Sziasztok!
Íme,
az újabb rész, azt vettem észre, hogy nem nagyon köti le a figyelmeteket a
blogom. Kérlek, cáfoljátok ezt meg, mert végtelenül szeretném hallani, hogy az
ellenkezője az igaz. Előre is köszönöm. Ja, és új a fejléc, tegnap csináltam.
Remélem, tetszik ahogy a rész is. Jó olvasást!
A
hét napjai villám tempóban teltek Louis mellett. Már csütörtök volt, a
röpimeccsünk napja. Idegesen rohangáltam az öltözőben. Ez volt a városi döntő,
ami Los Angeles-ben nem kis szó. Így is elég nagy dolog, hogy a legjobbak
között vagyunk, és ha ezt megnyerjük, mi leszünk a város legjobb csapata. Jó
eséllyel indulunk itt is, és ha sikerrel zárunk, az államin is. Még jobban
frusztrált, hogy a csapat többi tagja is ideges, és nem képesek megnyugtatni
engem. Így aztán kimentem a folyosóra az öltöző elé. Tudtam, hogy Louis is itt
van valahol, eljött szurkolni nekem, de még sehol nem láttam. Pedig biztos
vagyok benne, hogy beül hozzánk a kispadra. A mi kis kabalánk...az én kis
kabalám. Nekidőltem a falnak, és lehunytam a szemem. Próbáltam megnyugodni, de
nem nagyon ment. A levegőt kapkodtam, hangosan szuszogtam. Ezt nem szabad
elcsesznünk. Nagyon nem szabad.
Két
erős kar húzta magához a csípőm, majd lágy ajkak érintették az enyémet. Az alak
kicsit pipiskedett. Egyből az arcához kaptam, és még közelebb húztam magamhoz.
Nem kellett megnéznem, ki az, tudtam nagyon jól. Megismertem tökéletes
illatáról. Ő csak az én Lou-m lehetett. Édesen csókolt, míg meg nem untam, és
elmélyítettem. Fordítottam, és a falnak toltam. Lejjebb hajoltam hozzá, és egyre
mélyebbre hatoltam a szájába. A hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Azt
hiszem, kijött rajtam minden idegességem, és ezzel a vadsággal próbáltam
megnyugodni. Ahogy érzékeltem, Louis-nak nagyon bejött, és egyre többet akart.
De
mint mindig, most is történt valami nagyon váratlan dolog, ami félbeszakított
minket. Tapsolást hallottam magunk mögül. Kelletlenül távolodtam el, és néztem
hátra. A szemem szerintem égetett, amiért valaki megzavart minket. Az ellenfél
csapatból láttam meg négy srácot. Elől Dylan állt, akitől mindenki félt. Nem
azért mert olyan rosszfiú volt Ő, hanem mert erősek voltak a nyitásai. Képes
volt egymás után több pontot is szerezni a csapatának pusztán a nyitásokkal.
Elégedetten abbahagyta a tapsolást, és csípőre tette a kezét. Kelletlen
sóhajjal fordultam meg. Megforgattam a szemeimet, és rá néztem. Közben Lou is
ellökte magát a faltól, és mellém állt. A szemem sarkából láttam, amint még
megnyalja a száját csak, hogy idegesítse Őket.
-
Na nézd csak! A kis Styles fog ellenünk játszani. Remélem kielégítő volt a
búcsúcsók, mert úgy szétverünk titeket, hogy nem mertek utcára jönni a
szégyentől. - hajolt közelebb hozzám.
Én
csak ásítottam egyet, és egy legyintéssel jeleztem, hogy ne fárasszon már.
Utáltam ezt a srácot. Nem játszott tisztességesen, ami kiakasztott. Éppen meg
akartam fordulni, és elmenni Louis-val, amikor még hozzátette.
-
Srácok, nem mondtátok, hogy ilyenek lesznek az ellenfeleink. Buzi vagy Styles! - nevetett rám
kárörvendően.
