Oldalak

2013. december 10., kedd

11. fejezet. ~ My religion & your mistake



Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy csak most tettem fel. Igazából semmi dolgom nem volt egésznap, de kicsit meg vagyok zavarodva most időügyileg. Egész nap hiányérzetem volt, amióta itthon vagyok, és most esett le! Felkiáltottam a nappaliban; "Úristen, kedd van?!". Anya majd kiugrott a bőréből ijedten, és semmit nem értett. Szóval végtelenül sajnálom, hogy későn jön a rész, de remélem, még nem késő. Az egyetlen szerencsém, hogy előre meg van írva.
Viszont amiatt van a legnagyobb bűntudatom, hogy pont ezt a részt fejeltettem el, mikor ez tényleg egy nagyon érzékeny és szomorú rész lesz tele szerelemmel, megértéssel, féltéssel, fájdalommal. Nagyon várom a véleményeket erről a részről. Tényleg kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla. És hálás vagyok az eddig szavakért is, sokat jelentenek.
                                                                                                          xoxo    Zsoo


 Zayn megint nem volt itthon, fogalmam sincs hova mehet. Lelép a rajzfüzetével és a kedvenc tollával. Néha még a laptopját és a rajztbját is viszi magával, de ötletem sincs, hova megy. Ja, és persze másfél nap alatt két doboz cigit szívott el. Szombat reggel volt, és én megint az üres szobában keltem fel. Úgy döntöttem, ma megcsinálom a beadandómat, bár még volt vissza egy hét a határidőből. Bár még csak egy hét telt el, máris kaptunk feladatot, hogy fel tudják mérni képességeinket. Magamra kaptam egy farmert és egy pólót, majd megfogtam a kedvenc Nikon kamerám, és kimentem a lakásból. Vittem magammal kártyát, telefont és pénztárcát. Zayn kártyáját nem találtam otthon, így gondoltam, vitte magával, így bezárhattam az ajtót.
A téma, amit húztam, a szórakozás. A boldogságot kell lefotóznom. Olyan képeket kell készítenem, hogy ha valaki ránéz, azt gondolja magában: "Bárcsak én is ott lehettem volna velük!". És ha belepusztulok, akkor is megcsinálom ezt tökéletesre.
Jobb ötlet híján a Campus játéktermébe vettem az irányt. Rengeteg fiatal szórakozott ott, tökéletes hely volt. Sunyiba lőttem pár észrevétlen képet, ahogy egy lány és egy fiú léghokizik, körülöttük pedig ugrálnak a haverok. Lekaptam, ahogy a csaj örömében felugrik, mikor nyer, a srác pedig nevetve hátradől. Persze ezután kötelességem volt odamenni hozzájuk, és engedélyt kérnem.
- Sziasztok. - mosolyogtam rájuk óvatosan.
- Hello. - köszöntek egyből széles mosollyal.
- Az egyetem fényképész szakán vagyok, és csináltam rólatok pár képet az egyik beadandómhoz. Remélem, nem nagy baj, és megengeditek, hogy felhasználjam. - mutattam nekik végig gyorsan.
- Dehogy baj, remélem, tetszeni fog mindenkinek. - mosolygott rám a lány, majd a barátjához bújt, akivel az előbb még játszott. Megköszöntem, majd leléptem.
Egy remek képem már van, de kéne még sok. Miközben a Campus sportpályája felé haladtam, már el is döntöttem magamba, hogy a kép címe "Amikor a szerelem játszik" lesz.  Reméltem, hogy edz ott pár ember, és szerencsére be is vált a számításom. Úgy 7-8 srác kosarazott, köztük azonnal felismertem Liam-et. Mind rövid, kosaras gatyában voltak. Liam fehér trikót viselt, melyen volt egy V alakú izzadtságfolt a mellkasán. Rövid haja kócosan állt, izmai minden egyes mozdulatnál megfeszültek. Neki dobták a labdát, én pedig lefotóztam, ahogy felugrik a kosárhoz, és beleejti a labdát. Gyorsan tapsoltak kettőt mind, majd beálltak a játéknak megfelelően. Elvarázsolt a kép tökéletessége, melyen Liam ugrik. Csodás pillanatot sikerült lekapnom, igazán remek lett. Az arcok minden érzelmet kifejeznek, tökéletes. De ahogy a képre néztem, mégis eszembe jutott, mit tett Ő legjobb barátommal. Összetörte, és ezért én is nagyon haragudtam rá. Azóta én sem beszéltem vele, nem is találkoztunk.
