Búcsú!

Sziasztok Kevdeseim!

Íme az utolsó bejegyzés, amelyben szeretnék mindenkit tájékoztatni, hogy a blognak hivatalosan is VÉGE.

Nagyon sajnálom, hogy ennyire nyíltan közlöm, de valahogy úgy érzem, hogy egy csodás időszaka zárult le az életemnek, amit nektek köszönhetek, így akármennyire is fáj, mégis boldog vagyok. Ennyi szép szót még soha nem kaptam, mint tőletek ez alatt a kicsivel több, mint egy év alatt.

Remélem, Ti is hasonló módon sírtatok a történeteim alatt, mint én a kommentek alatt. Olyan sok szépséget kaptam tőletek. Annyi dicséret érkezett Twitteren, Instagrammon, Facebookon. Elmondhatatlanul hálás vagyok nektek ezért a csodáért.

Tudom, nagyon csúnyán, életjel nélkül eltűntem, de remélem, megértitek, hogy dolgoznom kellett a regényemen, amely lehet nem is elégséges a kiadáshoz. Csupán azt bánom, hogy nagyon sokan nem fognak velem tartani, hiszen, amit itt felépítettem a Ti segítségetekkel, most archiválja az idő, és talán többé senki, rá se néz majd a blogomra. Néhány új Directioner biztosan eljut majd ide, és vagy bezárja az oldalt azzal a szöveggel; "ez beteges", vagy leragad, de már nincs meg az a varázsa, mint amikor aktív voltam.

Remélem, nem felejtetek el, ha nem jöttök velem tovább a következő blogra. Remélem, hogy eszetekbe jut néha, hogy volt egy olyan "picsa", aki egész tűrhető sztorikat írt, és kétségbeesetten próbált minél közelebb kerülni az olvasóihoz olyan butaságokkal, mint egy-két Livestream. Hát tudnotok kell, én ezeket nagyon élveztem, és minden egyes ilyen alkalommal próbálkoztam, hogy ne csak egy monogramot ismerjetek belőlem, hanem talán barátotokként is fogadjatok.

Nos, remélem összejött, én minden esetre emlékszem minden egyes kommentelőmre, figyeltem, ahogy megváltozik a nevetek, a képetek. Mindennél többet jelentett számomra, hogy egy ilyen nagyszerű csoda részesévé tettetek, nagyon sajnálom, hogy véget ér, de legalább mosolyogva zárjuk le, nemde?

Tudom én nem a csúcson hagytam abba, ahogy mondani szokás, de talán majd a következőt! Szeretném kicsit magasabb szintekre emelni ebben a témában az írást, mint ahogy már említettem.

Szóval ezúton is meginvitálnálak titeket a következő blogomra

!!!!

LULLABIES

!!!!

Remélem, olvastok velem egy pár "altatót" hahaha.

Köszönök nektek mindet, soha nem felejtelek el titeket, talán pár emberrel továbbra is találkozni fogok.

Kívánom, hogy kapjátok vissza az élettől azt a sok jót, amit nekem okoztatok a szép szavakkal.

Sziasztok Kedveseim!

                                                                                                                                 xoxo    Zsoo 

The last one - Red fox

Sziasztok!

Itt van az utolsó, búcsú sztori a blogon. Ezzel szeretnék tőletek elbúcsúzni, és ha minden jól alakult, jelentkezem a következő bloggal, tudjátok. Hamarosan érkezik egy búcsú, amiben mindent részletesen leírok, de itt is elmondom; köszönöm, hogy velem voltatok, mindennél többet jelentett ez nekem, imádlak titeket.

Szóval méltó, könnyes búcsú képpen íme egy méltó, könnyes sztori.

Jó olvasást!

                                                                                                                                 xoxo    Zsoo

The last one - Red fox

Harold sürgető léptekkel közeledett a sorba rendezett kövek felé, melyek megrendítően egyszerűnek tűntek a többihez képest. Ők öten soha nem voltak egyszerű személyiségek, mégis milliók szerették így Őket, ellenben mind egyöntetűen úgy határoztak, hogy nem kérnek többet a fényűzésből.

A hűvös levegőben látszott lehelete, mezítelen lába teljesen lehűlt, teste remegett, mégis itt van, és úgy érezte, jobb helyre nem is jöhetett volna. A szürke pöttyös köpenye nyitottan hagyta sovány testének nagy részét, alkarján végigfolyt vörös testnedve, majd a merész vércseppek mutatóujján végigfolyva a mélybe vetették magukat.

Tudta, hogy nincs sok ideje. Két fal közé került, melyek közelednek felé. Egyik oldalról a saját biológiai órája sürgette, másfelől viszont a menekülés, hisz talán már észre is vették, hogy meglépett. Akárhogy is, nem akarta, hogy egyedül hunyja le szemeit, egy fertőtlenítő szagú, steril környezetben.

Ezért eljött a 4 legjobb barátjához.

Amint elhaladt a sírkövek előtt, mindegyiken végighúzta ujját, így véres csíkot hagyott a nevek fölött. Szeméből kicsordult egy-két könnycsepp, végigfolytak ráncos arcán, majd elvesztek őszen kiserkenő szakállában. Távolabb lépett, hogy mind a négy kövön végig tudjon nézni, közben fázva fonta össze maga előtt karjait.

Eszébe jutott, hogy Liam mondogatta 60 éves kora után, minden áldott télen, hogy ez az évszak az elmúlás időszaka, és 12 évre a legnagyobb hóviharban hunyt el. Ha az élte egy eposz lett volna, nyugodtan nevezhetnénk időtoposznak, de így csupán az irónia számlájára írható fel.

Harold is érezte, hasonló dolog fog vele történni, biológia órája már napok óta visszaszámol, és most érte el az utolsó másodperceket. A hó lassan kezdett szálingózni, lecsöpögő vére megdermedt alkarján, ahonnan kitépte az infúziót. Kórházi köpenyét egy-egy erősebb széllökés vézna testére tapasztotta, amitől kirázta a hideg.