Nem
mutattam, mennyire felment bennem a pumpa. Inkább csak a képébe nevettem, és
elégedetten visszavágtam.
-
A csajod nem ezt mondta az éjjel.
Láttam,
hogy itt kicsit megtört az önelégült, bunkó álcája. Mérgesen lökte meg a
vállam, én pedig azonnal viszonozni akartam ezt, és visszaálltam elé, de Louis
közbeszólt. Mellém állt, és hangosan megszólalt.
-
Te megvoltál nekem két hónapja. Mi is a neved? - mutatott az egyik srácra Dylan
mögött, aki eddig csendbe sunyított.
A
srác egyből elpirult, és hebegni kezdett. Tudta, miről van szó, már le sem
tagadhatná. Dylan mérgesen hátranézett, a srácra, aki egyből mentegetőzni
kezdett.
-
Dylan én nem....tudom, miről beszél. Soha nem feküdtem le Louis-val.
-
Akkor honnan tudod a nevét?! - förmedt rá Dylan.
A
srác ismét hebegni akart, de én félbeszakítottam.
-
Úgy látom, a Te csapatod sem tökéletes. Puszikállak! - küldtem felé egy puszit,
már csak azért is, hogy idegesítsem. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, és a
kezei ökölbe szorulnak, de tovább már nem figyeltem. Belekulcsoltam ujjaim
Louis-éba, és elhúztam onnan. Igazából nem volt kedvem verekedni, és hálás
voltam Lou-nak, hogy kihúzott a balhéból. Igaz, felmérgelt Dylan, és fél kézzel
le tudtam volna ütni, de inkább majd a pályán alázom meg mindenki előtt.
Kiakasztott, hogy lebuzizott, de már én magam sem tudom, tényleg mi vagyok.
Megálltunk
a sportcsarnok kinti focipályájának egyik eldugott padjánál. Még majdnem fél
órám volt a kezdésig. Az sem érdekelt, hogy már át vagyok öltözve. Nagyot
sóhajtottam, és nekidőltem a pad támlájának hátulról. Nem volt kedvem leülni.
Louis elém állt, és kérdőn méregetett. Elhúztam a szám, és lenéztem a köztünk
lévő földre.
-
Tényleg buzi vagyok, mert szeretlek téged.
- mondtam nagyon halkan, de Ő meghallotta.
Kicsit
sóhajtott, majd arcomhoz nyúlt. Lehunytam a szemem érintésére, és tűrtem, ahogy
cirógatja arcom.
-
Nem vagy buzi, csupán engem szeretsz,
amitől az égbe érzem magam. - mosolyodott el kicsit.
Megcsóváltam
a fejem. Gondolkoztam rajta, hogy vitába szállok vele, hogy "de hát Ő
fiú", viszont nem tettem. Jobb volt ezt hinni, amit Ő mond. Ez annyival
barátságosabb, kímélőbb elmélet.
-
A 20. és 14. kerületi Gimnázium röplabdacsapatát kérem gyülekezni, 10 perc
múlva kezdés. - hallottunk meg egy hangot a bemondón a csarnok felől.
Nagyot
sóhajtottam, ismét rám tört az idegesség. Próbáltam magam lenyugtatni, de nem
nagyon ment. Louis a mellkasomhoz nyúlt, és lágy érintésével arra bírt, hogy
lassítsam le mellkasom mozgását, ezzel légzésem is. Közben persze imádni valóan
mosolygott.
De
nekem ennyi nem volt elég. Rám tört az idegesség, és erősen kaptam el a
tarkóját. Ismét magamhoz rántottam, és megcsókoltam. Szükségem volt Rá, hogy
megnyugtasson. Lehet ez önzőség volt a részemről, de rajta levezettem minden feszültségem,
minden haragom Dylan iránt. Akaratosan haraptam Louis alsó ajkába, amit
játékosan meghúztam. Ilyet még soha nem csinált, de a csókunkba nyögött. Ebből
tudtam, akar, sokkal jobban, mint egy
csók erejéig. De most nem bántam. Tűrtem, ahogy kezeit a gerincemen
vándoroltatja, és csak húztam közelebb és közelebb magamhoz immáron a derekánál
fogva. Lassan megnyugodtam, és csak Lou-ra koncentráltam. Most csak Ő volt
nekem, szükségem volt Rá...jobban, mint
eddig bárkire/bármire.
