Sziasztok!
Nagyon
sajnálom, hogy csak most tettem fel. Igazából semmi dolgom nem volt egésznap,
de kicsit meg vagyok zavarodva most időügyileg. Egész nap hiányérzetem volt,
amióta itthon vagyok, és most esett le! Felkiáltottam a nappaliban;
"Úristen, kedd van?!". Anya majd kiugrott a bőréből ijedten, és
semmit nem értett. Szóval végtelenül sajnálom, hogy későn jön a rész, de
remélem, még nem késő. Az egyetlen szerencsém, hogy előre meg van írva.
Viszont
amiatt van a legnagyobb bűntudatom, hogy pont ezt a részt fejeltettem el, mikor
ez tényleg egy nagyon érzékeny és szomorú rész lesz tele szerelemmel,
megértéssel, féltéssel, fájdalommal. Nagyon várom a véleményeket erről a
részről. Tényleg kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla. És hálás vagyok az eddig
szavakért is, sokat jelentenek.
xoxo
Zsoo
Zayn
megint nem volt itthon, fogalmam sincs hova mehet. Lelép a rajzfüzetével és a
kedvenc tollával. Néha még a laptopját és a rajztbját is viszi magával, de
ötletem sincs, hova megy. Ja, és persze másfél nap alatt két doboz cigit
szívott el. Szombat reggel volt, és én megint az üres szobában keltem fel. Úgy
döntöttem, ma megcsinálom a beadandómat, bár még volt vissza egy hét a
határidőből. Bár még csak egy hét telt el, máris kaptunk feladatot, hogy fel
tudják mérni képességeinket. Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, majd
megfogtam a kedvenc Nikon kamerám, és kimentem a lakásból. Vittem magammal
kártyát, telefont és pénztárcát. Zayn kártyáját nem találtam otthon, így
gondoltam, vitte magával, így bezárhattam az ajtót.
A
téma, amit húztam, a szórakozás. A boldogságot kell lefotóznom. Olyan képeket
kell készítenem, hogy ha valaki ránéz, azt gondolja magában: "Bárcsak én
is ott lehettem volna velük!". És ha belepusztulok, akkor is megcsinálom
ezt tökéletesre.
Jobb
ötlet híján a Campus játéktermébe vettem az irányt. Rengeteg fiatal szórakozott
ott, tökéletes hely volt. Sunyiba lőttem pár észrevétlen képet, ahogy egy lány
és egy fiú léghokizik, körülöttük pedig ugrálnak a haverok. Lekaptam, ahogy a
csaj örömében felugrik, mikor nyer, a srác pedig nevetve hátradől. Persze
ezután kötelességem volt odamenni hozzájuk, és engedélyt kérnem.
-
Sziasztok. - mosolyogtam rájuk óvatosan.
-
Hello. - köszöntek egyből széles mosollyal.
-
Az egyetem fényképész szakán vagyok, és csináltam rólatok pár képet az egyik
beadandómhoz. Remélem, nem nagy baj, és megengeditek, hogy felhasználjam. -
mutattam nekik végig gyorsan.
-
Dehogy baj, remélem, tetszeni fog mindenkinek. - mosolygott rám a lány, majd a
barátjához bújt, akivel az előbb még játszott. Megköszöntem, majd leléptem.
Egy
remek képem már van, de kéne még sok. Miközben a Campus sportpályája felé
haladtam, már el is döntöttem magamba, hogy a kép címe "Amikor a szerelem
játszik" lesz. Reméltem, hogy edz
ott pár ember, és szerencsére be is vált a számításom. Úgy 7-8 srác kosarazott,
köztük azonnal felismertem Liam-et. Mind rövid, kosaras gatyában voltak. Liam
fehér trikót viselt, melyen volt egy V alakú izzadtságfolt a mellkasán. Rövid
haja kócosan állt, izmai minden egyes mozdulatnál megfeszültek. Neki dobták a
labdát, én pedig lefotóztam, ahogy felugrik a kosárhoz, és beleejti a labdát.
Gyorsan tapsoltak kettőt mind, majd beálltak a játéknak megfelelően.
Elvarázsolt a kép tökéletessége, melyen Liam ugrik. Csodás pillanatot sikerült
lekapnom, igazán remek lett. Az arcok minden érzelmet kifejeznek, tökéletes. De
ahogy a képre néztem, mégis eszembe jutott, mit tett Ő legjobb barátommal.
Összetörte, és ezért én is nagyon haragudtam rá. Azóta én sem beszéltem vele,
nem is találkoztunk.
