlékezik, hisz ez volt életem legrosszabb
napja.
De
nem folytatta, helyette inkább a mellkasához kapott, arca eltorzult a
fájdalomtól. Nehezen lélegzett, és kapkodta a levegőt. Megrémültem, féltem,
hogy az emlékezés is kárt okozhat, így hozzá siettem.
-
Harry! Elég lesz, hagyd abba! - fogtam kezembe arcát, de nem reagált, sőt.
Ahogy
megérezte érintésem, teste elernyedt, és karjaimba omlott. Nem számítottam a
hirtelen jött súlyra, így térdre rogytam vele együtt. Könnyeim százával
potyogtak, nem akartam ezt ismét átélni. Arca fájdalmas volt, szemei szorosan
összezárta, fejét ide-oda kapkodta, és a mellkasát szorította pont ott, ahol 17
éve meglőtték.
-
Hazz, kelj fel! Hallod, ne csináld ezt velem ismét! - zokogtam, és ráztam a
vállát.
A
légzése hirtelen lecsillapodott, és lassan nyitotta ki szemeit. Rám emelte
csodás tekintetét, melyben zavar, és félelem ült. Hirtelen öleltem magamhoz
megkönnyebbülésemben.
-
Istenem, annyira megijedtem, hogy újra elvesztelek. - szorítottam magamhoz
erősen.
-
Louis, engedj el! - hallottam meg határozott hangját.
Szemeim
tágra nyíltak lepettségemben, de tettem, amit mond. Zavartan figyeltem komolyan
tekintetét, melyben a fájdalom még mindig ott égett.
-
Szedd ki belőlem Őt, aztán hadd menjek utamra. - jelentette ki ellentmondást
nem tűrő hangon.
Íriszeimbe
szomorúság költözött, és nem szándékozott távozni, sőt, még könnyeket is csalt
elő. Nem értettem semmit. Miért akarja ezt hirtelen ennyire, mikor már minden
jól haladt?! Megint elvesztem!
-
Nem tudom kiszedni. Te Ő vagy, és Ő Te. Nem két külön személy, csupán egy, csak
még nem emlékszel mindenre. - magyaráztam csalódottan.
A
szeme szomorúságot tükrözött, majd kicsit elgondolkozott. Reménykedtem benne,
hogy a gondolatai jó irányba terelődnek, hozzám. Nem tudtam, mihez kezdek, ha
nem így alakul.
-
Sajnálom, de nem hiszem, hogy képes lennék így élni. Kétlem, hogy önszántamból
tudnám viszonozni, amit Te érzel irántam, maximum, csak Ő tudná bennem. De
akkor meg engem fosztanátok meg a szerelem érzetétől, szóval remélem, megérted,
ha inkább elmennék. - magyarázta szomorú ábrázattal.
A
szemeim hosszan lehunytam. Nem bírtam felfogni sokáig szavait, értelmeznem
kellett. El akar hagyni...újra. Nem értette, hogy ugyanaz az ember, nem két
személyiség lakozik benne. Egy és ugyanaz a Harry, nem pedig két külön világ.
De mégsem érezte ugyanazt, mint én, de az álmai alapján Ő is szeret engem. Nem
bírtam megérteni, helyette inkább a legfőbb kérdést tettem fel neki:
-
Akkor most ismét elvesztelek? - kérdeztem remegő hangon, ami tőlem egyáltalán
nem volt megszokott.
-
Sajnálom, Louis. Kérlek, vigyél vissza az árvaházba. - kérte halkabban.
Bólintottam,
de még alig tudatosult bennem, hogy most valóban el akar hagyni engem. Kábán
ugyan, de tettem, amit kért. Ölembe vettem, mint ahogy ide hoztam. Csodás volt
érezni ismét közelségét, de már rájöttem, minden egyes pillanatot elmémbe kell
vésni, mert többé nem élhetem át ezt ismét. Az legrosszabb, hogy így még jobban
fáj ez az egész tekintve, hogy majdnem visszakaptam 17 év után, de csalódnom
kellett, így ismét kezdhetem elölről a felejtést.
Ismét
nézelődött rövid utazásunk közben, de ezúttal szemei szomorúsággal csillogtak.
Nem volt szívem visszahozni erre a borzalmas helyre, de ha Ő ezt akarta, nem
ellenkezhettem. Nem volt szívem megtagadni kéréseit, túlságosan sokat jelentett
ahhoz. Berepültünk az ablakon, és lágyan lehelyeztem Őt állásba. Szomorú
pillantással illetett, és szerintem még mondani akart valamit, de nem vártam
meg. Kivetettem magam az ablakon, majd egyenesen a Menny felé repültem ismét
magányosan életem végéig.
5.
fejezet.
*Harry*
Sejthettem
volna, hogy valami nem stimmel, hisz engem még soha nem szerettek, nemhogy még
egy Angyal álljon mellém. Én azt hittem, Louis vigyázni fog rám, de soha nem
gondoltam volna, hogy ennyire gyengéd érzelmeket táplál irántam...pontosabban
az iránt, akit bennem felismert. De az a legijesztőbb, hogy amióta
találkoztunk, a fejemben egy kis hangocska beszél egyfolytában, és mondja, mit
kell tennem, vagy éppen mondanom. A hangocska azt suttogta, hogy megtörténtek
velem ezek, és álmodtam is velük. Mindaz, amit elmeséltem Louis-nak ettől a
hangtól származott. Már nem kételkedtem benne, hogy Ő lenne az egykori
szerelme, és tényleg bennem él, de én így nem tudok teljes életet élni. El kell
valahogy űznöm Őt az elmémből. És ismét megszólalt.
- Harry, miért tetted ezt
vele? A Te érdeked is lett volna, hogy viszonozd az érzéseit. Jól mondta, mi
egyek vagyunk. Hiába ellenkezel ellenem, Te belőlem jöttél létre, nem
megszálltalak. - suttogta nekem lágyan.
Soha
nem volt akaratos, soha nem parancsolt. Ő mindig csak megvilágította a
lehetőségeimet, mint egy igazi Tisztalelkű Angyal.
-
Nem! Te el akarod lopni a testem, és megfosztanál a saját szerelmemtől. - mondtam
egészen halkan, mintha csak motyognék, hogy feleljek neki.
- Rosszul látod. Pont én
adnék neked szerelmet, ha belátnád végre, hogy egy és ugyanaz az ember és lélek
vagyunk, és hagynád, hogy egybeolvadjunk. De Te kizársz, és nem hagyod, hogy
segítsek. -
magyarázta higgadtan.
Hallottam
a hangon, hogy segíteni akar, de valóban soha nem hagytam neki. Sokkal jobb
volt, mikor még aludt, de kis ideig én is elhittem, hogy egyek vagyunk, és jó
lesz nekem Louis mellett. Viszont már nem tudom, mit higgyek. Csupán el akarom
űzni Őt az elmémből.
Mérgesen
húztam ki a fiókom, és forgattam fel mindent a szobámban, de az Istenért nem
találtam meg a három kis füzetet. Aztán beugrott, hogy elvittem Louis-val, és
nem hoztam vissza, olyan sürgősen távoztam a Mennyből.
- Azok is azt bizonyítják,
hogy szeretjük. Nem csak én, Te is, mivel egyek vagyunk. - idegesített ismét az a
hang.
-
Békén hagynál végre, kérlek?! - akadtam ki, és emeltem feljebb a hangom, ami
amúgy egyáltalán nem volt jellemző rám, viszont ma túl sok mindent történt alig
pár óra alatt, amit még nem igazán tudtam végiggondolni.
A
füzeteim jártak a fejemben, melyek tényleg fontosak lettek volna. Tele voltak
dalokkal és rajzokkal, melyeken valóban Louis szerepelt, most, hogy így jobban
belegondolok, csupán ezt eddig még magamnak sem akartam bevallani. De igazából
valahányszor olvastam a könyveimben egy Angyalról, mindig Louis arcát képzeltem
oda, pedig akkor még ez az átkozott hang sem dumált a fejemben.
De
legalább Ő elhallgatott, végre egyedül voltam. Felmérgelt a tudat, hogy nem
hagynak élni, márpedig én nem ezt az életet választanám. Nagy hévvel huppantam
le az ágyamra, de rájöttem, hogy ha nem találok magamnak valami elfoglaltságot,
ezen az egészen fogok agyalni. Így aztán kénytelen voltam ismét felkelni, és az
asztalhoz menni, hogy elvegyem kedvenc könyvem, és már vagy 100-adjára újra
elkezdjem olvasni.
Annyira
belemerültem ismét, pedig már kívülről tudtam jóformán, hogy csak akkor eszméltem
fel, amikor valaki beront az ajtómon.
-
Nem hiszem el, hogy ez a kölyök megin... - akart tovább kiabálni Mrs. Jules, de
amint meglátott, elakadt.
Tudtam,
hogy azt hiszi, megint kiszöktem, és persze meghagytam ebben a tudatban. Mert
ki hinné el, hogy magával vitt egy Angyal a Mennybe, de kiderült, hogy belém
szeretett, így visszaküldettem vele magam? Elég bénán hangzik, nemde?
-
Már megint merre kódorogtál Te, Istencsapása?! Egyfolytában téged kell keresni?
- kiabált rám az ágy előtt állva, de most valahogy nem tudott meghatni.
Eddig
mindig féltem tőle, de a mai nap után, már semmi nem tud meglepni. Valójában
mindig azt gondoltam, hogy Ő maga az Ördög, és most már komolyan meg kell
fontolnom, hogy lehetséges-e ez. Hisz, ha Angyalok léteznek...
Szólásra
akarta nyitni a száját, de felálltam, és megelőztem. Nem volt most hangulatom a
dolgaihoz.
-
Tudom, megyek már a konyhára. Mit kell ma főznöm? - kérdeztem mindenféle
érzelem nélkül, mintha ez normális lenne.
A
szemei kikerekedtek, ahogy rám nézett, majd düh csillant bennük, de nem szólt
semmit, csupán megcsóválta a fejét, és intett, hogy menjek. Kiballagtam a
szobából könyvem az asztalra téve, és a jól ismert úton elindultam a konyhába.
Végtére is szerettem itt lenni, mert April, a szakácsnő nagyon kedvel, és
igazán rendes asszony. Legalább egy valaki van.
Benyitottam
a nagy ajtón, és halovány mosollyal vettem el a szokott kötényt magamnak.
Tudtam, hol tartják már annyit voltam itt.
-
Harry, Drágám! Hallottam, eltűntél már megint. Jól megfontoltad, hogy kint
éjszakázol? Már hideg van ehhez. Nem fáztál meg? - kérdezte aggódva, mikor
meglátott.
Legalább
Ő törődik velem. Haloványan elmosolyodtam, és beálltam mellé. Éppen tésztát
gyúrt, így úgy döntöttem, hogy addig a készekből kiszaggatom a formákat, amiért
hálásan mosolygott rám.
-
Jól vagyok. - válaszoltam tömören.
A
dolgommal foglalkoztam, próbáltam minden mást kizárni, hogy véletlen sem
gondolkozzak azon a rengeteg dolgon, amin amúgy érdemes lenne. Legalábbis Louis
és a hang szerint érdemes lenne, de én inkább elfelejteném ezt az egészet.
Egész eddig ezekre vágytam, és most, hogy valóra váltak, amikről álmodoztam,
minden elromlott. Láttam Angyalt, kaptam szeretet, törődést, szerelmet, mégis
elutasítom őket.
-
Azért az asztalt ne szaggasd ki, Édesem. Mi a gond? Mi nyomja fiatal
lelkecskédet? - kérdezte kedvesen mellém állva, ugyanis végzett a tészta
gyúrásával, és immáron még egy kisimított lap hevert rám várva.
-
Semmi, April. Komolyan. - feleltem rá nézve, de nem bírtam a szemébe nézni,
hisz hazudtam neki.
Annyi
minden volt, amit ki akartam önteni valakinek, de ki hinne nekem?! Bolondnak
néznének, és még ennél a helynél is rosszabb közegbe küldenének.
-
Engem nem tudsz átverni, Harry! Elég ideig beszélgettünk már a konyhába.
Szerelmes vagy, igaz? - kérdezte önelégült vigyorral az arcán.
A
szemem majd' kiesett a helyéről, és a szaggató is kicsúszott erőtlen ujjaim
közül. Ezt meg honnan tudja? Ezt nem hiszem el, Ő is valami mágikus lény lenne?
Én már mindent el tudok képzelni ezek után.
-
H-ho... - akartam belekezdeni a kérdésembe, de csak felnevetett.
-
Látom, amit látok. - rántotta meg a vállát, és a füle mögé tűrt egy rakoncátlan
tincset, mely még a hajhálójából is képes volt kibújni. Sóhajtottam egyet.
-
Ez nem ilyen egyszerű. Ő nem engem szeret, de mégis... - csóváltam meg a fejem,
és visszafordultam a tészta felé.
-
Hát egyet tudok, Édeském. Ha valaki meg akar változtatni, ne hagyd magad. Ha
nem azért szeret, aki vagy, akkor nem hozzád való. - rántotta meg a vállát, és
elkezdte a hatalmas tepsibe tenni a kiszaggatott formáimat.
Elgondolkoztam
szavain. Ebben bőven volt igazság, de ez mégis túl bonyolult ahhoz, hogy ennyi
legyen a megoldás. Bosszút akartam állni rajtuk, hogy meg akarnak fosztani
engem az életemtől, és magukévá akarják tenni a testem, csak azért, mert
hasonlítok egy srácra, aki 17 éve halott, és véletlen pont bennem él.
-
April, Te hiszel az Angyalokban? - kérdeztem egyszer.
Nem
akartam ezt szóba hozni soha többé, de mégis muszáj volt tudnom. Benne
megbíztam, és igazán érdekelt a véleménye. Betette az első adagot a sütőbe,
majd mosolyogva felém fordult. Csodáltam, hogy mindig boldog, még soha nem
láttam szomorúnak a 17 év alatt, pedig igen sokszor törtem már el valamit a
konyhában, de Ő mindig csak nevetett rajta, és utólag kijelentette: "Le
fog esni". És ezért volt Ő nagyszerű asszony.
-
Igen, hiszek benne, hogy mindenkinek van egy védőangyala, aki megóvja Őt. -
mondta, és egy bólintással is megerősítette magát.
Elmosolyodtam.
Ha tudná, hogy ez nem így van. Én már értesültem róla, de nem szóltam neki.
Meghagytam a hitében, hisz mindenkinek joga van azt követni, amit Ő akar. És ha
ez nyugtatja meg Őt, akkor én igazán nem szólhatok bele.
-
És szerinted mi lesz velünk, ha meghalunk? - tettem fel a következő érdekes
kérdésemet.