- 10 perc! - kiabálta be egy srác, majd kinyomta a telefonja jelzőjét.
Mind lepacsiztak, majd a padokhoz mentek. Liam felkapott egy törölközőt, megtörölte arcát, majd a nyakába tette, és ivott pár kortyot egy kék üvegből. Tekintete rám terelődött, majd haloványan elmosolyodott, és félénken intett, de én csak megráztam a fejem, és megfordultam. Elindultam a vissza a Campus fele, egészen konkrétan úgy gondoltam, hogy az uszoda lesz a következő állomásom. De valaki futott hozzám, majd az illető meg is szólított.
- Harry, várj! - hallottam meg Laim hangját.
Lassan megfordultam, mire mellém ért. Izzadt volt, haja kócosan állt, és lihegett, a szemei mégis csillogtak. Kérdőn néztem rá.
- Fotóztál? - mérte végig mosolyogva a gépem.
Csak bólintottam. Mintha nem lenne egyértelmű?! Csak témát keresett, és mikor látta, nem vagyok valami rokonszenves, elszomorodott, és nagyot sóhajtott még mindig lihegve a meccstől.
- Nézd, én sajnálom, ami Zayn-nel volt, de nem volt más választásom. - csóválta meg a fejét szomorkásan.
Felhúztam a szemöldököm, és szerintem eléggé szemrehányóan néztem rá. Kicsit talán lenézőn is megcsóváltam a fejem.
- Liam, mindig van választásod, ne fogd erre a félelmed! - mondtam érzéketlen hangon, keményen.
Szégyenkezve nézett fel rám, és láttam, nagyon kutat az agyában, hogy erre feleljen valamit, de nem jött össze, és én is ott hagytam. Rossz kifogás, mindenkinek van választása, az már más téma, hogy meglátjuk-e ezeket, vagy figyelembe merjük-e venni. Nekem is volt választásom, és az elején én is a hitemet választottam Lou helyett.
Nem néztem vissza, de tudtam, most pont ott taroltam a szavaimmal Liam-ben, ahol akartam. Elindultam az uszoda felé, hátha ott elcsípek egy-két jó képet. Az imént történeteket egyszerűen kizártam, nem törődtem velük. El is értem volna az uszodáig, ha az út nem a suli színháza mellett vezet el. Louis jutott eszembe, hirtelen hihetetlen vágyat éreztem, hogy bemenjek. Egy lélek sem volt itt, szombat volt, én mégis óvatosan settenkedtem fel a lépcsőkön, majd be a nagy ajtón. Nem kell egy komplett színházra gondolni, de azért itt is elfért jópár ember. Ez a színház szaknak van kialakítva, a tantermek is itt vannak. Láttam is a folyosót, ahol el kéne fordulnom, de mentem tovább egyenesen. Hangokat hallottam a teremből, melyek néha felerősödtek, néha elhallgattak. Félénken lestem be az ajtón, de még volt egy fal, így nem láttam a színpadra. A fal két oldalán vezetett a folyosó, a székekhez. Én jobbra kanyarodtam, és óvatosan kikukucskáltam a fal mögül.
Az életemben sem hittem volna, hogy ilyet fogok látni itt. Louis állt a színpadon, egyedül volt. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott itt.
Szemeit szorosan lehunyta, lábával dobolt a padlón. Erősen koncentrált. Hirtelen szemei kipattantak, mire kicsit visszább húzódtam, hogy ne vegyen észre, de azért fél szemmel figyeltem. Mély levegőt vett, majd elindult a színpad közepén lévő zongora felé. Végigsimított lakkozott tetején, és leült a székre. Csodálattal figyeltem, milyen tökéletes. Oldalt ült, arcának jobb felé láttam. Ismét vett egy mély levegőt, majd lágyan játszani kezdett. Ujjai varázslatosan szántották billentyűket, szemét lehunyta. Elkezdett énekelni. Ismerős volt a szám, tudtam, már hallottam valahol, mégsem ugrott be, hol. Csodás hangja betöltötte a teret, még soha nem hallottam énekelni. A hátamon futkosott a hideg hangjától, tökéletes volt, ahogy az ember is.