Eszébe jutottak Niall nevetései, amikor 50 felett őszülő, kopaszodó göndörségét parodizálta ki, de egyikük sem volt már a régi külsőre. Belül is változtak, volt, akinek a temetésén hatalmas család sírt fekete ruhában, míg Harold előre tudta, hogy az övén alig lesz valaki, ők sem gyászolnak igazán, csak tiszteletet tesznek.

Mindenkinek máshogy teltek az idősödő évek, Haroldé éppen magányosan, és másfél éve már a négy testvére sem volt mellette. Utolsónak Louis-t vesztette el, akinek a kezét szorongatta a kórházi ágyon. Louis váltig állította, hogy csak azért volt hajlandó a kórházban maradni, mert Harold ott volt vele. Akkor még nem értette ennek a jelentőségét, de most már tudja, milyen borzalmas egyedül elmúlni ott bent.

Eszébe jutott, hogy másfél éve senki nem szólította Hazzának, de még Harry-nek sem. Mostantól Ő csak Harold, már senki nincs aki lebecézhetné. Felidézte az együtt töltött csodás éveket, a búcsúkoncerteket, a közös karácsonyokat, a turnékat, a nevetéseket...az életvidámságot.

Eszébe jutott Liam temetése, Ő ment el elsőnek közülük, egymást ölelve sírtak a sírkő körül. Akkor még csak az az egy állt ebben a sorban. Neki volt családja, mindenki elsírtatta becsesen. Harold annyi vörös rózsát életében nem látott, mint Liam sírja tetején.  

Utána már semmi nem volt a régi négyőjük között, mindannyiuk tudatába beköltözött a hamarosan bekövetkező elmúlás, és a kaszás hamarosan bezsebelte következő áldozatát közülük - Niall.

Egészséges volt, senki sem számított rá, hogy Ő következik, mindenkit váratlanul ért a tény, hogy elcsúszott, és beverte a fejét a fürdőszobában. A temetése borzalmas volt, a természetellenes halál mindig a legfájdalmasabb. Zayn a temetés után leült Harry-vel és Louis-val, majd elmondta nekik folytonos köhögésének okát. A sírás/könnyezés tovább fokozódott, amikor a halálos betegség ténye a felszínre került, de a doktorok tévedtek.

Zayn még élni akart, a jósolt hat hónap helyett, 16 hónap adatott meg neki, hála az akaraterejének. Az alatt az idő alatt a férfi mindenhova magával rángatta a másik két bandatagot, együtt kivégezték Zayn akkor írt bakancslistáját. Ittak a világ legdrágább kávéjából Tibetben, parázson jártak, delfinekkel úsztak, és aggastyán létükre még utoljára gördeszkáztak egyet. Zayn kitartott, míg mind a 11 pontot végig nem járták, és mintha pontosan ehhez igazította volna elmúlását, az utolsó pont megtételének éjszakáján álmában elhunyt.

Harold Liam temetésén látta a legtöbb vörös rózsát, Niall-én a legtöbb sárgát, Zayn-én a legtöbb feketét. Így már három egyszerű sírkő került egymás mellé a temető leghátsó sorában, az erdő előtt. Louis-val minden vasárnap kijártak ide, és megemlékeztek testvéreikről. Egyik ilyen alkalommal a kék szempár fájdalom, bánat nélkül jelentette ki, hogy érzi; hamarosan Ő is ide kerül, de Harold-ra még vár jópár szép év, használja ki őket.

És igaza lett, pár hónapra rá Ő is kórházba került, majd egy hét múlva utoljára ejtette ki ajkain búcsúüzenetét Haroldnak, hisz már csak Ők maradtak egymásnak:

- Vigyázz a rókával, Hazza! Nem gonosz, de képes ellopni az életedet.

A kék tekintet utoljára fúródott szeretettel a könnyes zöld szempárba. Harold akkor hallotta utoljára a nevének becézését, azóta Ő Mr. Styles vagy Harold mindenki ajkán. Nem akarta, hogy Louis becstelen temetést kapjon, neki nem volt annyi hozzátartozója, mint a többieknek, így Harold vásárolt fel egy egész virágboltnyi fehér rózsát, és hatalmas csokorként ráhelyezte Louis koporsójára.

És most érezte, Ő következik, nem érdekelte temetése, senki nem volt, aki kellően megrendezze neki, talán régi jó barátai eljönnek majd néha sírjához...már aki el tud még. Oldalra pillantott arra a helyre, ahol Ő fog nyugodni. A gödröt már előre megásták, amelytől szívét egy láthatatlan satuba fogták. Ide fog kerülni, a testvérei már várják.

Arcára ráfagytak a könnycseppek, de érezte a jelenlétüket, megdermedt vére feszítette alkarjának bőrét, mégis ettől érezte létezőnek kezét, csontjáig átfagyott, ellenben melegség járta át testét. Akkor érezte magát ismét élőnek, de egyben halottnak is. A hó megtelepedett a sírkövek tetején, a vércsíkokat, melyet rajtuk hagyott homályossá tette, megolvadva kicsit le is mosta.

A világ szürkére mázolódott, az égen fehér felhők gyülekeztek, hó hullott alá belőlük. A föld kiszáradt, akárcsak Harold ajkai, melyek lilán játszottak, kicserepesedtek és remegtek. Életjeleinek csökkenése ellenére énekelni támadt kedve, ki is nyitotta ajkait, azonban azokból csak reszketek levegő szökött fel az ég felé. Pedig dalolni akart, akár egy tavaszi pacsirta, újra el akarta dúdolni összes közös slágerüket, teli torokból akart kiabálni, ugrálni, mint régen a színpadon több tízezer ember előtt.