Megállt
mellettem, miközben a kezét törölte, és zavartan nézett rám, mégis vigyorogva.
Láttam a szemében azt az érdekes csillogást, ami arra utált, hogy nem érti,
miért kérdezek én ilyeneket. Csak megrántottam a vállam válaszul, és vártam a
feleletét.
-
Én abban hiszek, hogy lesz következő életünk. - mondta egyszerűen, mintha ez
semmiség lenne.
- Na, látod! - hallottam meg azt az
idegesítő hangot a fejemben.
Mélyen
magamba szívtam a levegőt, ez nem lehet igaz. April is ezt hiszi, és ráadásul
még ez a hangocska is beszól nekem.
-
És az Angyalokkal mi lesz haláluk után? - kérdeztem óvatosan.
-
Hát...erre még soha nem gondoltam. Talán a Mennyben élnek tovább egyszerű
lélekkén, vagy új életet kezdenek emberként...De szerintem túl sok ilyen
könyvet olvasol. - nevette el magát a végére.
Én
nem feleltem, valójában a mondandója vége már el sem jutott agyamig. Ott
leragadtam, hogy új életet kezdenek emberként.
- Ezt próbálom elmondani már
mióta. -
mondta lágyan a hang a fejemben.
Gondterhelten
fújtam ki a levegőt, és gondolataimba merülve szaggattam ki az utolsó
tésztadarabokat is. Túl sok minden van, amit meg kell értenem, mégsem kérhetem
senki segítségét sem. Louis és ez a hangocska csak keresztbe akar tenni nekem,
hogy nekik jó legyen, míg más nem értené, miről beszélek. Ők nem élték át, és
bolondnak néznének.
***
Vacsora
után fáradtan estem be a szobámba. Nem volt megállás, ma egész nap a konyhába
voltam, de legalább elterelődtek a gondolataim erről az egészről, hála
April-nek. Gyorsan telik az idő, ha vele bolondozok. Az ablakhoz mentem, mert
nyitva volt, még Louis távozása óta, és eléggé hideg lett a szobában az esti
levegőtől. Majdnem becsuktam, de egy hang megszólalt mögöttem.
-
Legalább várd meg, míg elmegyek. Csak pár perc az egész. - mondta lágyan.
Ijedten
pördültem meg, ismerős volt a hang, de nem olyan szinten, hogy egyből beugorjon
hozzá az arc és a név. A Sötét állt a szobám közepén, aki elől Louis mentett
meg. Visszajött, én pedig remegni kezdtem.
- Jaj, ne! Hívd Louis-t!
Meghallja, csak hívd! Ne higgy el semmit ennek a Sötétnek! - utasított a hang a
fejembe, de figyelmen kívül hagytam.
Nem
akartam Louis-t látni, de valahol mégis vágytam rá. Biztos vagyok benne, hogy
ez csupán a fejemben lévő hangocska miatt van, aki húz hozzá. Nem éreztem
félelmet a Sötéttől, sokkal inkább kíváncsi voltam, miért jött.
-
Mit szeretnél? - kérdeztem higgadtan neki szentelve figyelmem.
-
Azt, hogy gyere velem, és légy Sötét. - mondta komolyan.
A
szemem lepetten kerekedett ki, de még esélyem sem volt értelmezni, a hangocska
máris kiabált a fejemben.
- Mi? Ne! Ne menj bele,
Harry! A Sötétek gonoszak, Te tisztalelkű vagy, nem gyilkos. - kiabálta fejemben Ő, de
figyelmen kívül hagytam.
Arra
gondoltam, hogy ha Sötét leszek, talán távozik Ő az elmémből, és Louis-t is
elfelejthetem. Talán szabadon élhetnék, és kereshetném a saját szerelmem. Mégsem
akartam ebbe vakon beleegyezni. Kicsit többet akartam tudni erről az egészről.
-
És mit kéne tennem Sötétként? - kérdeztem óvatosan.
- Ölni! Ne menj bele,
megbánod! Gonosz leszel, Te nem ilyen vagy, Harry! - hallottam meg a hangját a
fejemben, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
-
Elvinni a kiválasztott lelkeket az Alvilágba. De előtte még képzőbe fogsz
járni, ahol megtanulhatsz mindent. Aztán jöhet a Colnáció, és onnantól szabadon
végezheted az Angyali teendőket. A szárnyaidról nem is beszélve. Erre vágytál,
nem? Angyal akartál lenni. - áradozott, én pedig hittem neki.
-
Rendben. Benne vagyok. - jelentettem ki határozottan.
Ezt
hallva széles mosoly kúszott arcára.
-
Micsoda? Miért? Ne, Harry! Emlékezz, mit
mondott Louis-nak! 395 embert ölt meg! 395-öt! Erre kényszerítették, mert sötét
volt! Te nem akarsz embert ölni, igaz? Könyörögni fognak, hogy ne bántsd őket.
Tudni fogják, hogy Te voltál. - mondta Ő a fejemben.
Nagyot
nyeltem, de már nem volt mit tenni. A Sötét megragadta a karom, és az ablak
felé kezdett tolni.
-
Helyes, sok hasznodat fogjuk venni. - mosolygott elégedetten.
Kilökött
az ablakon, és pedig átfordultam a párkányon. Ijedten üvöltöttem fel, mikor nem
sikerült elkapnom semmit, amibe megkapaszkodhattam volna. Leírhatatlan félelem
kerített hatalmába, mikor zuhantam. Képtelenség megfogalmazni, milyen, amikor
érzed, hogy a halál közelebb settenkedik minden egyes méterrel, mellyel csökken
a távolság közted és az aszfalt között.
De
két kar elkapott a hónom alatt, és repülni kezdett velem. A megkönnyebbülés
tonnás súlyokat emelet le vállamról. De a szívem ugyanúgy a torkomban dobogott,
mikor a föld felé kezdett repülni teljes sebességgel. A szél csípte szemeimet,
a hajam hátracsapódott. Ő nem gyengéden tartott, mint Louis reggel és tegnap.
Sokkal inkább ráncigált, mint egy rongybabát, és az sem érdekelte volna, ha
kicsúszom karjai közül. Durva volt velem, és kezdtem bánni, hogy belementem
ebbe. Talán most orbitális méretű hibát követtem el.
A
föld egyre jobban közeledett, én pedig az arcom elé kaptam kezeimet, ahogy
belerepültünk az aszfaltba. De ismét felfoghatatlanul megkönnyebbültem, mikor
átrepültünk rajta, és egy sötét helyre érkeztünk, ahol vöröses fény uralkodott.
Felülnézetből az egészet beláttam. Egy hatalmas tér foglalt helyet, melynek
közepén egy óriási tűz égett. Eköré épültek a házak, melyek inkább felfele
terjeszkedtek, és főként szürke valamint egyéb komor színekbe pompáztak.
Mindenfele Sötét Angyalok repkedtek, és elégedetten néztek rám. Földet értünk a
téren, és egyből egy férfi sietett hozzánk. Úgy nézett ki, mint itt mindenki,
hisz nem öregszenek egy ideig, ezt már tudtam. Vonásai kemények voltak, egész
kisugárzása tekintélyparancsolóan hatott. Szinte rá volt írva, hogy Ő itt a
főnök.
-
Sebastian! Elhoztad?! - örült meg, így megtudtam, hogy az Angyal neve, aki ide
hozott, Sebastian volt. Majd a férfi felém fordult. - Harry! Annyira örülök,
hogy úgy döntöttél Angyal leszel. Rengeteg dolgot kell még megtanulnod, de itt
lesz rá lehetőséged. Paloos (ejtsd: Pálúsz) vagyok, a Sötét Angyalok vezetője.
Bármire szükséged van, fordulj nyugodtan hozzánk. Pihend ki magad nyugodtan,
holnap 10-kor jönnek érted, és kapsz szárnyakat, ha neked is megfelel. -
tájékoztatott lágyan.
Hirtelen
meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam. Arra gondoltam, hogy nem is olyan
gonoszak itt az Angyalok. Ez a Vezér például igencsak kedves. Elmosolyodott, és
intett két Sötétnek, akik elkísértek. Csodálattal néztem a rengeteg fekete
szárnyat, melyek elsuhantak fölöttem. A két srác készségesen sétált mellettem,
mivel nem igazán tudtam repülni velük. Még meggátolt benne a szárnyaim hiánya,
de holnaptól már én is rendelkezni fogok két ilyen csodával.
Egy
házba vezettek, ahol minden fekete és piros színekben pompázott nem úgy, mint a
Mennyben Louis-nál. Ott minden hófehér volt, ez viszont szöges ellentétben állt
azzal. Egy szoba felé tereltek, ahova benyitva leesett az állam. Egy komplett
lakást kaptam itt, mely igényesen, modernül volt berendezve. Hát ezt igazán nem
vártam. A két Sötét minden szó nélkül lelépett, engem pedig ott hagytak egyedül
a küszöbön. Rávettem magam, hogy bemenjek, és szétnézzek. Minden olyan csodás
volt, fel sem bírtam fogni, hogy ez komolyan velem történik meg, és nem csak
olvasó vagyok.
- Te meg még be is dőlsz
nekik! Nem látod? Magukhoz akarnak édesgetni, hogy aztán segíts nekik! Te csak
egy fegyver vagy számukra. - jegyezte meg morcosan a hang.
Megforgattam
a szemem. Minden jó pillanatot, amit élvezek, elront ezzel a fecsegéssel. Nem
bír csendbe maradni legalább fél óráig?! Csak, hogy végre én is tudjak örülni
valaminek csak úgy, ok nélkül.
6.
fejezet.
*Louis*
Egész
álló nap a szobor előtt ültem. Már én magam sem tudom, hogy kihez beszéltem,
mikor meséltem neki. Vajon Hozzá szóltam, aki 17 éve halott, vagy Harry-hez
beszéltem, akit most találtam meg? Teljesen összezavarodtam, a világ a feje
tetejére állt ismét. Átkoztam magam, amiért aznap elmentem Clay-jel az
árvaházba. Ha visszautasítom, most nem lenne ez az egész bonyodalom, és
csendben magamba roskadhatnék még mindig. Most viszont ismét megízleltem
nevetését, ismét átélhettem érintését, becéző szavait, és így minden újra
felrémlett bennem, melyet próbáltam kizárni a hosszú évek alatt.
Lassú
léptekkel indultam meg a házam fele, szinte már vonszoltam magam. Érdekelt, mi
van Harry-vel, de arra jutottam, jobb, ha nem látom soha többé. Akkor talán
ismét enyhül a fájdalmam majd, 17 év után. De sejtettem, ez most nem ilyen
egyszerű. Hisz egyszer összetört a szívem, Aznap, mikor Ő meghalt...oké, nagy
nehezen kihevertem. De most Harry hitegetésével összeragadt, és ismét dobogni
kezdett, aztán újra darabokra hullott szét. És ez volt a legfájdalmasabb. A
törött szív, még apróbb szilánkokban hever.
Beléptem
az ajtón, és egyenesen a konyha felé vettem az irányt. Bementem, hogy iszok egy
pohár narancsevet, de a konyhasziget egyik hófehér székén, egy nagyon kirikító
fekete táska éktelenkedett. Harry táskája...
A
szívem elszorult a látványtól, és nagyot nyeltem, hogy enyhítsem a gombóc növekedését
torkomban. Én igazán szerettem Őt, tiszta szívből. Tudom, nem szép, de a
táskához mentem, és óvatosan a pultra helyeztem. Mély levegőt vettem, és
elhúztam a cipzárt. Ahogy kinyitottam, kiszabadult belőle az Ő illata, amely
még egyet roppantott szívem darabkáin. Hosszan lehunytam a szemem, és próbáltam
figyelmen kívül hagyni mindent, csak azt a három füzetet kémleltem. Kivettem az
elsőt, és belelapoztam. Dalszövegek voltak benne, millió. Lepetten lapoztam át,
majd vissza a legelsőhöz, és átfutottam szemmel. A Képzőben kottázást is
tanulnunk kellet, hisz Angyalok vagyunk, így szinte el is énekelhettem volna,
de valahogy nem volt kedvem dalolni. A szerelemről szólt, arról, hogy vár egy
emberre, aki megmenti. És ekkor olyan sorhoz érkeztem, amitől egyértelművé vált
bennem, hogy Ő tényleg szeretett engem: "És belépett Ő tiszta lelkű
Angyalként, mégis fekete szárnyakkal. Kihúzott a sötétből, megmutatta a fényt,
megmutatta a szerelmet". Lehunytam a szemem. Ez rólam szólt, minden
stimmelt. Mikor még Sötét volt a szárnyam, Ő mégis tudta, Tiszta a lelkem.
Pedig a dátum a sarokban azt mutatta, hogy ezt két éve írta, vagyis kizárt,
hogy találkoztunk volna.
A
pultra tettem a füzetet mielőtt még sírni kezdtem volna, és a kezembe vettem a
következő. Abban is kották voltak, így azt is oldalra csúsztattam. Úgy vettem
észre, nagyon szeret dalokat írni, és megy is neki. Elkábultam a gondolattól,
hogy talán hallhatnám énekelni. Vajon ugyanolyan csodás hangja van, mint Neki
volt 17 éve? Egészen biztosan!
De
ezeket a gondolatokat kiűztem elmémből, és kinyitottam az utolsó füzetet is.
Ebben már nem kotta volt, sokkal inkább rajzoknak tűntek...profi rajzoknak.
Végigpörgettem a lapokat, így alig láttam belőle valamit, de elég volt, hogy a
saját alakom kivegyem. Engem rajzolt le
minden egyes képre, csupán máshogy. Minden egyes oldal egy-egy apró szituációt
mesélt el abból az életből, melyet még Vele éltem halála előtt. És Harry ezeket
pontosan lerajzolta.
Tudtam,
hogy Ő az, de Ő mégsem enged egem közel magához. Azt hiszi, ellopom tőle az
életet, és a szerelmet, pedig én adnám meg számára. Hisz tisztában voltam vele,
hogy rajtam kívül képtelen lesz mást szeretni, hisz Harry és Ő egy és ugyanaz.
De valamiért Ő mégis kizár egem az életéből, ezt pedig kénytelen voltam
elfogadni.
*Harry*
Mély
levegő után néztem bele a tükörbe újdonsült lakásomban. A látvány, mely
fogadott, minden elképzelésem felülmúlta. Megmozgattam csodás fekete
szárnyaimat, mert még én sem hittem el létezésüket, de valóban irányítani
tudtam őket, hozzám tartoztak. Visszahúztam, és kicsit háttal fordultam a
tükörnek, hogy a két csillagot is megfigyeljem majd ismét kitártam. Végighúztam
rajta kezeim, oly' puhák voltak tollaim, mit még soha semmi. Igazán boldog
voltam, hogy ez velem történhet meg, és valóban Angyal lettem, de tudtam, még
vár rám sok minden, hogy hivatalosan is azzá váljak.