- Ő benned él...Ő bennem él... - énekelte lágyan az első refrént, de elcsuklott a hangja.
Leállt a zongora is, mérgesen állt fel, és a hajába túrt. Nem tudta végig énekelni, pontosan ki tudtam venni, hogy a dal sorai hatalmas hatást gyakorolnak rá. Sokat jelent neki. Vajon kire vonatkozik? Körbe járkált kicsit a színpadon, és mélyen szívta magába az oxigént minden levegővételnél. Aggodalmasan figyeltem, mi lesz. Oda akartam menni, és segíteni neki, de nem tehettem. Muszáj volt megvárnom, mi lesz ebből. Az ég felé emelte a tekintetét, és halkan motyogni kezdett, de a nagy csendnek és a tökéletes akusztikának hála meghallottam.
- Értetek! - motyogta lehunyt szemmel.
Mikor kinyitotta szemhéját, elszántság és erő égett benne. Ki az a Ti? Kikért csinálja, kikért énekli ezt a számot? Ismét visszaült a zongora elé, és szinte azonnal elkezdte játszani a szépen begyakorolt dallamot. Arra már rájöttem, hogy nyilván ez is egy olyan feladat, mint nekem a szórakozás lefényképezése, és Ő ezt választotta Valakik iránti tiszteletből. Elkezdett ismét énekelni, én pedig feszülten figyeltem, mikor elérkezett az első refrénig. Szépen végigment rajta, nem csuklott el a hangja, nem volt hamis. Aztán énekelt pár suttogást más nyelven, és még pár csodásan tiszta kitartott hang is csatlakozott ide. Ezután újult erővel, hevesebben ütötte a billentyűket, és erőteljesebben kezdett énekelni, ebből tudtam, beleélte magát, és lassan itt a vége.
- Ő benned él/Ő bennem él/Ő látja mindazt, ami minket ér/Az ősfolyónak mély szellemét/Mint arcvonásod, Ő benned él. [Zene: Oroszlánkirály - Ő benned él]
A végét, az utolsó sort lágyan, halkabban énekelte, ami tökéletes befejezése volt egy ilyen csodás dalnak. Hangosan kifújta a levegőt, majd lehajtotta a zongora billentyűinek tetejét, és rákönyökölt. Arcát kezeibe temette, és mélyeket lélegzett. Halkan kiléptem a fal mögül, és a másik oldalra mentem, hogy észrevétlenül mögé tudjak settenkedni. Még mindig mélyeket lélegzett, háta nagyokat mozdult fel-le, arca kezeibe temetve.
Lágyan megsimítottam vállát, majd megszorítottam. Hirtelen megugrott a váratlan érintésre, és lepetten nézett fel rám. A tekintete fájdalommal telt, még nem volt ideje rendeznie vonásait, könnyek csillogtak arcán. Sírt, de ahogy észbe kapott, egyből letörölte, és nem hagyta kiszökni fájdalmát arcára, de elég volt, hogy megerősítse, amit eddig feltételeztem magamba.
- H-Harry...Hogy kerülsz Te ide? - kérdezte zavartan, miközben még mindig arcát törölgette.
Leguggoltam elé, így sokkal alacsonyabb lettem nála, de nem érdekelt. Aggodalmasan mértem végig, mire nagyot sóhajtott, és megkérdezte. - Mióta figyelsz?
- Elég régóta. - feleltem óvatosan.
Ezt hallva lehunyta a szemét és fájdalmasan elmosolyodott. Kicsit oldalra döntötte a fejét, mintha csak fájna a nyaka, de hamar ismét rám nézett.
- Akkor gondolom, most nem értesz semmit. - sóhajtott egyet halovány mosollyal az arcán.
- N-nem igazán. - csóváltam meg a fejem.
Ezt hallva mindent-tudóan bólogatott, majd lehunyta a szemét. Mély levegőt vett, mikor kinyitotta, olyan volt, mintha az oxigénnel energiát is magába szívott volna.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmagyarázzam, mi történt 6 éve. - nézett a szemembe fájdalmas mosollyal. Kíváncsian néztem fel rá, de hirtelen lecsúszott mellém a földre, és törökülésbe helyezkedett előttem. Én is így tettem, és maximálisan neki szenteltem figyelmem.