Végtagjai azonban képtelenek voltak tovább megtartani vékony, öreg testének súlyát, hát térdre rogyott a fagyos, havas földre. Maga előtt látta a négy sírkövet, és örömmel töltötte el, hogy hamarosan újra együtt lehetnek. Iróniát érzett, amint belegondolt, hogy a legfiatalabb maradt a legvégére, hogy egyedül szenvedjen, és annál jobban várja a mennyei viszontlátást. Forrófejű volt fiatalkorában, nem mindig értékelte az együtt töltött idő szépségét, talán ez volt a vezeklés számára.

Oldalra pillantott a mellette elterülő erdőre, és a fehérségből kivirító vörös pontra összpontosított. Erősen koncentrált, hogy idős, fáradt szeme értelmezni tudja a kapott ingereket. És akkor rájött, mit is lát valójában. Egy vörös bundájú róka nézett egyenesen szemébe. Tekintete tudásról árulkodott, mellkasán méltóságteljes fehér pamacs törte meg a vörösséget. Farkát érdeklődve emelte fel, füle egy ütemben rándult meg Harold lassuló szívverésével, orra gyorsan mozgott, mintha kiszagolná a halált. Akkor értette meg Louis idős képzelgéseit, melyeket akkor betudott az időskori rémálmoknak.

Lehelete kacskaringósan szállingózott fölfelé, mikor már a földön feküdt, fejét a sírok felé fordította, a róka pedig követte a mozdulatot. Lassú megfontolt léptekkel indult el a haldokló test fele, majd hozzá érve megszimatolta. Harold remegve fújta ki a levegőt, szemeit reszketve hunyta le, és Louis szavaira koncentrált. A róka lágyan nyalta meg lehunyt pilláit, oly' érzést keltett, mintha egy utolsó csókot kapna, orrába Louis rég nem érzett illata szökött be, majd utoljára eszébe jutott, amikor a világ előtt összeölelkeztek mind az öten. Halovány mosoly kúszott cserepes ajkaira, és végleg megbékélt.

20 perc múlva szirénázó autók érkeztek meg a temető leghátsó részébe, a média sem késett sokat. A kiérkező orvosok elszörnyedve konstatálták a holt aggastyán hazatértét szerettei körébe. Minden ember szemébe könny szökött, a rég nem látott szeretettől, mely belebegte a helyet az 5 személy jelenlétével.

A másnap megrendezésre kerülő temetésen az egész világ részt vett. Harold azt gondolta, neki már semmilyen hozzátartozója nem maradt, ellenben az egész világ Őt gyászolta. A lassan nagymamákká avanzsált rajongók ahonnan csak tudtak eljöttek az utolsó One Direction tag temetésére. Harold koporsóján több vörös, sárga, fekete és fehér rózsa díszelgett, mind amennyit valaha is látott a világ. 

I'm back with some questions! & Részlet a könyvemből!!

HEEEYY! I'M BAAACK!

Szóval a rövid kirohanásom lényege, hogy visszatértem Kedveskéim! Köszönöm a millió támogatást tőletek, amíg oda voltam, remélem nem pártoltak el sokan tőlem, azt nagyon bánnám. De Ti vagytok a legjobbak, imádlak titeket! 

Minden megváltozott körülöttem, ebben a pár hónapban, amíg nem jelentkeztem. A dolgok jelen pillanatban úgy állnak, hogy a könyvem készen van, egyben van. A címe Lydia Wincott - Halálos játszma lett. Kicsit gyilkos, kicsit romantikus, kicsit szomorú, kicsit vidám, kicsit Sophie Tea-s. Ez lenne az írói név, amin megjeleníteném. Már egyeztettem egy kiadóval, aminek egy ismerősömtől kaptam meg a telefonszámát, de Ők sajnos csak verses kötetekkel foglalkoznak, de továbbküldtek máshova szerencsét próbálni.

SZURKOLJATOK NEKEM!

Röviden a lényege Lydia Wincott egy hete, amely a feje tetejére állítja a fiatal írónő világát. Legjobb barátja, Wayne mellette áll, bár kicsit másképpen, min azt Lydia várná. A rájuk támadó Lelketlenek elől menekülni kényszerülnek, míg rá nem jönnek a nekik kiszabott rejtvény kétes megfejtésére.

Íme egy kis ízelítő Kedveseim! --->

Lydia Wincott - Halálos játszma 

"A lányka biccentett a fejével, így Lydia remegő térdekkel térdelt le elé. Levegőt is alig mert venni, bár tudta, hogy egy Érintetlen soha nem bántaná Őt, mégis tartott a felleglénytől. Talán, mert tudta, hogy sokkal bölcsebb, mint a két álmodó együttvéve.

Lassan nyújtotta ki aprócska, tejfehér kezeit a nő felé, aki lélegzetvisszafojtva figyelte a felleglény cselekedetét. Nem tudta, mire készül, minden esetre hagyta, jobbat nem tehetett. Tehetetlennek érezte magát, mint egy nylonzacskó, amit az autópályán elsuhanó autók keltette szélörvény felkap, majd egy szerencsétlen szélvédőre teríti, ahonnan szintén ledobja az ablaktörlő.

Áram rázta meg testét, amikor a felleglény hozzáérintette aprócska, hideg ujjait arcához. Semmi egyebet nem csinált, mint óvatosan végighúzta arcélién három ujjbegyét, Lydia mégis remegve hunyta le pilláit, ajkain pedig felszínesen kezdte kapkodni az örökké kevésnek tűnő levegőt.

Wayne izmai megfeszültek mellettük, kész volt az ugrásra, ha a lányka bármit is ártana Lydiának. Nem érdekelte a korzó vicsorgó fogsora, mely figyelmeztette, hogy maradjon mozdulatlan, a nőért bármire képes lett volna.