-
10 perc! - kiabálta be egy srác, majd kinyomta a telefonja jelzőjét.
Mind
lepacsiztak, majd a padokhoz mentek. Liam felkapott egy törölközőt, megtörölte
arcát, majd a nyakába tette, és ivott pár kortyot egy kék üvegből. Tekintete
rám terelődött, majd haloványan elmosolyodott, és félénken intett, de én csak
megráztam a fejem, és megfordultam. Elindultam a vissza a Campus fele, egészen
konkrétan úgy gondoltam, hogy az uszoda lesz a következő állomásom. De valaki
futott hozzám, majd az illető meg is szólított.
-
Harry, várj! - hallottam meg Laim hangját.
Lassan
megfordultam, mire mellém ért. Izzadt volt, haja kócosan állt, és lihegett, a
szemei mégis csillogtak. Kérdőn néztem rá.
-
Fotóztál? - mérte végig mosolyogva a gépem.
Csak
bólintottam. Mintha nem lenne egyértelmű?! Csak témát keresett, és mikor látta,
nem vagyok valami rokonszenves, elszomorodott, és nagyot sóhajtott még mindig
lihegve a meccstől.
-
Nézd, én sajnálom, ami Zayn-nel volt, de nem volt más választásom. - csóválta
meg a fejét szomorkásan.
Felhúztam
a szemöldököm, és szerintem eléggé szemrehányóan néztem rá. Kicsit talán
lenézőn is megcsóváltam a fejem.
-
Liam, mindig van választásod, ne fogd erre a félelmed! - mondtam érzéketlen
hangon, keményen.
Szégyenkezve
nézett fel rám, és láttam, nagyon kutat az agyában, hogy erre feleljen valamit,
de nem jött össze, és én is ott hagytam. Rossz kifogás, mindenkinek van
választása, az már más téma, hogy meglátjuk-e ezeket, vagy figyelembe merjük-e
venni. Nekem is volt választásom, és az elején én is a hitemet választottam Lou
helyett.
Nem
néztem vissza, de tudtam, most pont ott taroltam a szavaimmal Liam-ben, ahol
akartam. Elindultam az uszoda felé, hátha ott elcsípek egy-két jó képet. Az
imént történeteket egyszerűen kizártam, nem törődtem velük. El is értem volna
az uszodáig, ha az út nem a suli színháza mellett vezet el. Louis jutott
eszembe, hirtelen hihetetlen vágyat éreztem, hogy bemenjek. Egy lélek sem volt
itt, szombat volt, én mégis óvatosan settenkedtem fel a lépcsőkön, majd be a
nagy ajtón. Nem kell egy komplett színházra gondolni, de azért itt is elfért
jópár ember. Ez a színház szaknak van kialakítva, a tantermek is itt vannak.
Láttam is a folyosót, ahol el kéne fordulnom, de mentem tovább egyenesen.
Hangokat hallottam a teremből, melyek néha felerősödtek, néha elhallgattak.
Félénken lestem be az ajtón, de még volt egy fal, így nem láttam a színpadra. A
fal két oldalán vezetett a folyosó, a székekhez. Én jobbra kanyarodtam, és
óvatosan kikukucskáltam a fal mögül.
Az
életemben sem hittem volna, hogy ilyet fogok látni itt. Louis állt a színpadon,
egyedül volt. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott itt.
Szemeit
szorosan lehunyta, lábával dobolt a padlón. Erősen koncentrált. Hirtelen szemei
kipattantak, mire kicsit visszább húzódtam, hogy ne vegyen észre, de azért fél
szemmel figyeltem. Mély levegőt vett, majd elindult a színpad közepén lévő
zongora felé. Végigsimított lakkozott tetején, és leült a székre. Csodálattal
figyeltem, milyen tökéletes. Oldalt ült, arcának jobb felé láttam. Ismét vett
egy mély levegőt, majd lágyan játszani kezdett. Ujjai varázslatosan szántották
billentyűket, szemét lehunyta. Elkezdett énekelni. Ismerős volt a szám, tudtam,
már hallottam valahol, mégsem ugrott be, hol. Csodás hangja betöltötte a teret,
még soha nem hallottam énekelni. A hátamon futkosott a hideg hangjától,
tökéletes volt, ahogy az ember is.
-
Ő benned él...Ő bennem él... - énekelte lágyan az első refrént, de elcsuklott a
hangja.