- Tudod...soha nem meséltem a családomról neked. - sóhajtott egyet, és lehajtotta a fejét. - Ennek az az oka, hogy nincs családom. 6 éve történt, 15 éves voltam. Nyafogtam, nem akartam elmenni a szüleimmel a hegyekbe síelni. Inkább maradtam volna egy házibuliban. Utáltam, hogy rákényszerítenek ilyen idiótaságra. Beültünk az autóba, még akkor is csak duzzogtam, senkihez nem szóltam. - mosolyodott el fájdalmasan az emlékeken, és lehunyta a szemét. - Az út csúszós volt, szerpentinen mentünk felfele a hegyekben, nagyon magasan voltunk. Hányingerem volt a sok kanyartól. Nyafogtam, hogy álljanak meg, mert hánynom kell. Apa lehúzódott oldalra, így egyből kipattantam, és összegörnyedve próbáltam, lenyugodni, de nem hánytam. Fékcsikorgást hallottam. - rezzent össze az emléken csukott szemekkel. - Egy autó jött felénk, pörgött a keskeny úton. Egyenesen az út szélén álló kocsinak ütközött, így a családom a védőkorlát és a másik autó közé szorult. Hallottam a Húgaim ijedt sikolyát. - húzta össze fájdalmasan a homlokát, összerezzent, és a szeméből kihullott egy könnycsepp, az első, amit valaha előttem hullatott. A szívembe egy láthatatlan kéz markolt, fájt ez hallgatnom. - Végül a korlát megadta magát, a családom a szakadékba zuhant alig 5 méterre tőlem. Láttam, ahogy ijedten néz vissza rám Húgom, hallottam, ahogy sikítanak, de nem fogtam fel. Bezzeg a másik kocsi megúszta. Akkor, ott négy Húgom vesztettem el és a szüleimet...az egész családom. - hajtotta le teljesen a fejét, és egyre több könnycseppje csordult ki. Láttam, erről nehéz neki beszélni, még talán senkinek nem mondta el eddig. Dőltem volna előre, hogy megölelem, de még folytatta. - A Húgaim, kedvence volt az Oroszlánkirály. Ezért énekeltem ez a dalt, az Ő tiszteletükre. Bennem élnek, mindig is ott fognak. A legkisebbek még csak 2 évesek voltak, ikrek. Daisy és Phoebe. Daisy mindig kék ruhában volt, míg Phoebe pirosban, de már a sírásukról meg tudtam őket különböztetni. - mosolyodott el fájdalmasan egy könnycsepp mellé. - Fizzy is csak 6 volt, utáltam, hogy egyfolytában követett, mindig az akarta csinálni, amit én. Olyan akart lenni, amilyen én vagyok. - csuklott el a hangja, de folytatta. - Lottie volt a legidősebb, 9. Emlékszem, szerelmes volt Justin Timberlake-be. Az őrületbe kergetett, hogy egyfolytában róla beszélt, de nagyon jó hangja volt, és kiválóan énekelte a számait. S-soha nem temethettem el őket, még a roncsokat sem tudták felhozni a völgyből. - csuklott el ismét a hangja, majd megtörölte a szemét, de még mindig nem nyitotta ki. Talán azért nem, mert félt, hogy akkor sok mindent ki tudok belőle olvasni. - Mikor a gyámügyhöz kerültem, mindenki csak a pénzről beszélt. Senkit nem érdekelt, hogy Ők meghaltak, mindenkinek az volt a fontos, mennyi szállt rám, amit majd 18 évesen megkapok. Megijedtem az emberektől, elszöktem. Fogalmam sem volt, mit akarok, az sem érdekelt, ha meghalok. Senkim nem volt, mindenkit elvesztettem. Egy hajléktalan maga mellé fogadott, és megtanított az utcai életre, de nem élhettem sokat vele. Megtaláltak, és visszarángattak az árvaházba. Nevelőszülőkhöz kerültem, akik bár nagyon kedves emberek voltak, nem nyitottam feléjük. Úgy voltam vele, csak 3 évet kell kibírnom. Így kezdődött a maszkom viselése. Soha nem mosolyogtam, a nevelőanyám még pszichológushoz is beíratott, aki arra volt jó, hogy heti három órát aludtam nála. 18 évesen szó nélkül leléptem, és egy lakásba költöztem. Csak jártam az utcákat, nem tudtam, mihez akarok kezdeni. Egy színházba kerültem, mint jegypénztáros, már azt sem tudom, hogy jutottam oda, alig pár napra a költözésem után sikerült. A rendező felfigyelt a rezzenéstelen arcomra, és elkezdett képezni. Így kerültem ide. - sóhajtott egy nagyot a végén, mintha ledobta volna magáról a terhet.