A lányka lassan húzta vissza kezét Lydia bőrétől, majd rezzenéstelen arccal megfordult, és visszasétált az Öreg mellé. Ismét megfogta a kezét, és felnézve rá bólintott egyet. Az idős vándor végigvezette rajtuk a tekintetét, és aszott, repedezett szája szegletében egy mindent sejtő mosoly tűnt föl pár pillanat erejéig.

Egyik álmodó sem értette ezt a reakciót, de Wayne látványosan lazított testtartásán, hogy egyik lény sem bántja Őket.

- Lydia, tudod, hogyan vagyunk itt, de vajon tisztában vagy vele, miért? - kérdezte remegő hangon az Öreg.

Wayne kérdőn nézett a nőre, és kicsit talán sértve is érezte magát, hogy Lydia tudta azt, hogyan keltek életre könyvének rémségei, mégsem osztotta meg vele. A nő lehunyta pár pillanatra szemeit, ahogy eszébe jutott az a rémséges álom, mely figyelmeztette; ez lesz, ha megírja a könyvet. De nem hallgatott rá, megtette.

Mikor nem találta meg az okot, mit akarhatnak tőle teremtményei, megrázta fejét, és felnyitotta súlyosnak tűnő pilláit.

- Az lenne a logikus, hogy megölünk téged, ugyanis képes vagy visszajuttatni minket a könyvedbe, de... - kezdett bele az Öreg, azonban a meseszép habzó félbeszakította.

- Semmi de, Vénember. Ha életben hagyjuk, Ő öl meg minket. - fonta össze maga előtt karjait a habzó.

Lydia szemébe egyből csalódottság telepedett. Amilyen szép volt ez a lény, annyira utálatos és bunkó. Ő alkotta, tudhatná, hogy ilyen, mégis magával ragadta a tökéletesség, amit teremtett.

A nő agya vadul kattogni kezdett, mit tehetne és mondhatna egy ilyen helyzetben. Egyre inkább azon volt, hogy valamiféle kompromisszumot találjon a teremtményeivel. Nem akarta a tudtukra hozni, de fogalma sem volt, mit kéne tennie, hogy visszakerüljenek a könyvbe.

- De akkor az én fajtámat ölitek! - fordult a Lelketlenek felé az embernő kétségbeesetten.

- Nem vagyunk sokan, nem lesz feltűnő. - felelte rekedtes, fagyos hangon a malum, de senki nem látta megmozdulni állkapcsát... igazából magát az állkapcsát sem látták.

A nő nem felelt, csupán kelletlenül megrázta a fejét, védte az emberek csoportját. Ez talán még jól is jöhetett volna a két álmodónak, de egyiküknek sem volt elég ideje átgondolni a dolgokat, az angyal megszólalt.

- Én amondó vagyok, hogy bízzuk a döntést Rájuk! Egy apró reménysugarat adhatunk, utána pedig rajtuk múlik, tudnak-e vele élni, vagy kifutnak az időből. Ő általa teremtettünk, legyen hát kezében a sorsunk továbbra is, de kerüljön mellé még a sajátjuk is. - állt előrébb az angyal, hogy kényelmesen végig tudjon nézni a Ligatagokon, majd Lydián állapodott meg a tekintete.

- Muszáj? Most olyan könnyű célpont lenne... - mondta a hajhász.

Előre mozdult, és automatikusan nyújtotta kezét a két álmodó fele, így Wayne reflexből háta mögé tolta Lydiát. A nő pontosan látta a hajhász tenyerén az aprócska égi madarat. Méltóságteljesen szelte át a neki kijelölt bőrfelületet, szinte kiemelkedett belőle, csőrében pedig egy rózsaszál árválkodott. Azonban Lydia tekintete hamar áttévedt a hajhász szemeire, melyek sárgán izzottak. Megrémült a benne visszatükröződő gyilkolási vágytól és élvezettől.

A háborgásnak egy óriási tigris vetett véget, amely a hajhász elé vetette magát, és félelmetes hangjával megremegtette a jelenlévő lényeket. A fehér szobában visszhangzott üvöltése, mely közben fenyegetőn kivillantak pengeéles metszőfogai. Narancsos-fekete bundáján megtört a fehér fény, úgy festett, mint holmi isteni teremtés.

A hajhász visszahúzta kezét, és visszaállt a sor végére, miközben még mindig a két álmodót méregette gyilkos pillantásával. A tigris szépen lassan visszaengedte felsőajkát halálos vicsorára. Lydia szétnézett, és próbálta megtalálni a választ, honnan jött ez a teremtmény, majd tekintete visszatévedt a nagymacskára, amely megnyugodva vett pár mély lélegzetet, majd egy holló alakját vette fel, mely a frumenti kinyújtott karján állapodott meg.

Ekkor eszméltek rá, mekkora veszélyt jelenthet egy alakváltó is rájuk nézve, de ezek a lények viszonylag békések, csak némelyik egyén Lelketlen, tekintve, hogy maga a faj Semleges.

 - A Statera döntött! - lépett előrébb az Öreg, mire némely színesen világító szem reménnyel, némely viszont unottan, sértetten pillantott rá, de Ő csak Lydiára figyelt. - Az életetek újra a régi lesz, ha időn belül rájössz, mit jelent a neved!" - Sophie Tea 

Nos, ez lenne egy aprócska részlet valahonnan az események legelejéről. Remélem, nagyjából ez alapján elnyerte a tetszéseteket, és ha sikerül kiadatni, talán a szobátok egyik polcán is visszaköszön majd az én drágaságom - vagy Smeagol-osan; drágaszág.

DE!

Tudom utálni fogtok, viszont van egy kis hátulütő. Kérdésem van felétek. Mielőtt azonban feltenném, elmondanám az előzményeket. Szóval komolyabb vizekre eveznék, ami alatt azt értem, hogy mostantól nem főként 1D-ről (persze biztos akad olyan is) írnék, hanem alapból meleg párokról. De szerintem ehhez már nem ez a blog kéne, hanem egy másik, egy új. Erről kérném a véleményeteket.