Lihegve
húzta el a fejét, bár én még csókoltam volna, ameddig meg nem fulladok. Az enyémnek
döntötte a homlokát, és szaporán kapkodtuk a levegőt.
-
Menned kell Haz. - lihegte halkan.
Elmosolyodtam,
és nyomtam egy puszit az orrára. Teljesen lenyugtatott. Már nem voltam ideges a
meccs miatt. Tudtam, ha vesztünk, Louis akkor is büszke lesz rám. Ő akkor is
szeretni fog, nem lesz gond. Kézen fogva sétáltunk vissza a csarnokba. Az edző ideges tekintettem
nézett szét, majd látszólag kicsit megnyugodott, mikor meglátott. Nem engedtem
el Lou kezét, jött velünk a kispadra szurkolni. Az edző is megszokta már, hogy
Ő velünk van, mint kabala, csupán azt tudták kevesen, hogy Ő úgy ül ott, mint
az én szerelemem. Bár ez nem túl jó
indok, mivel a srácok barátnője sem csücsül bent a kispadon, így maradjunk
inkább a kabalánál.
Bevonultunk
és leültünk a padokra. Egyből letettük a vizeinket, meg a törölközőket a padra,
majd beálltunk egy körbe. Louis az edző mellé állt. Olyan lett, mint a segédje.
Ha neccesre fordult a helyzet együtt üvöltöznek nekünk és szitkozódnak, ami
Louis szájából nagyon vicces. Bevallom, imádom hallgatni, ahogy káromkodik, beindított. A körben csak mi halljuk a
beszédet, így nyugodtan kitárgyalhatjuk a dolgokat. Elmondta, hogy én máris
pályára lépek, így oldalra mentünk nyújtani és melegíteni. Párba álltunk, de
hozzám Louis jött. Ez már megszokott, hisz amúgy is páratlanul voltunk hála a
cseréknek. Dobálgattunk Louis-val, feldobta nekem a labdát én pedig lecsaptam.
Próbálgattuk a nyitás fogadását is. Louis a velem töltött sok év alatt, amíg
röpiztem, Ő is profi módon megtanult. Mindig rágtam a fülét, hogy lépjen be
hozzánk a csapatba, de azt mondta, Ő inkább szurkol nekem a kispadról. Mindig
ráhagytam, nem tűrt ellentmondást.
Most
is elkezdődött a mérkőzés. Dylan állt középen elől, pont ott, ahol én, ami azt
jelentette, hogy forgásnál, végig ugyanaz lesz a posztunk. Szervánál Upszival
és Csacsival én leszek a fogadója, de biztos vagyok benne, hogy nekem fogja
ütni...már csak azért is!
Le-lecsaptuk
a labdát, és szépen vezettünk. Jó nem sokkal, pár ponttal, de akkor is örültünk
neki. Csak meg kell tartani ezt így. Dylan felugrott, mikor ismét mi voltunk
elől. Már alá helyezkedtem, hogy megmentem a lecsapását. Látta ezt, így mellém
próbálta irányítani, nehogy elérjem. De nem jött össze, megmentettem, amit
aztán Csacsi profi módon lecsapott.
Miénk
lett a pont, én mégsem tudtam felállni a földről. A kezem nagyon fájt, az
ujjaim remegtek, ahogy lenéztem rájuk. Hallottam, egy halk roppanást, amikor
próbáltam kosárérintéssel visszaadni a labdát. Az ujjaim hátrahajlottak, nagyon
fájt. A srácok odajöttek hozzám, bár nem tudták, mi bajom. Ültem a földön, és
óvatosan mozgattam ujjaimat. Louis egyből berohant hozzám, és leült a földre
mellém.