Leállt
a zongora is, mérgesen állt fel, és a hajába túrt. Nem tudta végig énekelni,
pontosan ki tudtam venni, hogy a dal sorai hatalmas hatást gyakorolnak rá.
Sokat jelent neki. Vajon kire vonatkozik? Körbe járkált kicsit a színpadon, és
mélyen szívta magába az oxigént minden levegővételnél. Aggodalmasan figyeltem,
mi lesz. Oda akartam menni, és segíteni neki, de nem tehettem. Muszáj volt
megvárnom, mi lesz ebből. Az ég felé emelte a tekintetét, és halkan motyogni
kezdett, de a nagy csendnek és a tökéletes akusztikának hála meghallottam.
-
Értetek! - motyogta lehunyt szemmel.
Mikor
kinyitotta szemhéját, elszántság és erő égett benne. Ki az a Ti? Kikért
csinálja, kikért énekli ezt a számot? Ismét visszaült a zongora elé, és szinte
azonnal elkezdte játszani a szépen begyakorolt dallamot. Arra már rájöttem,
hogy nyilván ez is egy olyan feladat, mint nekem a szórakozás lefényképezése,
és Ő ezt választotta Valakik iránti tiszteletből. Elkezdett ismét énekelni, én
pedig feszülten figyeltem, mikor elérkezett az első refrénig. Szépen végigment
rajta, nem csuklott el a hangja, nem volt hamis. Aztán énekelt pár suttogást
más nyelven, és még pár csodásan tiszta kitartott hang is csatlakozott ide.
Ezután újult erővel, hevesebben ütötte a billentyűket, és erőteljesebben
kezdett énekelni, ebből tudtam, beleélte magát, és lassan itt a vége.
-
Ő benned él/Ő bennem él/Ő látja mindazt, ami minket ér/Az ősfolyónak mély
szellemét/Mint arcvonásod, Ő benned él. [Zene: Oroszlánkirály - Ő benned él]
A
végét, az utolsó sort lágyan, halkabban énekelte, ami tökéletes befejezése volt
egy ilyen csodás dalnak. Hangosan kifújta a levegőt, majd lehajtotta a zongora
billentyűinek tetejét, és rákönyökölt. Arcát kezeibe temette, és mélyeket
lélegzett. Halkan kiléptem a fal mögül, és a másik oldalra mentem, hogy
észrevétlenül mögé tudjak settenkedni. Még mindig mélyeket lélegzett, háta nagyokat
mozdult fel-le, arca kezeibe temetve.
Lágyan
megsimítottam vállát, majd megszorítottam. Hirtelen megugrott a váratlan
érintésre, és lepetten nézett fel rám. A tekintete fájdalommal telt, még nem
volt ideje rendeznie vonásait, könnyek csillogtak arcán. Sírt, de ahogy észbe
kapott, egyből letörölte, és nem hagyta kiszökni fájdalmát arcára, de elég
volt, hogy megerősítse, amit eddig feltételeztem magamba.
-
H-Harry...Hogy kerülsz Te ide? - kérdezte zavartan, miközben még mindig arcát
törölgette.
Leguggoltam
elé, így sokkal alacsonyabb lettem nála, de nem érdekelt. Aggodalmasan mértem
végig, mire nagyot sóhajtott, és megkérdezte. - Mióta figyelsz?
-
Elég régóta. - feleltem óvatosan.
Ezt
hallva lehunyta a szemét és fájdalmasan elmosolyodott. Kicsit oldalra döntötte
a fejét, mintha csak fájna a nyaka, de hamar ismét rám nézett.
-
Akkor gondolom, most nem értesz semmit. - sóhajtott egyet halovány mosollyal az
arcán.
-
N-nem igazán. - csóváltam meg a fejem.
Ezt
hallva mindent-tudóan bólogatott, majd lehunyta a szemét. Mély levegőt vett,
mikor kinyitotta, olyan volt, mintha az oxigénnel energiát is magába szívott
volna.
-
Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmagyarázzam, mi történt 6 éve. - nézett a
szemembe fájdalmas mosollyal. Kíváncsian néztem fel rá, de hirtelen lecsúszott
mellém a földre, és törökülésbe helyezkedett előttem. Én is így tettem, és
maximálisan neki szenteltem figyelmem.
-
Tudod...soha nem meséltem a családomról neked. - sóhajtott egyet, és lehajtotta
a fejét. - Ennek az az oka, hogy nincs családom. 6 éve történt, 15 éves voltam.