ÚJ BLOGOT NYITVA, ahol meleg történetek kerülnének az "étlapra", TÁMOGATNÁTOK TOVÁBBRA IS?

VELEM LENNÉTEK, OLVASNÁTOK?

Persze szolgálnék nyereményjátékokkal, "nyalánkságokkal", és nosztalgia képpen, ha még mindig lenne rá kereslet, egy két 1D bromance-cel is.

                                                                                                                                 xoxo    Zsoo

P.S.: Kérlek, adjatok valamiféle életjelet!

I'm sorry! - Szünet

Hi, Darlings!

Attól tartok most sokan csalódni fognak bennem, amiért ostorozom is magamat rendesen - ahogy mondani szokás. Tudjátok, mindig azt hittem, hogy én nem fogom elkövetni azokat a hibákat, amelyeket némelyik blogger, és mindig oda fogok figyelni az olvasóimra, soha nem hagyom őket sztori nélkül, és minden erőmmel azon leszek, hogy megháláljam nekik a csodás szavakat, amikkel megajándékoztak.

Én is csalódtam magamba, amiért ez nem sikerül.

Az a helyzet, hogy ez a sok körítés egy nagy dolog előzménye, magyarázkodása, amiért szánalmasnak érzem magamat:

Sajnálom, de SZÜNETET KELL KÉRNEM.

Ez most nem olyan bugyuta ápr. 1-jei poén, mint a múltkor, ez most valódi.

Az oka bonyolult, és több szintből tevődik össze. First of all ott van a regényem, amit nyár végére be akartam fejezni, de ez egyenlőre ingatagul fél lábon áll, mint a gólya, amit tökön rúgott a béka. After that szükségem van a nyugalomra, ugyanis ez az egy csodás év, amit lehúztam a blogon kicsit lemerített agyilag, ihletileg, pedig imádtam, na meg van egy srác is, aki most igencsak igényli a figyelmemet.
A Captured részeit fordítom, amint az írónő írja, sajnos ennyivel tudok szolgálni. 

Nem ígérhetek semmit a követezőkkel kapcsolatban, csupán azt tudom elmondani, hogy nagyon nem szeretném abbahagyni a blogot, és ha sikerül visszatalálnom önmagamra, rendbe hozni a nyugalmat magam körül, akkor különlegességekkel készülök az In your imagination-ön nektek.

To sum up nagyon, nagyon, végtelenül sajnálom a meghatározatlan ideig tartó szünetet, remélem, megértitek, és addig nem pártoltok el tőlem.

Köszönöm megértéseteket.

                                                                                                                                 xoxo    Zsoo

A true story - Blanka

Sziasztok, Kedveseim!

Tudom, Szívem, hogy táborban vagy, és probably nem fogod látni még ma ezt a bejegyzést, de gondoltam, felteszem. Kérésedre igyekeztem habos-babosra megírni, de szerintem nem nagyon sikerült, de Te pontosan tudod ennek az miértjét hahahaha. 

Ez a bejegyzés más okból kifolyólag is fontos, tekintve, hogy ez lesz egy ideig a blog utolsó sztorija. Hosszabb tájékoztatást hamarosan adok egy kis bejegyzésben, remélem, nem fogtok utálni. 

Jó olvasást! 

                                                                                                                                       xoxo         Zsoo

A true story

Az ősz kezdett beköszönteni, de az ágakon ringó levelek még mindig nem adták meg magukat nem hogy az időjárásnak, de még a színváltozást eredményező hűvösnek sem. Egy pulcsira már szükségem volt, hogy autó nélkül sétálgassak az utcán, de a stylistok nem engedték meg, hogy egyszerű pulcsikban nyomuljak, így kénytelen voltam egy bő, kötöttnek tűnő, méregzöld pulcsit rávenni fekete pólómra. Először ezt a stílust kényelmetlennek találtam, de beláttam, mennyire jól áll, így hozzászoktam. És ez a szín amúgy is kiemeli a szememet.

Göndör tincseimet hátracsaptam, de fél perc múlva ugyanúgy arcomba fújta őket a szél. Alig vártam, hogy beforduljak a sarkon, ahonnan nagy valószínűséggel szembeszelet kapok, így nem teszem tönkre teljesen amúgy is rendezetlen tincseimet. A kirakatokat lestem fél szemmel, de semmi használhatót nem találtam.

Az emberek túlértékelik az Oxford Street-et. Nincs itt semmi, ami hasznos lenne egy olyan tanácstalan férfinak, mint jómagam. Ruhaboltok tömkelege, de nem vagyok én egy nagymama, hogy ruhát vegyek ajándékba. Így aztán hamar nem találtam jobb elfoglaltságot, mint önarcképemet méregetni az üvegek tükröződésében.

Éppen nyakamban lógó láncomat figyeltem, mely kibukott valahogyan pulcsim alól, mikor megcsillant mögötte valami a kirakatban. Egy fehérarany lóhere csillogott előttem, melynek szirmai világoszöld kristályból készültek, és mindegyik más módon volt kirakva a kőből, míg a közepén egy gyémánt csillogott.

Nem érdekelt a bolt neve, azonnal beiramodtam az ajtón, így bent szembe találtam magam a nők kérdő tekintetével. Szétnéztem, és akkor láttam meg a falon a Versace női boltjának logóját. Legszívesebben homlokon csaptam volna magamat, de végül arra jutottam, hogy nekem csupán a medál kell, az pedig nem tűnt nagyon nőinek, majd veszek hozzá egy hosszabb, férfias láncot.

Erőltettem végtagjaimat, hogy az üvegpult felé mozduljanak, amely mögött az eladóhölgy ácsorgott, ugyanis elég kínos volt ledermedésem. Az asszony kérdőn nézett rám, minden mozzanatából, rezdüléséből az elegancia sugárzott, én pedig úgy néztem ki mellette popsztár külsőmmel, mint egy csavargó, hiába volt minden ruhám - még a zoknim is - márkás.