Kitudja,
mióta álltam már a tükör előtt, mikor az ajtón kopogtak, majd válaszom után be
is nyitott az illető. Egy Sötét feje jelent meg, és magabiztosan kijelentette:
-
Paloos hívat.
Semmi
mást nem mondott, nem mondta, hogy mennem kéne, én mégis automatikusan kaptam
fel egy pólót, és követtem Őt. Az épületből ugyan kivezetett, de egyből be is
mentünk egy másikba a tér szemközti oldalán. Ismerős volt, mintha már többször
jártam volna itt. Az egyik folyosón tekintetem balra tévedt, és megláttam egy
szobát. Megtorpantam. Mindenfele hófehér szárnyak lógtak a falon, több ezer
kereszt az egyik sarokba. Mintha valamiféle trófeák lennének. Megremegtem, de
nem csak én. Éreztem, ahogy bennem Ő is megretten.
-
Most láthatod, miféle lények a Sötétek.
Gonoszak, és barbárok. - mondta a fejemben undorral.
Figyelmen
kívül hagytam, ezek az Angyalok biztos hatalmas vétséget követtek el, hogy ide
kerültek. Átmentünk ezen a szobán egyenesen egy kis ajtó fele. Ott előre
engedett a Sötét, én pedig benyitottam. Bent Paloos állt az asztal mögötti
szekrénynél, és valamit nagyon keresett az egyik fiókba. Ahogy meghallotta
neszem, megfordult, és becsukta a szekrényt. Szélesen elmosolyodott.
-
Harry! Csodásan áll neked a fekete szárny. Hogy tetszik? - kérdezte lágyan, és
olyan szeretettel a hangjában, mintha a fiához beszélne.
-
Csodás. Midig is szárnyakra vágytam. - mosolyodtam el.
Volt
valami ebben az Angyalban, ami nem tetszett. Talán az a kis hangocska az oka,
hogy elbizonytalanodtam, de valóban túl kedves volt velem, már-már
tenyérbe-mászó.
-
Remek. De tudnod kell, hogy ezek még nem igaziak. Akkor kapsz igazit, ha
elvégzel egy feladatot. - vált komolyabbá a hangja.
-
Mit kéne tennem? - kérdeztem szinte azonnal.
Kész
voltam bármire, és a gondolat, hogy talán most kipróbálhatom újdonsült
szárnyaimat, feldobott. Elmosolyodott lelkesedésemen, és a szemembe nézett. Arról
nem is beszélve, hogy ténylegesen Angyal lehetnék.
-
El kell hoznod nekünk a Szerelem Angyalt. - mondta komolysággal a hangjában.
Hirtelen
minden vonása megkeményedett, és csak a szemem figyelte. Először
elgondolkoztam, hogy ki is a Szerelem Angyal, aztán beugrott egy kép. Louis!
Igen, Ő az, említette is. Egy pillanatra megrökönyödtem. Akármennyire is
bosszút akartam állni rajtuk, azért erre még én sem voltam képes, hisz
megölnék. De ha nem teszem meg, akkor elküldenek.
-
Rendben. - jelentettem ki határozottan.
-
Micsoda? Mit tettél?! Meg fogják ölni!
Nem! Ezt nem teheted, Harry! Nem halhat meg! - szólalt meg a kétségbeesett
hang a fejemben.
Fojtott
hangon beszélt, hallatszott félelme. Tény, hogy a bosszú vezérelt irántuk,
amiért megkeserítik az életem, de szinte azonnal beláttam, hogy ez mégsem volt
olyan jó ötlet. Hisz képtelen lennék bárki halálát okozni, nemhogy még azét az
Angyalét, akit 17 éve szerettem...vagyis nem én szerettem, hanem Ő a
fejemben...ajj!
-
Remek! Tudtam én, hogy jó Sötét lesz belőled. Szabad kezet kapsz, azt a
módszert alkalmazod, amit csak akarsz, csupán hozd el nekünk Őt olyan, hamar,
ahogy csak lehetséges. - mondta megveregetve a vállam.
Majd
intett, hogy menjek, és fogjak hozzá feladatomhoz. Kisétáltam a szobából,
egyenesen a térre. Megálltam oldalt, és gondolkoztam, de ezen a helyen nem
nagyon ment. Úgy döntöttem, oda megyek, ahol mindig is válaszokat kaptam a
problémáimra. Végre alkalmam volt kipróbálni szárnyaim. Felrepültem, de nem
volt olyan egyszerű ezt irányítani, mint hittem. Kicsit inogva ugyan, de
átrepültem a mennyezeten, ahogy sok Angyal mellettem, és egyenesen London
megfelelő parkjába tartottam. Nehéz volt eljutni oda, minden egyes fuvallat
kicsit bonyolultabbá tette a repülést. Még nagyon új volt ez nekem, alig tudtam
irányítani szárnyaimat. Bezzeg Louis...tökéletesen repült, még velem a
karjaiban is. És ezt most ki kell vernem a fejemből! Nekem el kell Őt kapnom,
nem pedig csodálnom.
Leszálltam...inkább
leestem a park megfelelő erdejébe, és visszahúztam szárnyaim. Tudtam, nem
leplezhetem le magam az emberek előtt. Leültem a szokott fa tövébe, ahova
mindig is.
-
Itt csókolt meg először az, akit Te meg
akarsz öletni. - mondta a fejemben a hangocska megsemmisülve.
Hosszan
lehunytam a szemem, és hagytam, hogy megmutassa nekem az emlékképet.
Megcsókolt...kétszer is. Mintha átéltem volna ismét...vagyis elsőre...ajj!
Csodás érzés volt, szemeim megrebegtek, levegővételem szapora lett. Lágyan
cirógatta nyelve enyémet, mintha csak valóban csókolna. Kezei hasamhoz értek,
amitől a hideg a hátam aljába telepedett meg.
- És Te ettől az Angyaltól akarod megfosztani
a világot. - mondta fájdalmasan a hang.
-
Elég! - pattantak ki szemeim, és szólaltam meg talán túl hangosan is.
Idegesen
kaptam ajkaimhoz, és néztem szét, de Louis-t sehol sem láttam. Pedig olyan
intenzív volt az érzés, mintha itt lett volna. Még soha nem váltottam csókot
senkivel, de rájöttem, nagyon vágyom rá. Azt akartam, hogy Louis lopja el az
első csókom, de ez ki volt zárva, ha megöletem. Márpedig ez volt a feladatom,
hogy Angyallá válhassak.
Szomorúan
keltem fel, még azt sem tudtam, hol vagyok. Egy biztos, meg kell találnom
Louis-t! Gondolkozni kezdtem a fának támaszkodva. Vajon, hogyan csaljam le az
Alvilágba? Arra gondoltam, hogy egyszerűn elkábítom, de nem hiszem, hogy ezzel
a repülési tudással lejuthatnánk. Aztán megfordult a fejemben, hogy elcsábítom,
így követni fog, és amilyen szerelmes, még meg is tenné, de ennyire én sem
vagyok gonosz, még jobban összetörném. Végül arra gondoltam, a legokosabb
módszer, ha tőrbe csalom, és erre nem kellett napokat várnom. Most azonnal
véghez tudtam vinni a tervem, amitől Paloos még büszkébb lesz rám.
Egy
halovány mosollyal elindultam az árvaház fele. Szárnyaim természetesen nem
látszódtak az utcán, pedig akartam, hogy mindenki lássa, elértem, amire
vágytam; Angyal lettem. Megkerültem a komor épületet, ahol 17 évet lehúztam, de
talán jobb volt ott, mint így. Arra gondoltam, hogy talán, ha megteszem ezt a
feladatot, minden rendbe jön. Kénytelen voltam felrepülni az épület tetejére,
és nagy nehezen sikerült is, bár kicsit inogva. Nagyon nehéz repülni, erre
rájöttem, de majd belejövök.
Lehunyta
a szemem az épület tetején, és erősen koncentráltam. Halkan mondani kezdtem a
már jól kitervelt szöveget.
-
Ne! Louis, segíts! El fog vinni! Le fog vinni az Alvilágba! Nem akarom, segíts!
- mondtam el olyan beleéléssel, ahogy csak tudtam.
Ha
akkor meghallotta, hogy bajban vagyok, mikor először megtámadt Sebastian, akkor
most is jönni fog. Sebesen kezdtem rohanni az épület széle felé, hogy levetem
magam, és lerepülök az Alvilágba. Megkérdezek valakit, hova szokták bezárni a
foglyokat, és ott fogom várni Őt. Ahogy belép majd, én kirohanok, és rázárom a
ketrecet. Tőrbe csalom, Őt pedig el fogja vakítani a szerelem, és ennek az
egésznek vége lesz. Nyugodtan élhetek tovább.
De
a hang a fejemben megakadályozott szárnyaim kitárásában.
-
Ha képes vagy ilyenre, akkor nagyon
félreismertelek, Harry. Kizárt, hogy mi egyek legyünk. Te tényleg gonosz vagy,
Sötétnek való. - megtorpantam az épület szélén.
Lehunytam
a szemem, igaza volt. Én tényleg nem ilyen vagyok. Ennek az egésznek nem lett
volna szabad megtörténnie, de bosszút akartam állni rajtuk, amiért el akarják
venni az érzéseimet.
-
Mi nem akarunk neked rosszat, értsd meg,
kérlek! Csupán a végzeted akarjuk beteljesíteni! - mondta szomorúan a hang,
már minden reményt feladott, hogy ismét önmagam legyek.
Teljesen
kifordultam magamból, ezt nekem is be kellett vallanom magamnak. Ez nem én
vagyok, én soha nem tudnék ártani senkinek, pláne nem Louis-nak. Két lépést
hátráltam az épület szélétől, és idegesen túrtam a hajamba. Mit tettem? Sötét
lettem, meg akartam öletni Őt!
Ekkor
egy erős kéz rántott magához, és a háta mögé tolt védelmezőn. Fehér szárnyai
védelmezőn fogtak közre, hogy ne essen bajom, míg íját maga előtt kifeszítve
kereste a Sötétet, aki engem megtámadott.
-
Hol van? - kérdezett oldalra fordítva a fejét, de továbbra is éberen pásztázta
a tetőt, felkészülve egy támadásra.
Mély
levegőt vettem, Ő tényleg jött megmenteni. Kitudja, mit hagyott félbe miattam,
de egyből itt volt, és megvédett. Én pedig el akartam árulni Őt. Kibújtam
szárnyai közül, és leszegtem fejem.
-
Nincs veszély, Louis! Az egyetlen Sötét, aki itt van, az én vagyok. -
jelentettem ki szégyenkezve, és engedtem, hogy szabad rálátást kapjon
szárnyaimra.
Fél
szemmel fellestem rá, és láttam, hogy teljesen ledöbbent. Egy lépést hátrált, a
szeme csalódottságot tükrözött, ami várható volt. Kicsit gondolkozott, közben
párszor hosszan lehunyta a szemeit. Tudtam, most mérlegel, hogy mit kéne
tennie.
-
Rendben. Tudod, mit?! Már annyit szenvedtem, hogy nem érdekel. Legalább nem
kell várnom még 900 évet. Tedd a dolgod, ölj meg! Csak annyit kérek, amennyit
Te kértél régen, mikor én támadtam rád: Nézz közben a szemembe, hogy lássam,
mennyire boldog vagy ettől. - mondta elhaló hangon a végét.
Felkaptam
a fejem, és ránéztem. Nem hittem el, hogy komolyan ezt mondja. Felrémlett
bennem ismét egy kép, melyet szerintem Ő mutatott a fejemben. És valóban ezt
mondtam...mondta...ajj!
- Miattunk szenvedett. Először miattam, aztán
most miattad. - suttogta fájdalmasan az a hangocska.
A
szívembe mintha egy kést döftek volna, nem voltam képes nemhogy megölni, de még
hozzáérni sem. Olyan ártatlannak tűnt, annyi súly nyomta a vállát, hogy nem
akartam még egyet ráhelyezni.
-
Louis...én...elcsesztem. Most jöttem rá, mit tettem. - hebegtem zavartan.
Itt
felnézett rám, a szeme egyszerre volt szomorú, és szórt szikrákat. Még kicsit
meg is rémültem tőle.
-
Nem, Te vádolsz azzal, hogy hitegettelek, de Te használtál ki?! Hogy rejtetted
el a csillagot? Hogy nem éreztem meg korábban? - túrt a hajába gondterhelten.
A
naplemente rózsaszínes fénye megvilágította arcát, mely valóban tökéletes volt.
Fájt magamnak is beismernem, de valóban csodásak voltak szemei, arca kerekded
formája, és ajkai...elég! Ezt el kell felejtenem!
-
Jaj, Ő azt hiszi, végig Sötét voltál.
Mondd meg neki, hogy nem így van! Meséld el, mi történt tegnap! - mondta a
fejemben a hang.
Mély levegőt vettem, biztos, hogy el akarom én
árulni, milyen undorító gondolatok kavarogtak a fejemben? De nem volt mit
tenni, hisz hazugságban sem hagyhattam.
-
Nem! Még nem vagyok Sötét. - mondtam sietősen, mire zavartan kezdett pásztázni
csodás kék szemeivel, melyekben oly' könnyen el lehet veszni. - Egy Sebastian
nevű Sötét várt a szobámban este, én pedig elfogadtam az ajánlatát. De még csak
próbaidős szárnyam van, míg nem végzem el a feladatom, ami...ami...el kellett
volna, vigyelek nekik. - mondtam szégyenkezve.
Leszegtem
a fejem, nem bírtam a szemébe nézni, hisz ártani akartam nekik. A fejemben
kavarogtak a gondolatok, mellkasom bűntudat égette belülről. Ez egyáltalán nem
én vagyok, mit tettek velem? Lépteket hallottam meg magam elől, majd két cipő
jelent meg előttem az aszfalton. Lassan emeltem fel a tekintetem, és egyenesen
Louis csodás íriszeivel találtam szembe magam, melyek a lelkemig hatoltak.
-
Miért? - kérdezte halkan, hisz oly' közel volt.
-
Mert...mert haragudtam, hogy elveszitek az életem. De én nem ilyen vagyok,
teljesen...összezavarodtam. - hebegtem megsemmisülve tekintetétől.
Eszembe
jutott az a kép, amit Ő mutatott a fejemben. Mikor Louis ajkai az enyémhez
értek...vagyis az Övéhez...ajj!
-
Tudom, hogy nem ilyen vagy. - fogta meg lágyan állam, és megcirógatta
hüvelyujjával bőröm.