-
Megint lesérülsz nekem! Mutasd! - mérgelődött idegesen.
Szomorkásan
néztem rá. Megmozgattam az ujjaimat, ami azt jelentette, hogy nem tört el,
csupán megrándult, de ahhoz képest piszkosul fájt. Louis egyből a kezébe vette
az ujjaim, mintha csak az érintésével segíteni tudna. Tényleg tudott egy
kicsit, de csodára nem volt képes. Az edző a kispadra küldött, mivel így használhatatlan
voltam. Mikor felálltam, Louis átkarolta a derekam. Hátranéztem Dylan-re, aki
elégedetten mosolygott.
-
Így jár a buzi. - tátogta nekem
angyalian ártatlan képpel.
Mérgesen
elfordítottam a fejem, és lehajtottam. Dylan szándékosan nekem szánta ezt az
ütést, hogy valami bajom essen. Hát sikerült neki, most örülhet. Mikor
leértünk, a helyem már elfoglalta az egyik csapatársunk, és ment tovább a
meccs. Az edző komolyan felém fordult, és visszaküldött az öltözőbe, a
hűtőtáskájához, amibe van jég.
Louis
persze jött velem, és aggódóan figyelt. Mikor már kinyitotta előttem az ajtót
is, hogy ne kelljen megfognom fájó kezeimmel, felment bennem a pumpa, de tudtam, csak segíteni akar.
Leguggoltam a hűtőtáskához, hogy kinyitom, de Louis ezt sem hagyta nekem.
Aggodalmasan próbált segíteni, de ennek az apróbb doboznak nagyon nem volt
szüksége négy kézre. Mérgesen löktem el, így guggolásában elvesztette
egyensúlyát, és hátratette egyik kezét, nehogy elessen. Talán nem kellett volna
ennyire erősen ellöknöm. Lepetten nézett rám, kicsit talán fájdalommal is.
-
Megoldom egyedül, oké? - mérgelődtem, és
kivettem a táskából két zacskó jeget.
A
kezeim fájtak az érintéstől, de már nem volt olyan elviselhetetlen. Egészen
kezdett enyhülni a fájdalom. Úgy döntöttem, elég csak egy jég a jobb kezemre,
ami elég szívás, hisz jobb kezes vagyok. Rátettem, majd visszahúztam a táskát.
Mérgelődve dőltem a padnak a földön, nem volt kedvem visszamenni, és Dylan
elégedett tekintetével szembetalálni magam, mikor meglát a kispadon. Louis
ismét mellém guggolt, és aggodalmasan méregetett. Láttam a szemében, még mindig
nem tudja hova tenni, hogy ennyire durván ellöktem a segítségét. Sóhajtottam
egy nagyot.
-
Nem akartalak olyan erősen meglökni. Dylan felcseszte az agyam. - néztem le a
kezeimre.
Louis
csak megértően bólintott, majd a kezeimet kezdte pásztázni. Szerintem dagadás
vagy foltok nyomát kereste, de ilyen nem volt. Nem törtek el, már egészen
kezdtek megnyugodni, és a jég is nagyon jót tett a jobb kezemnek. Csak abban
reménykedtem, hogy még rendbe jövök a meccs végéig és be tudok állni, hogy ezt
visszaadjam Dylan-nek.
-
Bosszút akarsz, ugye? - kérdezte halkan Lou, mintha csak olvasott volna a
fejemben.
Lassan
felnéztem rá, szerintem a szememben egyértelműen égett a harag, de persze nem
Louis iránt. Csak határozottan bólintottam, és fel is pattantam. Köztudott,
hogy jobban irányítom a labdát lecsapáskor, mint Ő, én oda ütöm, ahova akarom,
nem ahova sikerül.