- Jó napot, Uram! Miben lehetek segítéségére? - beszélt oly' módon, ahogy egy angol királyi örökös szólalna fel teázás közben, miközben kínosan ügyel rá, hogy kisujját eltartsa a bögrétől.

- Engem az a lóherés medál érdekelne a kirakatban. - böktem hátra esetlenül ujjammal.

A nő csupán ridegen bólintott, majd megindult arrafele. Óvatosan nyúlt be a kirakatot határoló üvegfal ajtaján, hogy kivegye az általam említett ékszert. Egy, az utcán elsétáló járókelő kérdőn fordult felénk a mozgás láttán, de a tükröződéstől aligha láthatott minket pontosan. Lehelyezte a sötétkék selyem dobozkát az üvegpultra, majd felém fordította. Jobban szemügyre vettem, és óvatosan kezembe fogtam nem törődve a nő szúrós pillantásával.

A láncot valóban nőknek tervezték, vennem kell majd egy hosszabbat Niallnek, de a medál tökéletes volt. Zöld, és lóhere, valamint gyönyörűen csillogtak kövei a napfényben. Megfordítottam, és hirtelen a varázs elszállt, melyet eddig keltett bennem a medál. A hátulján ugyanis egy hatalmas Versace logó díszelgett, véleményem szerint pedig a hatalmas divatmárkák közül ennek a boltnak van az egyik legrondább emblémája. Valahogy soha nem tetszett a görög beütéses nő tekergőző vonalakkal maga körül.

- Nincs véletlen olyan darab, melynek a hátulján nem ekkora a logó? - kérdeztem óvatosan a nőre pillantva, akinek a szeme lekezelőn csillogott rám ezt hallva.

- Ez a boltunk jelzése, Uram, természetes, hogy rányomjuk termékeinkre. - felelte úri modorával.

- Ebben az esetben köszönöm "nagylelkű" szolgálatait, látom, nehezére esett kiszolgálni. Nem is zavarok tovább, máshol is el tudom költeni a pénzem. Viszlát. - rántottam meg a vállam, majd a medált visszaejtve a dobozkába kimentem a boltból.

Felmérgelt ez a nő, így a gyönyörű medál varázsa is elszállt. De ez a kis kaland ráébresztett, mit is keresek valójában, így aztán a keresést leszűkítettem az ékszerboltokra. Alig mentem pár métert, mikor a túloldalban megvillant egy Ernest Jones felirat, nekem pedig vigyor kúszott ajkaimra. Hol máshol találnék megfelelő ajándékot Neki, mint a világ egyik legnevesebb ékszerüzletében.

Megálltam a járda szélén, és kerestem a lehetőséget, hogy átfuthassak a buszok, taxik és autók tömege között a túloldalra. Egy taxi lassítani kezdett, azt hihette, hogy rá várok, de még mielőtt megállt volna, átfutottam a középen lévő kis járdaszigetre. Onnan ismét szétnéztem, majd rohantam tovább a szemközti oldalba. Egy autó elhaló hangon, éppen csak megnyomva a gombot rám dudált. A rendszáma szerint nem brit volt, így megértem...az angolok ezt már megszokták ezen az utcán.

Megráztam a hajam, majd bementem a kivilágított boltba. Lusta voltam vizsgálódni az üvegvitrinek előtt, mint aki nem tudja, mit keres, így azonnal az egyik eladóhoz mentem. A lány kedvesen mosolygott rám, egyen fölsőt viselt, amely kiemelte alakját, de rám várt otthon az igaz szerelem.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? - kérdezte kedvesen.

- Megköszönném. - mosolyogtam rá féloldalasan, amivel azonnal elolvasztottam. - Egy bizonyos lóherés medált keresnék. Van önöknél ilyen?

A lány kicsit gondolkozott, majd szemei felcsillantak, és határozottan bólintottan, miközben udvariasan megkért, hogy kövessem. Elmentem vele az egyik üvegvitrinig az üzlethátsó részében, ahol rámutatott a megfelelő darabra. Hasonló volt a külseje, mint a Versace-ben látottnak, csupán ez rózsaszín volt, amit nem igazán adhatok Niall-nek ajándékba.

- Esetleg más színben tudna mutatni egyet? - kérdeztem mosolyogva, hogy itt végre kedves a kiszolgálás.

- A raktárunkban kék, fehér, illetve lila színben található még. - magyarázta, én pedig elgondolkoztam, hogy ezt mind fejből tudja.

- Esetleg zöldben? - kérdeztem felhúzva szemöldököm, így ábrázatom reménykedővé vált. Kicsit gondolkozott, majd hamar válaszolt.

- A múlt héten vitték el az utolsó darabot abból a színből. A Plantation Line béli üzletünkben érdemes lenne megnéznie. Ott valószínűleg akad még raktáron. - javasolta, én pedig hálásan bólintottam.

Udvariasan megköszöntem, majd kisétáltam az üzletből. Átgondoltam, merre van az említett üzlet, de hamar beugrott. Előhúztam zsebemből telefonom, és eltűnődtem, van-e időm még megnézni azt az üzletet, de gyors fejszámolás után - az autómhoz való vissza sétát és a forgalmat is belefoglalva - már túl sokáig maradnék ki.

Sietősre fogtam a tempót, így hamar megérkeztem az egyik utcában parkoló autómhoz, ahova megkönnyebbülve ültem be, hisz már biztonságban vagyok a lesifotósok elől, akiket ugyan nem láttam, de pontosan tudtam, ott vannak mögöttem, és kattingatják gépeiket.

Hazahajtottam Niallel közös otthonunkba, amely előtt már ott állt a jól ismert autó, ebből arra jutottam, hogy Ő gyorsabb volt, mint én. Reménykedtem benne, hogy elég gyors volt ahhoz, hogy vacsorát is tudjon csinálni, ellenben ezt nem várhattam el tőle.