Beleremegtem
érintésébe, megigéztek szemei. Tekintetem próbáltam elrántani tekintetéből, de
nem nagyon sikerült. Erőt vettem magamon, és végre sikeresen mást néztem, de
nem jártam jobban. Szemeim ajkaira tévedtek. Az álláspontom, miszerint Tőle
szeretnék életemben először csókot lopni, még most sem változott meg, de nem
tudtam, hányadán állunk most. Egyszerre szerettem bele, és gyűlöltem.
Haloványan
elmosolyodott, és szerintem szándékosan megnyalta ajkait, mivel észrevette,
hogy azt nézem. Nagyot nyeltem, de próbáltam nem mutatni. Még mindig állam
alatt pihenő kezének hüvelykujját most tovább vezette felfele, és óvatosan
végigsimította alsóajkam. Új és váratlan volt az érintés, így lepetten magamba
szívtam a levegőt, és lehunytam szemem.
-
Engedd meg, hogy megcsókoljalak. - suttogta lágyan, és már oly' közel volt,
hogy leheletét számon éreztem.
Remegve
fújtam ki a levegőt, és aprót bólintottam. Nem mertem nagyobbat mozdulni,
féltem, hogy túl távol kerülök csodás ajkaitól. Éreztem ajkai között kiszaladó
levegőt, ahogy elmosolyodik. Alig bírtam magammal, alig vártam, hogy megtegye.
Már nem mertem hazudni sem magamnak, teljesen elvette az eszem. Gyűlöltem, de
visszafordíthatatlanul beleszerettem.
És
végül megéreztem ajkait enyémen. Lágyan érintette össze, és közben állam alatt
cirógató kezét arcomra simította. Gyengéd volt, és pont olyan csodás, mint azt
gondoltam. Forróság öntötte el testem, nem bírtam másra koncentrálni, csupán
rá. Tudtam, hogy külsőre ellentéteknek tűnünk, különböző szárnyakkal, de nem
érdekelt. Mi tudtuk az igazat. Én tudtam, hogy 395 embert ölt meg, Ő pedig
tudta, hogy valójában nem vagyok gonosz.
Nyelvét
ajkaim találkozásához érintette, és várt, hogy szétnyissam őket. Nem kellett
kétszer kérnie, megtettem. Nyelvünk lágy, romantikus ráncba fogott. Keze
arcomról, a hajamba vándorolt, míg én a teljesen új dologtól csupán a mellkasához
tudtam kapni.
És
itt éreztem azt a pillanatot, amikor eljött a megfelelő alkalom. Megadtam
magam, vágytam Louis csókjára, tovább és tovább. És hagytam Neki, hogy
egybeolvadjunk. 17 éve bennem szunnyadt, és kénytelen voltam rájönni, hogy mind
igaz volt...mindenben igaza volt. Mi valóban egyek voltunk, nem két külön
lélek. Nem megszállt, hanem megmentett, és teljessé tett. Éretem, hogy eltűnt a
fejemből, és teljese belém olvadt, már teljesen egyek lettünk, és ebben a
pillanatban beugrott minden. Már nem volt szükségem mesélésre, emlékeztetésre,
tudtam, mi történt velem, tudtam, ki voltam, ki lettem. Mindent értettem.
Felrémlett minden egyes csókunk, mely szerelemmel csattant el, szenvedéllyel.
Felrémlett, mi mindent tettünk együtt, melyeket az az ágy rejt a hálójában.
Felrémlett, hány emberen segítettünk, mennyit bolondoztunk a felhők felett,
hányszor keltem az Ő arcára reggelente.
Lassan
távolodott el, és félve méregetett, de én nem hagytam több centit keletkezni
köztünk. Homlokom az övének döntöttem, nem bírtam, ha távolság van köztünk.
-
Szeretlek, Lou. - leheltem lágyan ajkaira, melyek ettől kipattantak.
-
H-hogy mondtad? - kérdezte zavartan.
Elmosolyodtam.
Megleptem, hisz nem erre számított, ráadásul szándékosan így szólítottam.
-
Szeretlek, mint 17 éve minden áldott nap. - ismételtem meg magam.
-
Hazz! - örült meg, és a nyakamba ugrott.
Tudtam,
hogy rájött, már minden rendbe lesz, emlékszem mindenre. De szembe kellet
néznünk a következő problémával, ami nem más volt, mint a szárnyam
visszaszerzése. Mégsem lehetek Szerelem Angyal Sötét, próbaidős szárnyakkal.
Louis
elengedett, és szeretetteljesen nézett végig rajtam, hogy visszakaptuk egymást.
Én is hasonlóképpen pásztázhattam, de hamar sóhajtottam, és megszólaltam.
-
Oké, húzd ki a szárnyam, aztán hadd kapjam végre vissza a régieket. - csóváltam meg a fejem.
Butaság
volt belemenni ebbe az egészbe, most csak fájni fog. A szemei aggodalommal
teltek meg, tudtam, nem fogja megtenni, amit kértem, pedig csupán így lehet
eltávolítani a próbaidős szárnyakat, vagy teljesen Sötétté kell alakulnom, de
Tiszta nem lehetek, míg ezek a hátamon vannak.
-
Nem fogom kihúzni! El kell érzésteleníteni előtte. - jelentette ki
határozottan.
Megforgattam
a szemem. Tudtam, hogy félt, de nem bírtam elviselni ezeket a hátamon.
-
Kérlek, szabadíts meg tőlük! Utálom, hogy feketék...így is fájnak. - álltam
közelebb hozzá, és átkaroltam a derekát.
-
Egy árvaház tetején, nem fogom kihúzni a szárnyad. Nagyon fog fájin, ordítani
fogsz. - csóválta meg a fejét, és félve mért végig.
-
Csendbe leszek, ígérem. Csináld! Így nem megyek sehova! Még a végén azt hiszik,
gonosz vagyok. - nevettem el magam a végére.
Éreztem
a helyzetünkben az iróniát, hisz 25 éve ugyanez volt a felállás volt, csupán
fordítva. Most én vagyok Sötét és Ő Tiszta, megismerkedésünkkor pedig pont
fordítva.
Csak
sóhajtott egyet, és megcsóválta a fejét. Tudta, hogy a Mennybe így nem
segítenének, ha ezekkel megyek oda. Jobb ötlet híján, lehelt egy csókot a
homlokomra, majd kézen fogva húzni kezdett az ajtó fele. Ott az egyik falhoz
vezetett, melyen futott végig egy korlát. Tudtam, mit szeretne. Levette a
pólóját, így szemeim végiglegeltettem tökéletes felsőtestén. De régen vágytam
már erre, és most végre ismét minden rendben lesz, együtt élhetünk tovább.
Aggódó tekintettel nyújtotta felém a pólóját, mire én csak rákacsintotta, és
összehajtottam megfelelő vastagságúra, majd a számba vettem, és ráharaptam.
Hangtompítás, és fájdalom-levezetés is egyben...ráadásul Louis illata van.
Tökéletes! Szembe álltam a korláttal, kicsit kitámasztottam hátsólábaimmal, és
erősen megragadtam a vasrudat, hogy ne tudjon hátrarántani.
-
Szeretlek. - suttogta a fülembe lágyan, majd egy csókkal az arcomon a hátam
mögé állt.
Éreztem,
ahogy megragadja szárnyam, biztosan megszorította. Lehunytam a szemem, és
felkészültem a legrosszabba, hisz bármelyik pillanatban elkezdődhetett. Tudtam,
hogy kegyetlen ez az egész, de még mindig jobb, mintha leégetnék. Eszembe
jutott, hogy Ő tudja milyen érzés ez, de ezt a gondolatot el is hessegettem.
-
Harry, nézd! - mondta lepett hangsúllyal, én pedig még mindig a csövet
szorítva, számban a pólójával felkaptam a fejem, és idegesen néztem szét.
Semmit
nem láttam, de ebben a pillanatban őrjítő fájdalmat éreztem meg a hátamban. A
szárnyam hírtelen szakadt ki hátamból hatalmas fájdalommal. Az anyagra
haraptam, közben csak kiszökött pár fájdalmas hang a torkomon, de konkrét szót
nem tudtam mondani a póló miatt. Amilyen hamar történt, olyan hamar ért véget.
A fájdalom enyhült, majd elmúlt, így kiejtettem számból a kendőt, de a korlátra
még támaszkodtam. Louis korrekt módszert választott, nem hagyta, hogy azon
rágódjak, vajon mikor csap le, helyette inkább elterelte a figyelmem, és
gyorsan túlestünk rajta, míg nem vártam. A levegőt kapkodtam, míg Ő megnyugtatóan
ölelt át hátulról. Felsőteste melegét még pólómon keresztül is éreztem.
Kiegyenesedtem, és felé fordultam. Megmozgattam vállam, de nem éreztem
szárnyam, csupán apró feszítő fájdalmat, amitől elégedetten elmosolyodtam.
-
Köszönöm. - mosolyogtam rá, és nyomtam egy csókot orrára.
Ő
csak bólintott, majd felkapta a pólóját a földről, combjához verve leporolta,
és felvette. Egy vad ötlet kezdett megfogalmazódni a fejemben. Vissza akartam
vágni a Sötéteknek, amiért ilyen csúnyán befolyásoltak. Kis híján tényleg
megölettem azt, akit a legjobban szerettem a világon.
-
Te is arra gondolsz? - kérdezte huncut vigyorral az arcán, mire csak
bólintottam.
Felnevetett,
egyre jár az agyunk, ez nem is kétség. Már szinte egyek vagyunk, egymás nélkül
nem élünk teljes életet. Kezembe vettem az undorító, már élettelen szárnyakat.
A végük véres volt, az én vérem, de ez szerencsére a hátamról nem mondható el.
Ha kirántják, a seb egyből begyógyul. Nehéz volt, de nem olyan vészes. Még
kicsi volt, hisz próbaidőre szánták csak. Louis büszkén felém nyújtotta íját,
és egy nyilat. Elmosolyodtam, és elvetem. A nyílra rátűztem a fekete szárnyat,
majd kiálltam az épület szélére. Kifeszítettem az íjat, és egyszerűen csak földre szegeztem. Louis átkarolta a derekam, ami nagyon jól
esett. Elengedtem a húrt, így a nyílvessző a föld felé kezdett száguldani a
feketeséggel, majd eltűnt, ahogy az Alvilágba érkezett. Nem tudtam, mibe fog
belefúródni, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy lássák, nem nyertek, sőt ismét
elvesztették a háborút. Istenem, de régen lőttem már, annyira hiányzott.
Visszaadtam a csodásan megformált fegyvert szerelmemnek, aki büszkén tette a
hátára, és egy lágy csók után, ölébe kapott. Felrepült velem, egyenesen a
Mennybe vitt, a közös házunkba. Hazaérkeztem, többre nem is vágytam. Ismét be
akartam dőlni közös ágyunkba, mint 17 éve, és karjaiban elaludni. De még bőven
nem járt annyira soká az idő, így huncut vigyorral az arcán lehunyta a szemét,
és szinte éreztem, ahogy elküld egy szellemképet, még ha nem is láttam, hisz
nem vagyok Angyal. Tudtam, csak egy embernek küldhette, akinek elsőnek kell
értesülnie érkezésemről.
Hozzám
lépett, mikor végzett, és lágy puszit lehelt ajkaimra.
-
Van róla fogalmad, mennyit szenvedtem a 17 év alatt? - kérdezte mosollyal
arcán.
Lehunytam
a szemem. El tudtam képzelni, és ezért haragudtam magamra. Nem akartam, hogy
neki rossz legyen, én csupán...meg akartam Őt menteni. Lágyan megbökte orrával
az enyém, így ismét kinyitottam szemem, és ránéztem.
-
Csak ne tedd ezt többet velem, rendben? - nézett rám szeretetteljesen.
Én
csak bólintottam, hogy megnyugtassam, de tisztában voltam benne, hogy ismét
feláldoznám magam érte, ha arról van szó. Ő többet jelent nekem bárki másnál,
és inkább meghalok 100-szor, de Őt életben akarom tudni.
Ekkor
kivágódott az ajtó, és berontott rajta valaki, aki csúnyán vágta ketté meghitt
közegünk. Felé fordultam, és azonnal elmosolyodtam. Jól sejtettem, hogy neki
üzent Louis az előbb.
-
Szia Chur. - mosolyogtam rá, és hozzá mentem, hogy megöleljem.
Lepetten
nézett rám, majd mikor magamhoz szorítottam, kis hezitálás után ugyan, de
visszaölelt. Rájött, hogy valóban én vagyok az immáron egészként, mindenre
emlékezve, mint régen.
-
Harry! Úgy hiányoztál! Komolyan a régi vagy? - kérdezte a vállam szorongatva,
mikor eltávolodtunk. És csak vigyorogva bólintottam. Louis mellém jött, és
boldogan átkarolta derekam. Végre minden helyre jött, ha minden jól megy,
holnap ismét hivatalos Angyal lehetek, hisz nem kell már bizonyítanom, tudják,
hogy érdemes vagyok rá...és végre a családommal is találkozhatok.
7.
fejezet.
Idegesen
harapdáltam szám belsejét. Minden helyre jött, én mégis féltem, bár nem volt
mitől. Visszakaptam szárnyaim, ismét hófehér színben pompázhattam, mint 17 éve.
-
Ne harapdáld a szád, az az én dolgom! - szólt rám huncut vigyorral Louis az
ajtóban.
Felnevettem,
és rávettem magam, hogy abbahagyjam. Féltem, hisz már 17 éve nem találkoztam a
családommal, és annyira hiányoztak, mégis valahogy tartottam ettől. Lehet, hogy
Louis-val azonnal egymásra találtunk, de mi van, ha ezek után már nem lesz
ugyanolyan sem Anya, sem a Nővérem? És ettől nagyon tartottam.
-
Menjünk! - mosolygott rám szeretetteljesen, és bekopogott a hófehér ajtón.
Nagyot
nyeltem, és mély levegőt vettem, hogy enyhítsem feszültségem. Az ajtó lassan
nyílt ki, és Anya állt benne. Először Louis-ra tévedt a tekintete, így
elmosolyodott, majd lefagyott, mikor engem meglátott. Hosszan meredt rám,
komolyan kezdtem félni.
-
H-harry? - kérdezte óvatosan.
-
Anya! - bukott ki belőlem, és megöleltem.
Erősen
szorítottam, ahogy Ő is engem. Végre ismét a családommal lehettem. Borzalmas
volt az a 17 év, míg azt hittem, egy senki vagyok, akinek nincsenek szerettei.
De már minden felrémlett, minden. Mikor kicsi koromban, repülni tanított, és
Gemma nevetett rajtam oldalt. Mikor leköltöztünk a Földre, és előtte naponta
kaptuk ugyanazt a fejmosást, mit nem szabad odalent.