Nyafogtam, nem akartam elmenni a szüleimmel a hegyekbe síelni. Inkább maradtam
volna egy házibuliban. Utáltam, hogy rákényszerítenek ilyen idiótaságra.
Beültünk az autóba, még akkor is csak duzzogtam, senkihez nem szóltam. -
mosolyodott el fájdalmasan az emlékeken, és lehunyta a szemét. - Az út csúszós
volt, szerpentinen mentünk felfele a hegyekben, nagyon magasan voltunk. Hányingerem
volt a sok kanyartól. Nyafogtam, hogy álljanak meg, mert hánynom kell. Apa
lehúzódott oldalra, így egyből kipattantam, és összegörnyedve próbáltam,
lenyugodni, de nem hánytam. Fékcsikorgást hallottam. - rezzent össze az emléken
csukott szemekkel. - Egy autó jött felénk, pörgött a keskeny úton. Egyenesen az
út szélén álló kocsinak ütközött, így a családom a védőkorlát és a másik autó
közé szorult. Hallottam a Húgaim ijedt sikolyát. - húzta össze fájdalmasan a
homlokát, összerezzent, és a szeméből kihullott egy könnycsepp, az első, amit
valaha előttem hullatott. A szívembe egy láthatatlan kéz markolt, fájt ez
hallgatnom. - Végül a korlát megadta magát, a családom a szakadékba zuhant alig
5 méterre tőlem. Láttam, ahogy ijedten néz vissza rám Húgom, hallottam, ahogy
sikítanak, de nem fogtam fel. Bezzeg a másik kocsi megúszta. Akkor, ott négy
Húgom vesztettem el és a szüleimet...az egész családom. - hajtotta le teljesen
a fejét, és egyre több könnycseppje csordult ki. Láttam, erről nehéz neki
beszélni, még talán senkinek nem mondta el eddig. Dőltem volna előre, hogy
megölelem, de még folytatta. - A Húgaim, kedvence volt az Oroszlánkirály. Ezért
énekeltem ez a dalt, az Ő tiszteletükre. Bennem élnek, mindig is ott fognak. A
legkisebbek még csak 2 évesek voltak, ikrek. Daisy és Phoebe. Daisy mindig kék
ruhában volt, míg Phoebe pirosban, de már a sírásukról meg tudtam őket
különböztetni. - mosolyodott el fájdalmasan egy könnycsepp mellé. - Fizzy is
csak 6 volt, utáltam, hogy egyfolytában követett, mindig az akarta csinálni,
amit én. Olyan akart lenni, amilyen én vagyok. - csuklott el a hangja, de
folytatta. - Lottie volt a legidősebb, 9. Emlékszem, szerelmes volt Justin
Timberlake-be. Az őrületbe kergetett, hogy egyfolytában róla beszélt, de nagyon
jó hangja volt, és kiválóan énekelte a számait. S-soha nem temethettem el őket,
még a roncsokat sem tudták felhozni a völgyből. - csuklott el ismét a hangja,
majd megtörölte a szemét, de még mindig nem nyitotta ki. Talán azért nem, mert
félt, hogy akkor sok mindent ki tudok belőle olvasni. - Mikor a gyámügyhöz
kerültem, mindenki csak a pénzről beszélt. Senkit nem érdekelt, hogy Ők
meghaltak, mindenkinek az volt a fontos, mennyi szállt rám, amit majd 18 évesen
megkapok. Megijedtem az emberektől, elszöktem. Fogalmam sem volt, mit akarok,
az sem érdekelt, ha meghalok. Senkim nem volt, mindenkit elvesztettem. Egy
hajléktalan maga mellé fogadott, és megtanított az utcai életre, de nem
élhettem sokat vele. Megtaláltak, és visszarángattak az árvaházba.
Nevelőszülőkhöz kerültem, akik bár nagyon kedves emberek voltak, nem nyitottam
feléjük. Úgy voltam vele, csak 3 évet kell kibírnom. Így kezdődött a maszkom viselése.
Soha nem mosolyogtam, a nevelőanyám még pszichológushoz is beíratott, aki arra
volt jó, hogy heti három órát aludtam nála. 18 évesen szó nélkül leléptem, és
egy lakásba költöztem. Csak jártam az utcákat, nem tudtam, mihez akarok
kezdeni. Egy színházba kerültem, mint jegypénztáros, már azt sem tudom, hogy
jutottam oda, alig pár napra a költözésem után sikerült. A rendező felfigyelt a
rezzenéstelen arcomra, és elkezdett képezni. Így kerültem ide. - sóhajtott egy
nagyot a végén, mintha ledobta volna magáról a terhet.