Beálltam az udvarra, majd lezártam az autót, és a kaput is elhúzódásra utasítottam két gombnyomással. Utam a házba vezetett, ahol levettem cipőmet az előszobában, majd már vettem a levegőt, hogy elkiáltsam magam, a szomszédokat is tájékoztatva érkezésemről, de eszembe jutott, hogy talán lepihent a fárasztó nap után.

A konyhába bepillantva nyugtáztam, hogy üres, így folytattam utam a nappali fele. És milyen pontos volt megérzésem, ott feküdt a kanapén, egyik keze lógott a levegőben, míg másikkal egy díszpárnát ölelt mellkasához. A tévében halkan duruzsolt a legújabb sláger egyike, melyet már én is tudtam kívülről fülbemászó dallama miatt. Leguggoltam Niall elé, és halkan csodáltam gyönyörű arcát. Mindenki szebb, amikor alszik, de Ő különösen csodás. Szemeit összeráncolta, amint ébredezett. Mindig megérzi a jelenlétemet, nem tudom, hogyan csinálja, de olyankor mindig felkel. Én pedig úgy döntöttem, adok neki egy jó ébresztőt.

Szerencsére Melissa Steel éppen akkor ért a refrénhez, amikor Niall homlokra ráncba szaladt, így aztán vele együtt ébresztettem Manócskámat.

- Kisses for breakfast early in the morning, love me, touch me, keep me wantin'. Kisses for breakfast early in the morning, tell me Baby how you want'em.

Nehezen ütöttem meg azt a magas hangot, amit az énekes, de hoztam a formám. Niall arcán szeretetteljes mosoly terült el, majd kinyitotta égszínkék szemeit. Rám meredt nagy tekintettel, mely egész univerzumot foglalt magába, és amikor az ember belenéz, olyan érzése van, hogy csak azért nem mondja el a világ összes titkát, mert nem találja a megfelelő szavakat.

- Bárhogy, csak kapjam már azokat a csókokat. - motyogta rekedt hangján, miközben szeretetteljesen elmosolyodott.

Hozzá hajoltam, és lágyan érintettem össze ajkainkat. Ilyenkor olyan érzésem volt, mintha a Niallben rejlő energia az egész világot felrobbantaná, de legfőképpen engem. Nem volt hosszú életű csók, hiszen ajkai teljesen kiszáradtak az alvástól, mégis mikor eltávolodtunk, már csillogtak a nedvességtől, pedig el sem mélyítettük a csókot.

- Elaludtam. - jelentette ki az amúgy is látható tényt.

Felült, majd nyújtózkodott egyet, én pedig nem bírtam ki, végigsimítottam felsőtestén lentről felfelé, amitől nevetve szívta magába a levegőt, és összegörnyedt ültében. Nem számított érintésemre, és amúgy is igen csikis, de én így szerettem.

- Meg akartalak várni a vacsival. Kínai a pulton. - nézett rám féloldalas mosollyal.

Hálásan pillantottam szemébe, tekintve, hogy egész nap csupán egy almát ettem dél-fele. Kimentem a konyhába, és a dobozok oldalának nyomtam a kezem megvizsgálva, elég melegek maradtak-e. Úgy állapítottam meg, hogy elhűltek, így bedobtam mindkettőt a mikróba egymás után. Mindig adnak hozzá evőpálcikát, de mivel egyikünk sem tudja, hogyan kell használni, így általában vagy kidobjuk Őket, vagy bolondozunk velük. Most az első lehetőség maradt, mivel farkaséhes voltam. Egy-egy villát helyeztem a dobozokba, majd bevittem őket a nappaliba. Niall ugyanott ült, és csillogó szemekkel vette el tőlem a vacsoránkat, majd hozzáláttunk az evéshez.

- Merre voltál ma? - kérdezte felpillantva rám a kanapén.

- Találkozóm volt egy dalíróval. - nem hazudtam, csupán az utána történteket nem árultam el. - Ittunk egy kávét az Oxford Street-en. - magyaráztam, hogy ha látná is véletlen a képeket ma rólam, ne jöjjön rá, miért voltam ott valójában.  - És Te mit csináltál?

- Egész álló nap ruhákat próbáltam...ki vagyok. - dőlt hátra dramatikusan, majd először bekapta a villájáról lelógó tésztát, és annál fogva szíva be az evőeszköz egész tartalmát. Elevettem magam látva játékát, Ő pedig elégedetten mosolygott ezt hallva.

- Imádom a nevetésed. - kuncogott, majd beletúrt ételébe, hogy előkeressen egy csirkefalatot.

Nyugodtan, vetélkedőt nézve a tévében, befejeztük a vacsoránkat, lábunk közben önálló életre kelt, így egybe fonódtak a kanapén, amit persze nem bántunk. Letettem az asztalra az üres dobozokat, majd Niall felé fordultam. Hozzá hajoltam, hogy egy csókot nyomjak ajkaira.

- Dőljünk be az ágyba. - javasolta, én pedig bólintottam.

Felmenve én letusoltam, Ő pedig ébren várt, míg mellé nem dőltem. Elmondása szerint már letudta, amikor hazaért, ugyanis a szavait idézve; bűzlött, mint egy krokodil. Nem vagyok igazán tisztában a krokodilok szagával, de azzal sem, hogy Niall tisztában van-e az állatvilággal. Minden esetre jót kuncogtam rajta. A zuhany alatt még mindig Melissa új slágerét énekeltem, igazán fülbemászó szám.

Sietősen végeztem, hogy minél hamarabb Niall mellett lehessek az ágyban, és magamhoz húzhassam. Sötét volt a szobában, de könnyen eltaláltam az ágyig, így aztán bedőltem mellé. Azonnal összekulcsolta köztünk heverő ujjainkat, majd felemelte őket, így könyökünkön támaszkodtunk. A sötétben egybefonódó végtagunk sziluettjét csodáltuk mindketten, de ez így volt tökéletes.