Behívott
minket, és közben egyfolytában engem méregetett.
-
Édesem! Azt hittem, azok csak rosszindulatú pletykák! Annyira...annyira
hiányoztál! - ölelt meg ismét a nappaliban könnyes szemmel.
Hajába
temettem arcom, mélyen magamba szívtam ismerős illatát. Mikor elengedett,
szétnéztem a házban. Semmi nem változott, csupán csendes volt. Nem lenne itthon
nővérem? Ahogy ismerem, már rég letrappolt volna a lépcsőn, és addig szorított
volna, míg már fulladozok a levegőhiánytól.
-
Gemma hol van? - kérdeztem zavartan.
Anya
szeme Louis-ra tévedt, aki csak leszegte a fejét ezt hallva.
-
Nem mondtad el neki? - kérdezte zavartan szerelmemet, mire Ő csak megrázta
fejét, és szomorúan nézett fel Anyára.
Kezdtem
ideges lenni. Mi történt Nővéremmel? Komolyan megijedtem, már a legrosszabb is
megfordult a fejemben, de biztosan nem ennyire vészes...ugye?
-
Harry, Gemma...miután meghaltál... Jared-del bevállalta a Szekóliát. 15 éve
megszületett a kisfiuk, aki kiköpött Te voltál. Nick lett a neve, de Nővéred
féltette. Nagyon megviselte a halálod, és annyira hasonlított rád az a kisfiú,
hogy félt Angyalként baja lesz. Így aztán leköltöztek a Földre, és minden
kapcsolatot megszakítottak velünk. Normális emberekként élnek. - magyarázta
szomorú tekintetét enyémbe fúrva.
Éreztem,
ahogy a szemem elérzékenyül, és nedvesség szökik bele, de nem mertem elengedni
könnyeim. Miattam ment el Nővérem, félt, hogy kisfiára is olyan sors vár, mint
rám itt. Pedig az ember azt hinné, a Menny biztonságos hely. Nos, az is, de ha
kiteszed a lábad, bármikor megölhetnek a Sötétek. De én is féltettem volna a
fiam helyében. Nick...milyen aranyos neve lett. Elképzeltem, egy kerekded arcú,
mosolygós kisfiút, göndör tincsekkel, nagy, zöld szemekkel. Haloványan
elmosolyodtam ezen.
-
Tudnia kell, hogy újra élek! - jelentettem ki határozottan.
Louis
mellém jött, és átkarolta derekam. Elhatároztam magam. Rendben, nem akar itt
élni, nem akar hallani sem az Angyalokról, de akkor is...tudnia kell, hogy az
öccse, akit gyászolt, újra itt van, és mindenre emlékszik. Jaj, de bugyután
hangzott ez!
***
-
Biztosan fel akarod forgatni az életét? - kérdezte Louis, miközben egy parkban
sétálgattunk kézen fogva.
Úgy
nézhettünk ki, mint két átlag ember, de ez koránt sem így volt. Egy átlag
embernek nem nyomja ennyi súly a vállát. Persze vannak gondjaik, néha elég
nagyok is, de az Angyaloké merőben más, és bonyolultabb. Hisz itt már
természetfeletti dolgokról van szót.
-
Nem. De muszáj megtudnia, hisz talán egész életében gyászolna. - csóváltam meg
a fejem.
Én
sem akartam belerondítani Nővérem, nyugodt, átlagos életébe, de nem volt mit
tenni. Muszáj volt tudnia, ha nem mondom el neki, talán szomorúan hal meg, azt
pedig nem akarom.
Lassan
kiértünk a parkból, és a megfelelő ház felé vettük az irányt. Már úgy 2 órája
tudtunk, hol lakik, jártunk a háza előtt, de nem mertem bemenni, így inkább
sétáltunk még egy kicsit a közeli parkban.
Louis
bíztatóan megszorította a kezem, mikor a barátságos családi ház elé érkeztünk.
Az ablakokban hófehér virágok díszelegtek, míg az udvaron, is nyílt pár
csodaszép fehérrózsa. Nővérem sem tagadhatná le, honnan jött, de ezeket az
apróságokat az átlag emberek nem tudják értelmezni.
-
Mehetünk? - kérdezte mellettem Louis.
Én
csak bólintottam válaszul, és magabiztos léptekkel elindultam a ház fele.
Végigmentünk a csodás növények között egyenesen az ajtóig. Lágyan nyomtam meg a
csengőt, hátha még vissza tudom csinálni ezt az egészet, de képtelen voltam rá.
El akartam futni, de Louis keze az enyémben nem engedte. Mély levegőt vettem,
mikor hallottam a zár kattanását, ahogy valaki kinyitja az ajtót.
Hirtelen
tépte fel, egy srác. Vidám volt, mosolygott. Szeme zölden csillogott ránk, arca
kerekded volt. Haját rövidre nyírta, de még így is göndörded szálacskák
meredeztek az ég felé. Ajkaim között rész keletkezett. Ő csak Nick lehet. Most
15 éves körül lehet, és valóban. Igazán jól nézett ki, a lányok futhattak
utána, de mit is vártam, mikor Angyal-gyermek lenne. Ő is hasonlóképpen nézett
végig rajtunk, majd kérdőn támaszkodott az ajtófélfának.
-
Miben segíthetek? - kérdezte mosolyogva.
-
G-Gemma Styles-hoz jöttünk. - mondtam akadozva az elején, majd erőt vettem
magamon.
A
srác kérdőn húzta fel a szemöldökét. Valamit nem jól mondtam volna? Mit
rontottam el? Talán felismert? Talán Gemma mesélt rólam neki?
-
Mármint Gemma Hallow-hoz? Már nem a leánykori nevét használja. - nevetett rám a
fiú, és kitárta az ajtót, hogy be tudjunk menni.
-
Jaj igen, persze. - hebegtem fejcsóválva egy mosollyal arcomon.
El
is felejtettem, hogy idelent házasság van. Gondolom, Nővérem felvette Jared
nevét, hisz Őt hívják Hallow-nak.
-
Anya, hozzád jött két pasi! - mondta hangosabban a srác, mire hallotta, ahogy
Louis felkuncog mellettem.
Én
is visszatartottam nevetésem. "Anya"? "Két pasi"? Vicces ez
a srác, de a Föld már csak ilyen. "Pasi"...hmmm. Azon pedig külön
mosolyognom kellet, hogy Nővéremet Anyának szólította. Büszke voltam Gemmára.
Aztán
Nővérem mosolygós feje jelent meg az egyik ajtóban. Kérdőn nézett fiára, majd
utána ránk. Megtorpant, teljesen lefagyott. Csak bámult rám, egyenesen a
szemembe, mire egy félmosolyt erőltettem arcomra. Semmit nem változott, csupán
megjelent az arcán pár ráncocska. Így, hogy feladta az Angyal létet, már öregedett.
Talán a 30-as évei végén járhatott, ha a számításaim nem csalnak. Szeme még
mindig úgy csillogott, mint régen, barna haját még mindig göndör fürtökben
hagyta vállára omlani.
-
Szia, Gem. - mosolyogtam rá óvatosan.
-
Harry? És Louis? Ez most komoly? - kérdezte teljesen ledöbbenve.
Szerintem
még fel sem fogta, mi történt velünk. Én csak bólintottam egyet, és kitártam
karom, hátha jön megölelni. Louis boldogan méregette Nővérem. Felrémlett,
mennyire ellenezte kapcsolatunk, és szerintem még most sem díjazza, tekintve,
hogy Louis miatt haltam meg. Ez ismét elég bugyután hangzott, tekintve, hogy
élek, mint régen.
Elindult
felém, de nem ölelést kaptam tőle, ahogy vártam. Keze hangosan csattant
arcomon, amitől oldalra fordítottam a fejem. Láttam, ahogy Louis ösztönösen
felém mozdul, míg Nick mellettünk először meglepődik, majd halkan felkuncog.
-
Hogy tehetted ezt? Tudod, mennyire fájt? Két évig sírtam! Erre Te beállítasz,
mikor már mindent lezártam? Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt megjátszani?
Hol voltál 17 évig, hmm? - kiabált rám mérgesen, és szeméből könnyek szöktek
ki.
Leszegtem
fejem, csupán félve lestem fel rá. Fájt így látnom, tudtam, hogy szenvedett
miattam, és ez a tudat belülről megölt szépen lassan.
-
Gemma, én sajnálom. Tényleg...nem játszottam. Valóban...valóban meg...érted. -
nem bírtam kimondani hangosan, hogy meghaltam. - Most talált rám Louis, és
emlékszem mindenre. Egy árvaházi kissrác voltam, ismét 17 vagyok testben,
érted? - kérdeztem felnézve rá.
A
szeme elérzékenyült, arcán könnyek csillogtak. Szemfestéke fekete nyomot
hagyott szeme alatt. Mióta sminkeli Ő magát? Nem tesz neki jót a Föld! De én
éreztem, hogy ebből baj lesz, hogy nem fog minden simán menni.
Hirtelen
ölelt magához, és erősen szorított. Éreztem, ahogy könnyei benedvesítik pólóm,
háta rázkódott, de ezt próbáltam enyhíteni gerince vonalának dörzsölgetésével.
Tudtam, hogy így megnyugszik, régen is megnyugodott.
-
Annyira hiányoztál, Gem. - motyogtam, és belecsókoltam hajába.
-
Te is nekem, Harry. - szorított meg még jobban.
Elmosolyodtam,
és megkönnyebbülten Louis-ra néztem, aki csak széles vigyorral bólintott egyet.
Egy köhögést hallottam meg oldalról, mire mindannyian oda kaptuk a fejünket.
Gemma is elengedett, és zavartan nézett fiára, aki látszólag semmit nem értett
az egészből.
-
Nick... - hebegte Nővérem a megfelelő szavakat keresve.
Segélykérőn
nézett rám, mire a fejemmel Nick felé böktem. Megrázta a fejét, jelezve, hogy
fia semmit nem tud a mi világunkról. Nagyot sóhajtottam. Hazudnom kell Angyal
létemre, de azt hiszem, most az egyszer belefér.
-
Szia, Harry vagyok. Anyád-dal régen nagyon közel álltunk egymáshoz. - mondtam
felé nyújtva a kezem. A vezetéknevem szándékosan nem árultam el. Igazából nem
is hazudtam neki, csupán nem mondtam el a teljes igazságot. A srác felnevetett,
és mindent tudóan megrázta a kezem. Szerintem nagyon félreértette a helyzetet.
-
Értem én. - nevetett a Nick ránk Gemmával.
Louis
hangosan felnevetett mellettem, de egyből vissza is fogta magát. Én is kuncogni
kezdtem, csak Nővérem sóhajtott egy nagyon hangosat, és visszafogva nevetését
megcsóválta fejét.
-
Oké, ez így nem jó. Rendes vagy, Harry, hogy füllentenél, tudom, hogy ez nehéz
neked, de tudnia kell az igazat. Azt hiszem, menjünk a nappaliba. Maradtok
vacsorára, igaz? Vagy nagyon sok Szerelem vár még rátok? - kérdezte vigyorogva,
miközben beterelt minket a konyhába. Nick zavartan mért végig minket, még
jobban nem értett semmit, és szemmel láthatóan zavarta, hogy Anyja titkolózik
előtte.
-
Maradhatunk, úgyis elhanyagoltam mostanában a dolgunk. - nevetett Louis egy
vállrántással.
Gemma
elégedetten mosolygott, miközben leültünk a kanapéra. Louis szorosan mellém
telepedett, míg Gemma velünk szembe, Nick pedig a kanapé karfájára ült,
Anyjától nem messze. Nővérem kínálgatott minket mindennel, de
visszautasítottuk.
-
Jared is nemsoká hazaér a munkából. - mosolygott ránk.
-
Mit dolgozik? - kérdeztem, és érdeklődve előre dőltem.
- Építész. Felhőkarcolókat tervez. - mosolygott
büszkén a lány...inkább nő előttem.
-
Mintha nem lenne így is eléggé akadálypálya az ég. - nevettem el magam, mire
Louis és Gemma is csatlakozni kezdett.
-
Emlékszem, amikor 12 voltál, és elbarangoltunk. Majdnem nekirepültél egynek. -
bukott ki nővéremből még jobban a nevetés.
-
Komolyan? - fordult felém fulladozva Louis.
Én
csak megcsóváltam a fejem, és elnevettem magam. Igaza volt, valóban majdnem
nekirepültem egynek. Gemma pedig úgy nevetett mellettem, hogy majdnem lezuhant.
Már a szárnyai is alig vertek. De végtére is tényleg, hogy nem lehet kiszúrni
egy ekkora monstrumot előttem?!
-
Valaki elmagyarázná végre, mi folyik itt? Anya? - kérdezte idegesen Nick, mire
abbahagytuk a nevetést.
A
szobára csend telepedett, én pedig próbáltam elkapni Nővérem tekintetét.
Sikerült, és szavak nélkül kommunikáltunk. Azt várta, hogy segítsek, de mégis
elutasította, mivel tudta, ezt neki kell elmondania fiának.
-
Legyen. Nick, Harry nem egy régi ismerősöm. Valóban nagyon közel álltunk
egymáshoz, de nem úgy, ahogy Te gondolod. Harry az Öcsém. - magyarázta Gemma komolyan fia szemébe
nézve.
A
srác szeme lepetten kerekedett ki, és egyből engem kezdett méregetni. Szerintem
eddig is látta a hasonlóságot köztünk, de eszébe sem jutott, hogy ilyen
kapcsolat is lehet köztünk.
-
De hát azt mondtad, nincs családod, ahogy Apának sem. - hebegte zavartan.
-
De van családunk, csak nem itt. Megszakítottuk velük a kapcsolatot, mert...nem
volt biztonságos az az élet. Neked jobbat szántam, normálisat. Nem akartam,
hogy bajod essen, így eljöttünk, és minden kapcsolatot megszakítottunk, de Harry
megjelent. - mosolygott rám szeretetteljesen Nővérem.
Nick
először teljesen ledöbbent, nem is bírt mit felelni. Szerintem még a hangjában
sem volt biztos, össze kellett szedni gondolatait. Bevallom, féltem, és talán
tényleg nem kellett volna belerondítani ebbe a "normális" családba.
-
Akkor...nekem is vannak nagyszüleim? Miért nem mondtad el? Hol vannak? Menjünk
el hozzájuk! - állt fel hirtelen.
Összeszorult
a szívem, hogy még tényleg nem találkozott Anyával...vagyis nem emlékszik rá.
-
Ez nem ilyen egyszerű, Kincsem. - csóválta meg a fejét Gemma.