Azt
hiszem, tényleg megszabadítottam a terheitől, hisz végre elmondhatta valakinek,
miken ment keresztül gyermekkorában. Egy gyereknek sem kellett volna ezt
megélnie, ez olyasmi, amibe bele lehet halni, de Ő erős maradt, és védőfalat
épített maga köré a világ ellen.
Előre
dőltem, és hozzá bújtam. A mellkasába temettem arcom, és én is sírva próbáltam
feldolgozni ezt a sok rosszat. Ő ment át rajtuk, mégis Ő simogatta az én arcom
nyugtatón, és lehelt lágy puszit a homlokomra, hogy ne sírjak. De ettől
függetlenül neki is ki-kicsordult egy-egy erős könnycseppje.
-
Ne sírj! Csst. - csitított még Ő engem.
Azt
hiszem, ez is azt támasztja alá, mennyivel erősebb személyiség, mint én valaha
is leszek. Vele történt meg minden, mégis én borulok ki, és Ő nyugtat engem.
-
Annyira sajnálom, ezt egy gyermek sem érdemli meg. Úgy sajnálom. - motyogtam a
mellkasába, miközben védelmezőn ölelt.
-
Ne sajnáld, egyrészt, mert nagyszerű emberek voltak, és ott ezerszer jobb
nekik, ahol most vannak. Másrészt pedig, mert a sors így akarta, és ennek meg
kellett történnie, hogy így alakuljon az élet. - suttogta nyugtatóan a hajamba.
Igaza
volt, mélyeket lélegeztem, kis idő után felnéztem a szemébe. Láttam, hogy ott
van még a fájdalom, de Ő már megnyugodott. Szeretet csillogott mellette, ami
azt hiszem, a családja iránt és irántam is irányult...és ez jól esett.
-
Hogy tudok veled felejtetni? - kérdeztem halkan, könnyes szemekkel.
Haloványan
elmosolyodott ezt hallva, majd lágyan megcirógatta arcom hüvelyujjával.
-
Sehogy. Eleget segítettél azzal, hogy mellettem vagy, és végre valakinek
elmondhattam, milyen terhet hordozok magammal. Észre sem vetted, de úgy emelted
le rólam a tonnás súlyokat, mintha tollpihék lennének. Elég, ha megígéred, hogy
soha nem hagysz el. Nekem az bővel elég, ha magam mellett tudhatlak egy biztos
pontként. Soha nem okoznék neked fájdalmat. - mosolygott rám szeretetteljesen,
mégis olyan mulandóan, mintha egy fuvallat eltüntetné mosolyát. A szavai
megdobogtatták szívem, tudtam, hogy nagy hatással vagyok rá, dehogy ennyire...
-
Soha nem foglak megbántani, esküszöm. Ígérem, hogy veled maradok, mindig is
szeretni foglak. - mondtam egészen halkan.
Hálásan
elmosolyodott, és lágyan összeérintette ajkunk. Jól esett érezni, lágy csókját.
Mikor eltávolodtunk, éreztem ajkaimon a sós ízt, mely Ő bőréről került át.
Könnye fájdalmas íze volt, mely az évek fájdalmának perzselésével szántotta
végig tökéletes arcát. Azt az arcot, melyről meg sem mondanám, hogy ennyi
démonnal küzd nap, mint nap.
hat ez....jelenleg meg sokk alatt allok. erre nincs szo *-* egyszeruen meses ahogy fogalmazol. es ez h nem csak osszedobod oromet okoz :') <3 szeretem olvasni minden egyes sort :)
VálaszTörlésNavii.
Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed, és tényleg sajnálom, hogy ilyen későn kényszerültél elolvasni :)
Törlésszégyen vagy nem szégyen de kicsordult pár könnycsepp. nagyon szép volt.:') imádtam. nagyon ügyesvagy.*-*
VálaszTörlésEzt örömmel hallom, köszönöm szépen. :)
TörlésImádtam! Végre megtudtam, hogy mi történt Louval! Szegény :( Megint sikerült könnyeket csalnod szemeimbe! :)
VálaszTörlésNos, próbáltam csigázni a fantáziátokat, de most kiderült. Rengetegszer visszaolvastam, hogy biztosan jó lesz-e így, nem túl drasztikus véletlen, de végül meghagytam ilyenre. Örülök, hogy tetszett :)
Törlés