- Az a butus gyermekdal jár a fejemben, amit Anyával énekeltünk mindig az autóban. - suttogta mintha a szomszéd szobában aludnának, akárcsak tini korunkban.

- Az a vonatos? - kérdeztem vissza homlokráncolva.

- Nem, az a pár soros a legyen jó napoddal. - magyarázta, de nem ugrott be, így sóhajtva elkezdte énekelni. - The sun is out and I'm feeling okay, hope you have a really good day.

- Ezt én is szerettem. - mosolyodtam el, mikor a végére ért.

- Holnap be kell mennem a stúdióba. - sóhajtott egyet, és kicsúsztatta ujjait enyéim közül, de nem engedte el kezemet. Sokkal inkább másik kezével tartotta, míg a felőlem lévővel szórakozottan összeérintette hol az egyik, hol a másik ujjbegyünket. Szeretett kezünkkel játszadozni az ágyban, esténként.

- Akkor aludj, fáradt vagy. - nyomtam egy csókot homokára hozzá hajolva.

Ő csupán bólintott, és valóban elnyomott egy ásítást. Oldalra fordult, így mellkasomra helyezte fejét. Éreztem, amint lehunyja szempilláit, de még utoljára, minden erejét összeszedve nyomott egy csókot bőrömre. Ezután el is nyelte az álmok édes világa.

Másnap betértem az Ernest Jones Plantation Line béli üzletébe, ahogy a lány tanácsolta. Az idő ma különösen hűvös volt, így aztán sietősre fogtam a tempót, tekintve, hogy elfelejtettem pulcsit hozni magammal. Amúgy sem kéne, hogy lekapjanak, hisz azt végképp nem magyarázom ki.

Az üzletben egyből az eladóhoz siettem, aki egy nálam magasabb és idősebb férfinak bizonyult. Érdeklődtem nála a nyaklánc iránt, és elmondtam, hogy az Oxford street-i üzletből küldtek ide. Kedvesen mosolygott, majd elnézést kérve, hátrament a raktárba.

Nézegettem az üvegpultban lévő gyűrűket, és belegondoltam, hogy ha Niall lány lenne, akkor 4 év után már igényelné, hogy elvegyem, de reménykedtem benne, hogy pasi révén nincs mitől félnem. Nem mintha nem élném le vele az életem, de ha egyforma gyűrűnk lenne a megfelelő ujjunkon, a fanatikusok még inkább rákezdenének.

A férfi visszatért, kezében egy nyaklánc méretének megfelelő dobozt tartott. Előttem felnyitotta, én pedig megvizsgáltam a tökéletes szülinapi ajándékot. Ez lesz a megfelelő darab, így óvatosan kivettem a dobozból, hogy jobban szemügyre vehessem. A nyaklánc hossza nem igazán tetszett, így felpillantottam a férfira, aki még mindig kedvesen mosolygott, talán nem is bír máshogy nézni.

- Egy másik láncot választhatnék hozzá? Egy hosszabbat? - kérdeztem reménykedve, Ő pedig bólintva, egy másik pulthoz kísért, amelyben a medálhoz illő, fehérarany láncok is helyet foglaltak. Kiválasztottam egy szerintem megfelelő hosszúságút, majd felfűztük rá a medált, hogy megnézzük az összhatást, amely egyszerűen tökéletesnek mondanék.

- Remek! Elvinném. - mosolyogtam elégedetten, így a kasszához kísért.

Egy fontban számított négyjegyű összeget hagytam ott, de Niallért megérte. A díszcsomagolású, sötétkék, selyemdobozkával ültem be az autóba, majd gondosan a kesztyűtartóba rejtettem, abban reménykedve, hogy a kocsimban úgysem matat Manócskám.

Három nap múlva eljött a nagy nap, így aztán este kettesben ünnepeltük a születésnapját. A srácok holnap jönnek át, hagynak minket ma nyugodtan romantikázni, amiét rettentően hálás voltam.

- Harry, ne húzd már az agyamat, mit kapok? - kérdezte, mint egy izgatott kisgyerek, de hisz az volt.

Kuncogva húztam elő hátam mögül a dobozkát, Ő pedig szája elé kapta kezeit, majd remegő ujjakkal elvette. Szerintem erre végképp nem számított, de annál jobb lesz a meglepetés. Óvatosan pattintotta fel a tetejét, így felvillant a nyaklánc. Idegesen szívta magába a levegőt, hirtelen azt sem tudta, mit kéne tennie vagy mondania, így rettentően elégedett voltam magammal.

- Harry... - hebegte ledöbbenve.

- Vedd fel! - utasítottam izgatottan.

Kivette a dobozból a gyönyörű láncot, majd ismét végigmérte. Csillogó tekintettel fordult felém, és szerelmes mosollyal kezembe adta. Háttal fordult nekem, én pedig felhelyeztem az ékszert rá. Előre fordult, és mellkasánál szorongatva a medált, mosolygott rám.

- Ez gyönyörű, köszönöm. - hajolt ajkaimra egy gyengéd csókot lehelve rá.

- Neked bármit Manócskám. - döntöttem össze homlokunkat.

Szélesen elmosolyodott, míg én ismét leheltem egy csókot ajkaira, de ez is tökéletesen elég volt csak egy pusziként. Már olyan régen együtt vagyunk, hogy a vad csaták száma korlátozódott, sokkal többet jelent egy-két figyelmes érintés, vagy homlokra nyomott csók. Tudtam, hogy azt imádja, így gyakran csináltam. Az a négy év, amit vele töltöttem felejthetetlennek tűnt, és elmémben soha nem ért véget. Hisz az idő az, amely nem hogy lerombolta, sokkal inkább tökéletessé csiszolta kapcsolatunkat.