-
Miért? Ugye nem haltak meg? - kérdezte csalódottan Nick, és lassan ült vissza a
kanapé szélére.
Nagyot
nyeltem ezt hallva, és Gemma is rám kapta tekintetét. Tudtam, hogy az ugrott be
neki, mikor én meghaltam. De inkább meghaltam és most visszatértem, mintsem
hagytam volna, hogy Louis-t találja el az a nyílvessző.
-
Nem, élnek, de nem mehetünk el hozzájuk. - felelte lágyan Gemma, mint egy igazi
szerető Anya.
-
Ezt nem hiszem el! Anya ne beszélj már rébuszokba! Tudni akarom, mi történt! -
akadt ki Nick.
Korához
képest igazán érett volt, de ez nem csoda, hisz ismét csak azt tudom felhozni
erre indokként, hogy Angyal-gyermek. Gemma nagyot sóhajtott, és most valóban
segítségkérőn nézett rám. Sóhajtottam egyet, és bólintottam. Itt kellett
átvállalnom, de nem jutott erre idő. Az ajtó kinyílt, így mindenki odanézett.
Jared jött be rajta, és kezdte levenni a kabátját, mikor felénk nézett.
Megakadt a mozdulatban, és csak bámult a szépen összegyűlt társaságra. Kabátját
fel akarta akasztani, de minket nézett, így elméretezte kicsit, és a ruhadarab
a földre hullt. Viszont ez nem érdekelte, mereven figyelt minket, és hozzánk
jött, így felálltunk.
-
Ezt nem hiszem el! Ti komolyan itt? Hogyan? Te jó ég! Harry! - örült meg Jared,
és erősen megszorított, majd Louis-t is megölelte.
-
Drágám...Elmesél majd mindent Harry, de most Nick tudni szeretné, hol vannak a
nagyszülei. - szólt a nagy öröm közbe Gemma.
Jared
szeme elkomorult, és fiára nézett. Láttam, ahogy kicsit lefagy, majd nagyot
sóhajt. Persze, hogy egy szülő sem szeretné elmondani gyermekének 15 év után,
hogy valójában Angyal.
-
Oké...én már az elején mondtam, hogy nem jó ötlet, ha eltitkoljuk. - sóhajtott
Jared, és fiához ment.
Rossz
érzésem volt, hogy ilyen családi lavinát indítottam el a felbukkanásommal.
Mindent felforgattam, ami eddig nyugodt volt köztük. De ahogy ránéztem
Nővéremre, láttam, hogy boldog, és örül nekem. És ez a tudat nagyon
megnyugtatott.
-
Nick, tudnod kell, hogy Te is, ahogy itt mindannyian Angyalok vagyunk. - mondta
komolyan Gemma fia szemébe nézve.
A
srác először megdöbbent, majd nevetni kezdett. Végigmért minket egyesével,
aztán megállapodott Anyján tekintete.
-
Oké, ez jó vicc, de tudtommal nincs sem Halloween, sem Bolondok napja. - csóválta
meg a fejét Nick nevetve.
Kicsit
elmosolyodtam, én sem hittem volna a helyében. Gemma segélykérőn nézett rám.
Tudtam, nekik nincs szárnyuk már, de bármikor visszakaphatják. Louis-ra néztem,
aki csak bólintott. Kiengedtük szárnyunk, de ügyeltünk rá, hogy semmit ne
verjük le, hisz egy átlagos emberi házban, nem olyan könnyű közlekedni ekkora
szárnyakkal a hátunkon. Egyből le is engedtük a hátunk mögé, hogy ne essen
semminek sem baja a környezetünkben. Nick szeme lepetten kerekedett ki, és nem
bírta levenni rólunk a tekintetét. Nagyot nyelt, és testtartása is görnyedt
lett. Nem csodálom, szerintem mindenki így reagálna, ha megtudná, hogy létezik,
amit eddig butaságnak gondolt, és történetesen Ő is egy a butaságok közül. Hisz
az emberi agy ilyen. Amire nem talál magyarázatot, és még nem látta, azt
elkönyveli magában, hogy nem létezik.
-
Ez most komoly? Király! Nekem miért nincs ilyen? - kérdezte egyből szüleire
nézve.
Elnevettem
magam. És ilyen a kamasz agy, mely teljesen máshogy tekint a dolgokra, mint egy
felnőtt. Mindenki szája mosolyra húzódott ettől a szobában.
Leültünk,
és nyugodtan elmesélték neki, hogy mi történt, amit szerencsére el is fogadott,
és bár vágyott szárnyakra, nem akaratoskodott, hogy vissza akarja kapni
tollait. Ezután én és elmondtam történetünk Louis-val, és hogyan tértem vissza.
Mindent tökéletesnek éreztem, és megbeszéltük, hogy majd Anya, és Jared
Édesanyja is eljön hozzájuk látogatóba. Szólunk nekik.
8.
fejezet.
Nevetve
indultam meg az ágy felé, Louis ugyanis ismét előadta a szokott bolondozását
fogmosás közben.
-
Ugyanolyan bolond vagy, mint voltál. - kiabáltam neki vissza nevetve.
-
Végre visszakaptalak, ettől csak lehetek boldog, nemde? - hallottam meg
válaszát, amin csak elmosolyodtam.
Nekem
is hiányzott már, és fájt a tudat, hogy 17 év telt el életében nélkülem. 17
évet pazarolt el szomorúságra, és fájdalomra. De már ismét mellette vagyok, és
nem fogom hagyni, hogy ismét külön kényszerüljünk. Kitudja, hogy akkor lesz-e
akkora szerencsénk, hogy ismét egymásra találunk, mint eddig immáron kétszer.
Bár úgy tűnik a szerencse mellettünk van, hisz 5 év után is megtaláltam, mikor
azt hittem, megölte Apja. Eszembe jutott, akkor mit éreztem. Louis is ezt
érezhette 17 évig...és ez kegyetlen érzés volt.
Két
erős kart húzott magához hátulról. Gazdájának forró teste enyémhez simult,
melytől a szívem leállt egy pillanatra. Éreztem, hogy rajta is már csak egy
alsó van, hisz lefekvéshez készülődtünk. A nyakamhoz hajolt, és lágy csókokkal
hintett be, de egy-két helyen erősebben megszívta a bőröm, amitől sóhajtanom
kellett.
-
M-mit csinálsz? - kérdezte remegve.
-
Kezd elhalványulni az az este, melyre azt mondtuk, 1000 évig emlékeznünk kell.
Csinálnunk kéne új emlékeket. - suttogta a fülembe, majd játékosan meghúzta
cimpám, mint régen.
A
lélegzetem elakadt, ahogy kirázott a hideg szavaitól. Felrémlett bennem minden
egyes éjszaka, melyen ezt a fajta elfoglaltságot űztük. Felrémlett a legelső
este, és a legutolsó.
Louis
óvatosan kezdett húzni az ágy fele, melyre hangos nyögéssel érkeztem meg.
Bevallom, kicsit megijedtem, hisz hozzá voltam szokva az utóbbi időben, hogy
ennyire védtelenül zuhanok. Huncut vigyorral az arcán mászott fölém, és
telepedett rá csípőmre. Lehajolt hozzám, így igen intenzív csókot váltottunk.
Azok a falak, melyek eddig szomorúan roskadtak magukba, most ismét láthattak
egy kis akciót 17 év után.
-
Végre visszakaptalak. - suttogta ajkaimra heves csatánk közben.
-
Szeretlek. - válaszoltam neki, és ismét tépni kezdtem szájának minden egyes
centijét.
Hozzám
dörgölőzött, ami már önmagában egy kínzás volt. Próbáltam gondolkozni, de nem
nagyon ment. Arra gondoltam, hogy 17 éve sem én, sem Ő nem csináltuk ezt, és
hiába, vagyunk a saját hálószobánkban, nem tehetjük ezt meg most. Nincsenek meg
hozzá a megfelelő kellékek.
-
Louis, nem lehet! - fordítottam oldalra a fejem, így nem tudott tovább
csókolni.
Zavartan
pislogott rám, mire egy sóhajjal ismét a szemébe néztem.
-
Nincs se óvszerünk, se síkosítónk. - sóhajtottam szomorúan, pedig én is nagyon
vágytam rá, és kész kínzás volt a tudat, hogy félbe kell hagynunk feszülős
gatyával.
-
De van...- akart mozdulni oldalra, de hirtelen lelohadt öröme. -...de annak már
biztosan lejárt a szavatossága. - húzta el a száját.
Nyomtam
egy lágy csókot ajkaira, és el akartam távolodni, de követett, és ismét heves
csatába kezdtünk. Nem volt elég erőm eltávolodni, pedig most az lett volna a
leglogikusabb, azt kellett volna tennem. Áttért a nyakamra, én pedig átkaroltam
a derekát, hogy közelebb kényszerítsem magamhoz. Nem bírtam ellenkezni, a testem
nem reagált, de a szám legalább még mellettem állt.
-
Nem...tehetjük. - sóhajtottam közbe hirtelen jött szívásától az érzékeny
pontomon.
-
Bízz bennem. - mondta sietősen, majd beleharapott az imént kiszívott foltba.
Hangosan
felnyögtem ettől. Kicsit fájt, de az élvezet nagyobb volt, amit keltett. Arra
gondoltam, hogy ez egy új test, és bár teljesen úgy néz ki, mint 17 évvel
ezelőtt, még ártatlan. Fájni fog, ha mindenféle segítség nélkül most
megtesszük. De Louis lágyan lehelte a szavakat, én pedig bíztam benne.
Visszahajolt fejemhez, és én kapva kaptam az alkalmon, hogy megcsókoljam.
Ajkaink ismét édes elfoglaltságba kezdtek, és nem volt kedvünk megfosztani
ettől őket. Louis szenvedélyesen dörzsölte enyémnek csípőjét, amitől kénytelen
voltam megszakítani csókunk egy nyögéssel. Lehelt egy lágy csókot államra, majd
egyik kezét szenvedélyesen húzta végig mellkasomon, majd visszafele, miközben
ismét érintkeztünk. Szorosan lehunytam szemem, és tűrtem a hidegrázást egész
testemben, mely halálos elegyet képzett a forrósággal bennem. Kezem kerek
fenekére simítottam, és belemarkoltam, mire közelebb került arca enyémhez, és
ismét megcsókoltuk egymást. Csípője egy pillanatra sem állt le, ami lassan az
őrületbe kergetett. Érezni akartam, mint 17 éve, és meg is kaptam a kérésem.
Tudtam, ma este ennél több nem lehet köztünk, de úgy tűnt, ez éppen elég. Már
így vészesen közeledtem a végéhez. Elhaló hangon, vágytól részegülten
könyörögtem még többért, amit azonnal meg is kaptam tőle. Izzadtan tapadt össze
testünk, melyek már sikítottak a kielégülésért. Végül éreztem, ahogy lassan
kezdek közeledni a vége felé.
-
Louh! - nyögtem fel hangosan, mikor átadtam magam annak a csodás világnak,
amely nyitott kapukkal várt rám.
-
Haaa! - hallatszott az Ő szájából is, és szinte azonnal követett.
Szorosan
lehunyt szemekkel, hátravetett fejjel próbáltam rendezni légzésem, de nem
nagyon ment. Ő a nyakamba fúrta fejét, és hangosan szuszogott. Olyan régen
vágytunk már mindketten a másikra, hogy képtelenek voltunk megnyugodni. Arra gondoltam,
hogy mi lesz később, ha beszerezzük a megfelelő kellékeket, és már nyugodtan
tehetjük a dolgunk. Beleremegtem a gondolatba, és jólesően sóhajtottam.
Kinyitottam a szemem, így a fehér plafon tárult elém. Végigsimítottam Louis
hátán, csupán érezni akartam, hogy itt van mellettem...hogy már soha nem
hagyjuk el egymást.
9.
fejezet.
-
Figyelj, Lou, biztos, hogy ez jó ötlet?
A másik teljesen hetero. Nagyon kifordítanánk önmagából. - csóváltam meg
a fejem, a parkban, az egyik farengetegből figyelve.
Louis
elgondolkozott mellettem, és komolyan végigmérte a srácot előttünk, aki éppen a
focilabdát akarta passzolni. Majd a tekintete a másik fiúra tévedt, aki pedig
gördeszkázott oldalt, a haverjaival, de minden lehetséges pillanatban próbált
egy-egy pillantást lopni kiszemeltje fele.
-
Oké, akkor csak megsebzem, hogy esélyt lásson a srácban, és kicsit
engedékenyebb legyen. Utána már Ő eldönti, hogy tényleg beleszeret-e a kis
gördeszkásunkba. - rántotta meg a vállát szerelmem, majd már elő is kapta az
íját.
Elmosolyodtam,
és csodálattal figyeltem, ahogy izmai megfeszülnek, amint kihúzza a húrt, és
célba veszi a focistánkat. A deszkás srác belezúgott ebbe a srácba, és magunkra
emlékeztettek. Szerettem hozzánk hasonló párokon segíteni, és együtt éreztem
velük, éppen ezért soha nem akartam teljes egészében eldönteni szerelmük, így
most is azt választottuk, hogy csupán esélyt adunk, és kicsit nyitottabbá
tesszük a focistát, aztán majd Ő eldönteni, hogy tényleg akar-e valamint a
deszkás sráctól.
Louis
egy jól irányzott mozdulattal kilőtte nyilát, így az valóban csupán súrolta a
srácot, majd egy fába fúródott, és elporladt. A fiú kicsit megszédült, és
kiállt oldalra. Szétnézett, így szeme azonnal megakadt a gördeszkáson, aki
éppen felé gurult. Megállította, és megkérte, hogy mutassa meg, hogyan csinálta
az imént azt a trükköt. A fiú teljesen ledöbbent, hogy szerelme észrevette, és
el is pirult, amit szóvá is tett a focista, hogy milyen aranyos. Nélkülünk is
összejönnek Ők, csupán egy kis szemfelnyitás kellett a srácnak.
Elmosolyodtam,
és elégedetten repültem fel Louis kezét szorongatva. Rám mosolygott, és
elindultunk Norvégia fele, a következő páros megsegítésére. Imádtam vele
repülni, mindig olyan felemelő volt. Bolondoztunk, belerepültünk egy-egy
felhőbe. Most is éppen ezt tettük, Ő pedig elengedte a kezem. Aggódva torpantam
meg, és egy helybe lebegtem. Idegesen kapkodtam a fejem a sok felhő között,
aztán egyszer csak magához ölelt Ő, és édes csókot lehelt ajkaimra.
Elmosolyodtam, és erősen szorítottam csípőjét. Hirtelen eltávolodtam, és
belerepültem az egyik felhőbe, így eltűntem szeme elől.