Azt hiszem, tényleg megszabadítottam a terheitől, hisz végre elmondhatta valakinek, miken ment keresztül gyermekkorában. Egy gyereknek sem kellett volna ezt megélnie, ez olyasmi, amibe bele lehet halni, de Ő erős maradt, és védőfalat épített maga köré a világ ellen.
Előre dőltem, és hozzá bújtam. A mellkasába temettem arcom, és én is sírva próbáltam feldolgozni ezt a sok rosszat. Ő ment át rajtuk, mégis Ő simogatta az én arcom nyugtatón, és lehelt lágy puszit a homlokomra, hogy ne sírjak. De ettől függetlenül neki is ki-kicsordult egy-egy erős könnycseppje. 
- Ne sírj! Csst. - csitított még Ő engem.
Azt hiszem, ez is azt támasztja alá, mennyivel erősebb személyiség, mint én valaha is leszek. Vele történt meg minden, mégis én borulok ki, és Ő nyugtat engem.
- Annyira sajnálom, ezt egy gyermek sem érdemli meg. Úgy sajnálom. - motyogtam a mellkasába, miközben védelmezőn ölelt.
- Ne sajnáld, egyrészt, mert nagyszerű emberek voltak, és ott ezerszer jobb nekik, ahol most vannak. Másrészt pedig, mert a sors így akarta, és ennek meg kellett történnie, hogy így alakuljon az élet. - suttogta nyugtatóan a hajamba.
Igaza volt, mélyeket lélegeztem, kis idő után felnéztem a szemébe. Láttam, hogy ott van még a fájdalom, de Ő már megnyugodott. Szeretet csillogott mellette, ami azt hiszem, a családja iránt és irántam is irányult...és ez jól esett.
- Hogy tudok veled felejtetni? - kérdeztem halkan, könnyes szemekkel.
Haloványan elmosolyodott ezt hallva, majd lágyan megcirógatta arcom hüvelyujjával.
- Sehogy. Eleget segítettél azzal, hogy mellettem vagy, és végre valakinek elmondhattam, milyen terhet hordozok magammal. Észre sem vetted, de úgy emelted le rólam a tonnás súlyokat, mintha tollpihék lennének. Elég, ha megígéred, hogy soha nem hagysz el. Nekem az bővel elég, ha magam mellett tudhatlak egy biztos pontként. Soha nem okoznék neked fájdalmat. - mosolygott rám szeretetteljesen, mégis olyan mulandóan, mintha egy fuvallat eltüntetné mosolyát. A szavai megdobogtatták szívem, tudtam, hogy nagy hatással vagyok rá, dehogy ennyire...
- Soha nem foglak megbántani, esküszöm. Ígérem, hogy veled maradok, mindig is szeretni foglak. - mondtam egészen halkan.
Hálásan elmosolyodott, és lágyan összeérintette ajkunk. Jól esett érezni, lágy csókját. Mikor eltávolodtunk, éreztem ajkaimon a sós ízt, mely Ő bőréről került át. Könnye fájdalmas íze volt, mely az évek fájdalmának perzselésével szántotta végig tökéletes arcát. Azt az arcot, melyről meg sem mondanám, hogy ennyi démonnal küzd nap, mint nap.

6 megjegyzés:

  1. hat ez....jelenleg meg sokk alatt allok. erre nincs szo *-* egyszeruen meses ahogy fogalmazol. es ez h nem csak osszedobod oromet okoz :') <3 szeretem olvasni minden egyes sort :)

    Navii.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésed, és tényleg sajnálom, hogy ilyen későn kényszerültél elolvasni :)

      Törlés
  2. szégyen vagy nem szégyen de kicsordult pár könnycsepp. nagyon szép volt.:') imádtam. nagyon ügyesvagy.*-*

    VálaszTörlés
  3. Imádtam! Végre megtudtam, hogy mi történt Louval! Szegény :( Megint sikerült könnyeket csalnod szemeimbe! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nos, próbáltam csigázni a fantáziátokat, de most kiderült. Rengetegszer visszaolvastam, hogy biztosan jó lesz-e így, nem túl drasztikus véletlen, de végül meghagytam ilyenre. Örülök, hogy tetszett :)

      Törlés

Music Note 4