A
kezeim már enyhültek, már nem fájtak annyira. Sietősen mentünk vissza a
kispadhoz. Az edző idegesen rohangált fel-alá. Már alig volt vissza 5 perc. Két
pont volt a hátrányunk, ami nem nagyon jó. Megmozgattam az ujjaimat, gyorsan
gyakoroltam kint a kosárérintést. Nem volt gond, így egyből az edzőhöz mentem.
-
Állítson be! - kértem határozottan.
-
Úgy érzed, megvagy? - kérdezett vissza. Határozottan bólintottam válaszul. -
Rendben.
Kicsit
megörült, amit nem is csodálok, hisz a kispadosaink nem véletlenül ültek. Ők
nem voltak valami jók...még kezdő 9-10.-esek.
Louis
komolyan elkapta a karom, és maga felé fordított.
-
Haz, ne! A végén még eltöröd a kezed. Majd máskor visszaadod. - próbált kívül
tartani, de makacs voltam, mint mindig.
-
Nem lesz máskor. Imádlak Lou. - nyomtam vigyorogva egy puszit az arcára, mire
csak szomorkásan lesütötte a szemét.
Tudta,
hogy nem fog tudni kint tartani, nem is értem, miért próbálkozott. Ismert már,
makacs vagyok, mint az öszvér. Az edző lehívta az újoncot a pályáról, és
visszaküldött engem.
Jó
volt újra a pályán, ismét középen állni. Dylan tőlem balra állt szintén elől.
Tökéletes, arra pont jól tudom lecsapni a labdát jobb kézzel. Már csak a megfelelő alkalmat kellett kivárni. Addig is
felzárkóztunk, sőt el is hagytuk őket. Mi vezettünk egy ponttal. Dylan arca
kezdett mérgessé válni, hisz ahogy én visszaálltam, egyből lehagytuk őket.
Szerintem ezt tudta nagyon jól, ezért próbál meg nekem minden lehetséges módon fájdalmat okozni...soha nem
játszott tisztességesen.
De
végre eljött az én időm, amikor Tommy éppen jól adta fel a labdát. Nagyot
ugrottam, és egyenesen Dylan-t céloztam meg a háló fölött. Teli találat. A srác
védekezni sem tudott, a labdám teljes erőből hasba találta. Térdre rogyott a
pálya közepén, és előre dőlt. Köhögni kezdett, és a hasát szorította. A levegőt
kapkodta, szerintem alig kapott oxigént. Elégedett voltam magammal, és éppen
ekkor kisípolták az órát. Nyertünk is, és bosszút is álltam.
Ennyire
elégedett még soha nem voltam magammal. A csapat egyből összeforrt egy nagy
ölelésbe, mindig ez van, lényegtelen, hogy fiúk vagyunk. De én hamar kibújtam közülük, és Louis-hoz
rohantam. Ő már kitárt karokkal várt. Erősen megszorítottam, és kicsit talán
meg is emeltem, pedig nem volt könnyű.
-
Idióta állat. - nevetett a nyakamba.
Tudtam,
hogy ez a kezemre vonatkozik, meg a bosszúmra, de nem érdekelt elnevettem magam
a kijelentésén, és nem is próbáltam megcáfolni. Lehet az voltam, kit érdekel?!
A lényeg, hogy nyertünk, Dylan befogja a pofáját végre, és Louis az enyém, soha többé nem engedem el.
Imádtam! :3 Annyira jó lett és engem nagyon is érdekel a blog, imádom! :3 De szerintem nem csak én vagyok így ezzel! :D A fejléc is nagyon jóóó!! :D
VálaszTörlésEzt örömmel hallom, köszönöm a biztató szavakat. Jobb kedvre derítetted a napom pusztán pár szóval...vicces, nemde?! :)
TörlésJaj nagyon jó lett! :)) Imádom és őszintén kicsit meg ijedtem hogy komolyabb veszekedések lesznek,de nem volt és minden Happy lett a végére :)
VálaszTörlésvárom a kövit siess! :))♥
Igen, mondhatni, ez a rész egy apróbb történet volt a nagy sztoriban :)
Törlés