-
Harry! - nevetett fel, és várta, hogy melyik oldalról támadok.
-
Ott vannak! - hallottam meg egy hangot, mire idegesen néztem szét.
-
Francba! Harry, hol vagy? Mennünk kell! - hallottam meg Louis kiabálását.
Megindultam
a hang irányába, de nem volt már ott, ahol hagytam, gondolom, Ő is engem
keresett. Viszont én is észrevettem a csapat Sötétek, akik felénk tartanak.
Biztosan kiszúrtak minket, játékunk közben. Idegesen kapkodtam a fejem, mikor
távolabb Louis bukkant elő egy felhő mögül.
-
Louis! - kiabáltam, és felé indultam. Észrevett, és várt rám, hogy együtt
repülünk tovább abba az irányba, a biztonságot jelentő Menny felé.
Olyan
erősen csapkodtam szárnyaimmal, ahogy csak tudtam, hogy még gyorsabb legyek, és
hamarabb hozzá érjek. Hallottam magam mögött a kiabálásokat, és a szárnyak suhogását.
Már alig volt 15 méter, de ekkor hatalmas fájdalom kerített hatalmába, mely a
jobb vállamból indult. Kizökkentett egyensúlyomból, és zuhanni kezdtem. Oda
kaptam, és egy nyílvesszőt éreztem a vállamban. Az egyik Sötét meglőtt, nagyon
fájt.
-
Harry! - hallottam meg Louis kétségbeesett kiabálását.
Felrémlett,
mi történt 17 éve, de ez most nem volt halálos seb. Egyszerűen csak a vállamba
fúródott, de nagyon fájt. A szárnyammal csapkodni kezdtem, hogy ne zuhanjak le,
de már késő volt. Csak csökkenteni tudtam a sebességem, de így is egy fa ágai
közé érkeztem, melyek alaposan megütötték lábaimat, majd hason megérkeztem a
földre. Fájdalmasan felnyögtem, és próbáltam feltolni magam. Arra gondoltam,
hogy nem maradhatok itt, mert biztosan megtalálnak a Sötétek. Nagyon
reménykedtem benne, hogy Louis-t nem kapták el, és sikeresen utánam eredtek, Őt
pedig hagyták elrepülni...és azt is reméltem, hogy elrepült, és nem volt olyan
hülye, hogy utánam jöjjön.
Próbáltam
felkelni, de minden végtagomba fájdalom nyilallt, főleg a vállamba, amelyből
még mindig kiállt a nyílvessző, így csupán térdelésbe sikerült kitolnom magam.
Vettem egy mély levegőt, és éppen fel akartam ülni, de ekkor két erős kar
húzott magához derekamnál fogva, talpra állított, és annak a fának a tövébe
húzott, amely lombjába landoltam.
-
Most kaptalak vissza, és megint elvesztelek. - motyogta mérgesen, és
megvizsgálta sérülésem.
Nagyon
fájt az az átkozott hideg tárgy a testemben, így háta nyúltam, és ki akartam
húzni, de elkapta a kezem.
-
Ki ne merd húzni! - nézett komolyan, mire megdermedtem. - Az a legrosszabb,
amit tehetsz. Nem fogsz elvérezni nekem! Nincs nálunk gyógy-keverék, és még egy
ideig nem repülhetünk fel, mert elkapnának. Letöröm, hogy ne akadályozzon
nagyon, de kicsit fájni fog. Tűrnöd kell, sajnálom. - lehelt egy lágy csókot
arcomra, majd megfogta a nyílvesszőt. Határozott mozdulattal letörte a végét,
így már csak kicsi állt ki vállamból. Ezzel csak az volt a gond, így a bennem
lévő része is kicsit megmozdult, amitől fájdalmasan felnyögtem. - Vége van. -
nyomott egy puszit nyakam és állam találkozásához.
Mély
levegőt vettem, és neki döntöttem hátam, ugyanis mögöttem ült, ügyelve, hogy ne
érjen a vállamhoz semmi sem.
-
Nem hiszem el, hogy nem bírnak miket békén hagyni. - csóválta meg a fejét
mögöttem mérgesen.
Nem
feleltem, de nekem is nagyon elegem van már a Sötétekből. Folyamatosan minket
akarnak. Miért nem bírják elfogadni, hogy a Szerelem fennmarad, mert Mi
megóvjuk? Nem fognak tudni elkapni minket, és véget vetni a Szerelemek. Sőt még
ha Mi meg is halunk, ez a tökéletes érzés akkor is fenn fog maradni.
Lehunytam
a szemem, és vártam. Louis védelmezőn ölelt, de egyszer lépteket hallottunk meg
az erdőből. Hirtelen pattantunk fel mindketten, és íjunk azonnal kifeszítettük,
bár még nem tudtuk, honnan jön a hang, és mi okozza. Az erdő kihalt, és csendes
volt. Még szerencse, hogy Angyalok vagyunk, különben biztosan megfagynánk, tekintve,
hogy már igencsak Svédország területén jártunk, de nem volt hó. Hát elvégre
Norvégiába tartottunk, mikor ránk találtak. Ekkor a távolban egy rénszarvas
futott el, amitől mindketten megkönnyebbültünk, és leengedtük íjunk. A vállamba
minden egyes mozdulattól fájdalom nyilallt, pláne ha ki kellett feszíteni a
jobb kezemmel az íjat, hisz pont abba a vállamba fúródott bele. De ezt
próbáltam nem mutatni, és erősnek maradni.
Megnyugodtam,
hogy nem voltunk igazi veszélyben, és Louis felé fordultam. Ám ekkor kilépett
az erdőből egy Sötét Louis mögött. Egyből ráfogtam a fegyverem, de Ő is
hasonlóképpen vett célba minket. Louis is ismét felkapta íját, de ekkor a
szemem sarkából láttam, hogy minden oldalról kilép egy-egy Sötét az erődből.
Körbe vagyunk véve, és ez nagyon nem jó. Louis hátát enyémnek vetette, így
védtük a másikat hátulról, és magunkkal szembe pedig mindenkit becéloztunk,
készen lövésre. Legnagyobb meglepetésemre kilépett az erdőből az a két Angyal
is, akiket én már ismertem. Sebastian is itt volt, de ami a még meglepőbb, hogy
Paloos is. De Ő mit keres itt? Hisz Ő a Vezér, akit Louis Apja után kijelöltek
a Tanácsból.
-
Ne legyetek bolondok, srácok. Ha valamelyikőtök támad, azonnal megöljük a
másikat. Nem akarjátok, hogy meghaljon a párotok, igaz? - kérdezte elégedetten
Paloos.
Látszólag
szórakoztatta a helyzet. Louis mögöttem leengedte az íját, tudtam, nem akar
elveszteni megint. Én is így tettem. Még csak pár napja kaptam vissza, de már
el is veszthetem. Ez az idő semmi volt! Semmit nem tudtunk bepótolni, pedig
annyi minden lett volna, aminek ismét el kell hangzania, és meg kell történnie.
-
Remek! - mosolygott ránk győztesen Paloos, majd hozzánk jött.
Már
lényegtelen volt védekezni, így felé fordultunk. Louis megragadta a kezem, és
magához húzott. Mellkasának ütköztem, próbált védelmezőn tartani, de nem
akartam, hogy így Ő legyen kiszolgáltatva nekik, így kicsit eltávolodtam, de
továbbra is szorítottam a kezét, ahogy Ő is.
-
Mit akarsz már megint? - kérdezte morcosan Paloos-t, aki ezt hallva megtorpant,
és méregetni kezdte társam. Nem tudtam, hogy azért, amit mondott, és ahogy
mondta, vagy valami teljesen más okból, de nem is érdekelt annyira jelen
pillanatban. Jobban féltettem Louis-t, és tudtam, hogy bármikor képes lennék
ismét feláldozni magam érte.
-
Nem tetszett, hogy visszaküldtétek azt a szárnyat, és átvertetek. Arról nem is
beszélve, hogy neked Sötétnek kéne lenned, a társadnak pedig halottnak...ahogy
a szerelemnek is. Szóval semmi okunk nincs titeket életben hagyni. - magyarázta
egyenesen nekem.
Mérgesen
fúrtam övébe tekintetem. Nem akartam meghalni, mikor most kaptam vissza az
életet, és a szerelmet. Éreztem, ahogy Louis erősen megszorítja a kezem,
már-már fájdalmasan, majd elengedte. Ránéztem, hogy megtudjam, mi ütött belé.
Olyat láttam, amit 17 éve nem. A szeme élénk lilában izzott, a szárnyai már
teljesen feketék voltak, füle pedig hegyes. Még soha nem alakult át teljesen,
de most megtörtént. Paloos ezt látva ijedten hátrált egy lépést, míg két Sötét
az erdőbe rohant, a többiek pedig ideges sóhajt hallattak.
-
Tudod, már rohadtul elegem van abból, hogy egyfolytában minket találtok a
megfelelő prédának. Nem fogjuk megadni magunkat, és legszívesebben már rég
kinyírtalak volna titeket, de többé nem fogok ölni. Apám elérte, hogy 395 embert
megöljek, de többé nem mocskolom be a kezem. De bevallom, most nagyon kedvem
lenne lekapni a fejed a helyéről, és egy szerencsétlen fához ütni a hajadnál
fogva. - vicsorgott élvezetesen, így kivillantak éles metszőfogai, melyek
létezéséről még én sem tudtam. Láttam rajta, tényleg eljátszott a gondolattal,
és valóban örömmel tenné meg. Paloos hátrálni kezdett, mikor Louis megindult
felé. - Örülnél inkább, hogy senki létedre mégis Vezér lehettél. Azt ajánlom,
most azonnal takarodjatok innen, és hagyjatok minket, és a szerelmet békén,
mielőtt még olyat kívánok tenni, amit Apám tenne. - szűrte a fogai között
minden Sötétnek, akik közül ezt hallva páran elmotyogtak valami "Igen,
Uram" szerűséget, és az erdőbe rohantak, míg a többiek félelemmel telve
pillantottak szerelmemre. Még én is megijedtem tőle, nem hogy Ők, pedig tudtam,
engem soha nem bántana.
-
S-sajnálom, Ve-vezér. - hebegte félve Paloos is, mire Louis rájuk kiabált.
-
Nem hallottátok?! Takarodjatok a szemem elől, többé ne is halljak arról, hogy
ártani akarnak a Sötétek nekünk, vagy bármelyik Tisztában. - kiabálta még
hangosabban, mire bólintások, és hasonló válaszok érkeztek, mint az előbb, majd
mindannyian elrohantak, vagy éppen repültek. Paloos ijedten hátrált, a szemében
félelem égett, majd berohant az erdőbe.
Louis-nak
ennyire még soha nem jött elő a vezéregyénisége, most nem tudta kordában
tartani. Teljesen átalakult. A Sötétek kénytelenek voltak behódolni neki,
természetüknél fogva erre kötelesek. Akinek megvan a vezéregyéniség, az a
Vezető, és Louis lenne az, csupán Ő nem Sötét. Így aztán kijelöltek valóban egy
senkit, de más nincs.
Boldog
voltam, amikor elmentek, és végre vége ennek az egésznek, remélhetőleg örökre.
Utálta, hogy egyszerre mindkét Angyalcsoporthoz is tartozik, de pont ez mentett
meg minket, és a Tisztákat. Felém fordult, és én is megrémültem. Valóban gonosz
volt az ábrázata. Kék, meleg szemei helyén, rideg, gonosz lila íriszek
csillogtak, lágy vonásai is egészen ördögiek lettek. Hozzám jött, és erősen
magához rántott. Ijedten szalad ki a számon a levegőt, de szinte egyből
betapasztotta azt sajátjával. Éreztem nyelvemhez érni éles metszőfogát, kicsit
meg is sebezte vele ajkaimat. Egyre durvább, és vadabb lett csókunktól, én
pedig próbáltam eltolni, de nem hagyta. Erősebb volt nálam, és kezdett teljesen
megrémíteni. Talán, most, hogy teljesen átalakult, már nem tud visszaváltozni?
Már nem lesz a régi? Erősen megharapta alsóajkam, de magába nem lett volna
vészes, viszont ilyen metszőfogakkal kiserkent a vérem ínyemből. Fájdalmat
okozott, bár talán nem is szándékosan tette. Úgy éreztem, örömmel szívta ki
sebemből a maradék vért is, amitől elrettentem. Kezei erősen szorították
derekam, majd a fenekembe markoltak, de oly' erővel, hogy talán az ujjai nyoma
is meg fog látszódni. Idegesen próbáltam eltolni magamtól, de nem ment.
-
Louis, elég legyen! Ez fáj, hallod?! - emeltem feljebb a hangom, mikor még
erősebben kényszerített magához. Próbáltam kirázni félelmem, hogy ne érezze
rajtam, és határozott lenni. De nem reagált, sőt. Úgy döntött, ha beszélek, és
nem hagyom csókolni, rátér a nyakamra. Erősen szívta a nyakam, de ebből már
tényleg nem kértem.
-
Louis, elég legyen! Tudom, hogy ez nem Te vagy! Takarítsd el ezt a bugyuta
vezéregyéniséget, és legyél újra a régi, akit szeretek. - szóltam rá mérgesen,
és ismét próbáltam ellökni, de szárnyaival is lefogott. A szívása már eléggé
kezdett fájni, én pedig vadul próbáltam kutatni megoldás után agyamban, még
mielőtt komolyabb kárt okoz bennem. Arra jutottam, hogyha a kemény szó nem hat,
talán majd a lágy. Hegyes füléhez hajoltam, és lágyan belesuttogtam.
-
Szeretlek, Lou! Gyere vissza hozzám! - leheltem szeretetteljesen.
Elengedte
nyakam, és megakadt minden tevékenységében. Rám emelte lila tekintetét, mely
szép lassan kezdett ismét kékké változni, és szeretetteljesen méregetni engem.
Szárnyai szürkévé alakultak, majd egyre világosabb árnyalatot vettek fel, míg
fehérré nem váltak. Fülei ismét kerekdedek lettek. Szeme is megállapodott a
tökéletes kék árnyalaton, melyet imádtam. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, és a
nyakamhoz kaptam, hogy felmérjem ujjaimmal a kárt, melyet szívása okozott.
Fájt, ha hozzáértem, de nem volt vészes.
-
Sajnálom, szeretlek. - hajtotta le a fejét, és elszégyellte magát.
-
Nem gond, megmentettél minket. Felejtsük el, rendben? - mosolyogtam rá.
Ezt
látva Ő is kivillantotta fogait, szó szerint. Az éles metszőfogak megcsillantak
a gyér fényben. Ijedten mentem hozzá, és megfogtam az állát, hogy jobban
szemügyre tudjam venni.
-
Mi az, Hazz? - kérdezte zavartan.
-
A fogad úgy maradt! - mondtam komolyan, és félve hozzáérintettem a mutatóujjam
bal metszőfoghoz. Érintésemre, mint varázsütésre visszahúzódott először a bal,
majd a másik is. Lepetten húztam fel a szemöldököm.
-
Mi az? - kérdezte vicces kiejtéssel, hisz még mindig fogtam állát.
-
Hozzányúltam, és eltűnt. - jegyeztem meg zavartan, majd megrántottam a vállam.
Lényegtelen,
az a fontos, hogy az is visszahúzódott, és végre az én Louis-om áll előttem.
Ijesztő volt látni, hogy ennyire meg tud változni, de én pont ezért a csipetnyi
különlegességéért szerettem. Ő olyan csodásan más...és megmentett minket.
Örökké elűzte a Sötéteket, így már nincs miért aggódnunk.
10.
fejezet.
*3
évvel később*
-
Igen, gyere Apához! - tártam ki karjaim földön ülve az apróságnak előttem.
Komolyan
mérlegelt, mintha csak megfontolná, majd elmosolyodott, és botladozva ugyan, de
hozzám rohant. Kajaimba vetette magát, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
-
Ügyes vagy! - szorongattam meg, mire csak nevetett karjaimban.
-
Hoztam nasit! - ült le hozzánk a szőnyegre Louis kezében egy tállal, amiben
kicsire vágyott gyümölcsök rejlettek. Tudtam, hogy van benne banán, alma,
narancs, eper és barack is. Mindig ezeket vágjuk fel neki.
Hogy
mi is történt 3 év alatt? Bevállaltuk a Szekóliát Louis-val, így most van egy
17 hónapos kisfiunk, Milo Tomlinson. Miért éppen Tomlinson? Nos, Louis teljesen
ellene volt, hogy az Ő vezetéknevét viselje, mivel szerinte sokkal jobbat
érdemel ennél Milo. Még mindig nincs kibékülve az Apjával, és azzal, hogy
mindkét csoporthoz tartozik. De sok győzködés után sikerült rávennem, így végre
elfogadta a nevét. Nekem sokat jelent, hogy ezt a nevet kapta a kisfiunk,
számomra ez a legszebb név a világon.
-
Itt repül a kis Angyalka. - vett ki egy eperdarabot a tálból Louis, és az
ölembe ücsörgő kisfiú felé kezdte közelíteni, de közben persze körözött a
darabkával.
Milo
elnevette magát, és bekapta a gyümölcsöt, mikor a szájához ért, de többet nem
kért egyenlőre, így Louis letette a tálat az asztalra. Nyomott egy puszit
kisfiunk homlokára, majd hozzám hajolt, és lágyan megcsókolt.
-
Apa! - hallottam meg az ölemből, amire egyből odakaptam a fejem, de Louis is.
Gyermekdeden
ejtette ki, mégis tisztán érthető volt. "APA"! Kimondta, hogy Apa. A
szemembe szeretet gyúlt, a szívem sokszorosára nőtt, és hatalmasakat dobbant.
-
Hol van Apa? Mutass rá! - mondta lágyan Louis.
Mindketten
Apák voltunk, így nem tudhattuk, melyikünkre gondol, de nem is ez volt a
fontos. A lényeg, hogy kimondta az első szavát, és az pont ez volt.
-
Apa! - mondta ismét a csöppség, és Louis-ra mutatott.
Szeretetteljesen
elmosolyodtam ezt látva. Szerelmem arca olyan boldogságot tükrözött, mint még
soha. Annyira boldog voltam, hogy ezt láthatom. Boldog család lettünk, és ezt
senki nem veheti el tőlünk.
-
Apa! - mondta ismét, és rám mutatott.
Örömömben
kicsordult egy könnycsepp a szememből, és arcomon indult útra lefelé. Le is
vetette volna magát, ha Louis nem törli le lágyan arcomról. Szeretetteljesen
néztem Milo-ra, majd Louis-ra, akinek szintén csillogott a szeme, de nem engedte
el örömkönnyeit.
Akkor,
ott, abban a pillanatban azt éreztem, hogy annak a sok szörnyűségnek meg
kellett történnie velünk, hogy most ilyen boldogok lehessünk. Sok mindenre
rájöttem, és olyan érzelmekkel, dolgokkal gazdagodtam, amelyeket kihagytam
volna életemből, ha nincs mellettem ez a csodás férfi. Nélküle nem lenne ilyen
csodás az élet, a munkám és ez a kisfiú az ölemben. Ha érezte már valaki azt az
önfeledt boldogságot, amikor a lelked szinte ragyog, mint a nap, a szíved
kivirágzik, mint a fák tavasszal, és cserjét akar növeszteni a mellkasodból,
akkor az tudja, mit éreztem én. A világ legcsodásabb dolgát éreztem, és örökké
enyémnek mondhatom ezt az érzést, és azokat, akik ezt kiváltják belőlem.
Megint sírtam!!!Annyira szép és megint gyönyörű volt a sztori!!!De ígérj meg valamit!Ne folytasd ezt a történetet!Nem azért mert nem szeretem vagy ilyesmi,hanem azért mert ez a leggyönyörűbb befejezés az egész történetnek amit ellehet képzelni!!!!Nem hittem volna hogy mind a 3 történet ugyan olyan jók lesznek....de ezt Neked sikerült megcáfolnod!!!:) Csak így tovább a többi írásodhoz is,mindegyik blogodat olvasom és imádom!!!A Wrong Perceftion-t,a Nobody knows...-t is és a My religion-t is imádom és az összeset!!!!Sajnálom hogy nem szoktam kommentelni de tudd meg,ha felteszel bárhová egy részt én azonnal elolvasom és minden nap várom az újakat!!!Na elég a szóból....ÜGYES VAGY ÉS TEHETSÉGES :))) Dóri voltam :)))
VálaszTörlésNem terveztem még egy részt, én is úgy gondoltam, hogy ezt itt kell abbahagyni. Nagyon örülök, hogy mind a három rész ugyanúgy elnyerte a tetszésed, igyekeztem ugyanolyan odafigyeléssel és beleéléssel megírni őket. Boldog vagyok, hogy ennyire követed írásaim, hálás vagyok érte. Köszönöm ezt a sok szép szót. :)
TörlésEz fantasztikus lett ismét! :) Ohh te jó ég!! :) Imádtam ezt a történeted és őszintén megmondom, örülök hogy folytattad! :) Sikerült ismét könnyeket csalnod szemeimbe! :3 Ezek az érzések, amiket leírtál, szinte az én szívem is összetört annyira beleéltem magam! Na meg a kis Milo, de édes lehet! :3
VálaszTörlésNagyon tehetséges vagy, csak így tovább! :3 Eddig még senkinek se mondtam ilyet, de szerintem írónőként is megállnád a helyed!!! :) És nagyon remélem, hogy könyvet is olvashatok Tőled! :3
Nos, úgy gondoltam, hogy nem érhet szomorú véget a történet, az Angyaloknak boldognak kell lenniük, és nagyon boldog vagyok, hogy tetszett a trilógia.
TörlésNagyon szépen köszönöm, jó esik, hogy így gondolod, már csak azért is, mert nagyon szeretnék egyszer egy könyvet...nagy álmom válna valóra. :)
én is lelkes olvasód vagyok és te jó ég ez is fantasztikus lett.:D annyira ügyesen kitaláltad. egyszerűen briliáns. tökéletes. asdfghjkl :DD azthiszem hatalmas rajongód lettem.xd :D
VálaszTörlésszeretettel, egy Larry shipper.<3
Ezt örömmel hallom, köszönöm szépen :)
Törléshat en meghaltam :") ez valami gyönyörŰ. totalisan le vagyok sokkolva. ez volt eddig a legjobb történet amit olvastam. total beleszerettem,es olvasas közbe szarra olvadtam.*w*
VálaszTörlésEzt örömmel hallom, boldog vagyok, hogy ennyire tetszett :)
TörlésÚristen... Én mégcsak most olvastam el, de rohadtul tetszett!!! Imádtam! Ahogy az összes többit is, de ezt kifejezetten!!! Nagyon tehetséges vagy és gyönyörűen írsz!!! Én még nem sírtam történeten, csak a tieiden, és abból is csak ezeken, még 1 regebbin és ez nálam nagy szó. Egyszerűen fantasztikus lett!!! Fantasztikusan, frenetikus író vagy és IMÁDLAK!!! *_* :D sok ilyen gyönyörű sztorit szeretnék még olvasni tőled!!! Úristen teljesen átéltem!!! :D imádlak!!! *_* :D <3
VálaszTörlésEzt örömmel hallom, nagyon jól esnek a szavaid. Örülök, hogy megsirattalak, már ha nem gondolsz emiatt szadistának. Hahaha. Köszönöm szépen, hogy így gondolod, nagyon hálás vagyok :')
TörlésAzt...a...jó...kurva...élet...
VálaszTörlésEz...a...de...izé...Nem.
Nemnemnemnem!!! Nem fogok bemocskolni egy ilyen történetet olyan szavakkal, mint például a "fantasztikus". Ez csak egy szó. És kurvára nincs még csak a közelében sem annak a szónak ami illene erre a történetre. Nem! Nincs! Nincs, egyszerűen nem létezik erre megfelelő szó. Lehetetlenség egy szóval elmondani/leírni, hogy milyen volt, mikor olvastam. Azok az érzelmek, amik lejátszódtak bennem...Fhu... Képtelen vagyok bármit is mondani. Ez volt az a sztori, ami teljesen elakasztotta a szavam. Az eddigiek is elakasztották, de ez....Az eddigiekre legalább kitudtam nyögni pár szót, de erre semmit nem tudok mondani!! Olyan...olyan...olyaaaan....NEM!!! Neheheheeeem!!! Mindjárt elbőgöm magam. Ahogy visszarémlik az egész. Az első rész...A fájdalmak...Az érzelmek...Aztán a második rész.. Sokkal több fájdalom...Millióval több érzelem.. És most ez... A harmadik, s egyben utolsó rész. Mondanám, hogy sajnos az utolsó rész, de ez így, ahogy van... nem mondom, hogy tökéletes, mert az sincsen, mégcsak a közelében sem annak a szónak ami letudná ezt írni... Szóval, érted. Tudni kell abbahagyni. Tudni kell, hogy hol kell abbahagyni. És te ezt pontosan tudtad. Ezért érezted úgy, hogy a második rész, az még nem a vég. Ott még nem volt kerek a sztori. Nem lehetett ott vége. Te ezt tudtad, ezáltal megírtál egy olyan befejezést amire egyszerűen nincsenek szavak. Az egész sztorira nincsenek szavak. Nem. Képtelenség. Komolyan úgy érzem, hogyha azt mondanám erre a sztorira, hogy "csodás", vagy esetleg "fantasztikus", vagy netalántán "hihetetlen", az mind bemocskolná a sztorit. Ezek nem megfelelőek erre. Egy isteni ajándék. Ez volt a legeslegjobb Valentin napi ajándék, amit valaha is kaphattam volna. :') Tudom, hogy nem ez a sztori volt Valentin napra szánva, de mégis úgy érzem, hogy ez a legcsodálatosabb sztori erre a napra. És köszönöm. Mindent köszönök. Hogy írsz. Hogy megosztod velünk. És, hogy szereted az olvasóidat, annak ellenére, hogy nem ismered őket. Én sem ismerlek, mégis szeretlek. Annyiban biztos vagyok, hogy egy csodálatos embernek a sztoriait olvasom. Ez a csodálatos ember bearanyozza a napjaimat ezekkel a sztorikkal és ha valamelyik nap eszembe jut valamelyik, mindig mosoly kúszik az arcomra, vagy esetleg könnybe lábad a szemem. Attól függ, hogy milyen rész ugrik be. Például, ha ez a sztori ugrana be, akkor biztos vagyok benne, hogy mosolyogva sírnék. Nem is mondok már semmit. Nem tudok. A lényeg, hogy fantasztikus ember vagy és hogy nagyon nagy csodálód vagyok! :')
Puszi és hatalmas ölelés! xoxoxoxoxoxoxoxo
Reni
Úristeeen! Az eddigi kommenteiden sírtam?! Akkor ezen bömböltem! Meseszép szavakat kaptam, annyira, de annyira hálás vagyok. Azt sem tudom, mit tudnék erre felelni, hihetetlen, hogy ilyeneket kapok. Amikor elindítottam ezt a blogot, nem hittem, hogy valaha ennyit fogok sírni puszta véleményeken, de ezek olyan csodásnak állítanak be, amilyen tudom, nem vagyok, mégis jól esnek. Kivételesen nem tudom leírni, mennyire meghatottak ezek a szavak, de az jól mutatja, hogy 2 percig sírtam, Anya pedig aggódva figyelt a fotelből. Én is imádlak, annyira imádlak, köszönöm szépen. Nem csak ezeket a dicsérteket, hanem mindet, amit eddig kaptam tőled, de ez az ócska, elfecsérelt szó nem is írja le jól, mennyire hálás vagyok. Szívesen megszorongatnálak, imádlak! :)
TörlésSzinte tudtam, hogy ezen a részen is bőgni fogok.... NA DE, HOGY RÖGTÖN AZ ELSŐ 5 SOR UTÁN?!?!? Jó valószínűleg benne van, hogy a másik után azonnal olvastam, így még friss volt az élmény, de akkor is!!! Ezt a részt (is) konkrétan végigzokogtam... potyogtak a könnyeim megállás nélkül, sokszor már az olvasásban zavartak XD Imádtam. EZT IS. Nem tudom, most mit csinálsz, hogy felnézel-e még néha ide, de ha igen, akkor tudnod kell, hogy egy új csodálód lett, aki meg fog keresni, vagyis az írásaid fogja keresni, ha tényleg kiadtad azt a könyvet... mert ez a történet a szívemig hatolt, átszúrta, még jól meg is forgatta a kést, de ezután gyengéden összeforrasztotta, melytől úgy érzem, újjászülettem. Olyan nagy hatással volt rám ez a történet, mint talán még soha semmi.... tiszta szívemből köszönöm, hogy olvashattam ezt a csodát, és remélem, még több ilyenre lesz lehetőségem. ❤❤❤ Mégegyszer köszönöm! 😊💚💙
VálaszTörlésHali!
VálaszTörlésMost olvastam el mind a három részt és imádom mindet csodálatosak!❤❤❤Nagyszerűen írsz! Remélem vannak még ilyen csodás írásaid habár neked csak olyanok vannak! Na mindegy....köszönöm hogy olvashattam ezt a történetet!!❤❤❤Puszii:33❤❤❤
U.I.: Remélem soha nem hagyod abba az írást!