25. fejezet. ~Nobody knows how can I love you.

Oi Guys!

So ma elég idegesítő napom volt, ott kezdve, hogy gilisztát boncoltunk bioszon, és rólam tudni kell, hogy képtelen lennék megölni szánt szándékkal egy állatot (szúnyog, hangya...stb persze kivétel, ha olyan helyen vannak). Szóval gyomorforgató 35 perc volt ez számomra, de szerencsére haverom sem bírta ezt, így háttal fordulva mindennek, a sarokban elbeszélgettünk. Történetesen pont mellette ülök, és amúgy kemény rocker, sátánista mondhatni, legalábbis ezzel húzzák az agyát hahaha, de amúgy csupa-szív srác. Szóval ma se ettem semmit, de nem is gáz, mivel rövidített órák voltak, így délben már itthon voltam. Ennek is köszönhetitek ez a korai részt, hisz tudjátok, hogy ma még megyek vissza röpire, és most van időm feltenni. Amúgy az eleje siratós, aztán pedig aranyos rész lesz, készüljetek.

Elmondhatatlanul hálás vagyok a sok szép szóért, el sem tudom mondani, mennyit jelent. Nem hiszem, hogy tudjátok, mennyi csodát rejt nekem az a pár szó, amit a részek végére írtok nekem, szóval nagyon szépen köszönöm, ígérem jó történetekkel meghálálni. Jó olvasást!

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

Félkómásan akartam átfordulni az ágyon, hogy átöleljem Louis-t, de Ő nem volt sehol. Álmosan tapogattam meg a párnáját, a takarót, a lepedőt, de nem volt itt. Ijedten pattant ki a szemem, és felültem. Az ágyam üres volt, egyedül aludtam benne. A szívem is kihagyott, hogy ez az egész csak egy álom volt. Nem hittem el, hogy tényleg nincs velem, csupán csak álmodtam. A szobámba sötét volt, egy könnycsepp folyt le az arcomon, hogy a képzeletem ilyen rossz játékot játszik velem.

De a tekintetem a fürdőszobaajtóra tévedt. Fény szűrődött be a kulcslyukon az ajtó alatt. Kicsit megkönnyebbültem, hátha Louis csak kiment éjszaka vécére. Kómásan felkeltem, ügyelve, nehogy hirtelen mozdulatot tegyek. Vártam, míg felébredek, majd megindultam az ajtó fele.

Kopogás nélkül, óvatosan benyitottam. A villany égett, és halk hüppögés hallottam. Balra néztem, és megláttam Louis-t. A fürdőszoba közepén, a zuhanyzó ajtaja mellet, a mosdóval szemben ült a földön összegörnyedve. Nekem háttal volt, de még így is ki tudtam venni, hogy sír. A háta remegett, lábait felhúzta, és a kezébe temette arcát, amivel átölelte térdeit.

- Lou?! Te jó ég! - blokkoltam le az ajtóban.

Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Pedig oda akartam rohanni hozzá, hogy segítsek, de egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam. Ő egy pillanatra megakadt, majd fojtott hangon, halkan kezdett beszélni.

- Nem tudtalak megvédeni Harry. Annyira sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni, ígérem. Meg kellett volna akadályoznom, hogy szétszakítsanak minket. Meg kellett volna, hogy védjelek. - motyogta.

A szemembe könny szökött. Soha nem hittem volna, hogy ilyen nyomja a lelkét. Eszembe jutott, amikor Apa felrángatott az emeltre, én pedig küzdöttem, és segélykérőn kiabáltam Louis nevét. Tényleg azt akartam, hogy megmentsen, hogy megvédjen, mint mikor védelmezőn ölelt lent az ócsárlások ellen, de soha nem okoltam érte, amiért nem tudott segíteni. Tudtam, nem az Ő hibája.

A lábaim végre engedelmeskedtek nekem. Megindultam felé, és letérdeltem mögé. Térdeimmel két oldalán támaszkodtam, és magamhoz húztam, hogy átöleljem. Hagyta magát, így a háta a mellkasomhoz simult. Egyik kezével még mindig a térdét szorította, ahol az én karjaim is fogták Őt, míg a másikkal megszorította az én kezem. De a fejét továbbra sem emelte fel, ami kiakasztott. Éreztem, még mindig sír, amit nem bírtam elviselni, így én is csatlakoztam hozzá.

- Akkor engedd, hogy most én védjelek meg. - motyogtam a nyakába.

Kicsit felemelte a fejét, és oldalra fordította, hogy rám nézzen. Én közelebb hajoltam hozzá. A szemei vörösek voltak, az arcán láttam a tömérdek csillogó csíkot, melyet könnyei hagytak.  Óvatosan magam felé fordítottam, hogy rám nézzen. Bár hagyta magát, mégis kicsit lesütötte a szemét. Mintha szégyellné magát előttem. Óvatosan az álla alá nyúltam, és magam felé fordítottam. Ő rám nézett, majd a tekintetét a két szemem között kapkodta.

- Louis, nem kell bocsánatot kérned. Nem a Te hibád volt. Anyáék reagálták túl ezt az egészet. - nyugtatóan beszéltem.

A homlokom az övének döntöttem, mire lehunyta a szemét. Soha nem hittem volna, hogy ilyen emészti belül. Vajon mindig ezen agyalt? Vajon amióta elszakadtunk azt hiszi, az Ő hibája? Ezzel a bűntudattal élt együtt? Ez kiakasztó. Minden áron el kellett hitetnem vele, hogy ez nem az Ő hibája...soha nem volt, és nem is lesz az övé.

*Másnap*

Jóízűen falatoztuk be Martha Ham&Eggs-ét. Még csak nem rég keltünk, de mi már indulásra készen álltunk. Én még semmit nem tudtam a kiruccanásunkról, de Louis most tervezte a felvilágosítást. Bele is fogott, miután bekapott egy újabb falatot.

- A gép 5:40-kor indul délután, de addig még sok dolgunk van. Mennyi pénz van a számládon? - kérdezte hirtelen.

A homlokom zavart ráncba szaladt, majd benyögtem egy nyolcjegyű összeget amerikai dollárban. Ő csak határozottan bólintott, majd ismét bekapott egy falatot.

- Miért? - kérdeztem zavartan.

Sóhajtott egyet, hogy nem értem. De ez a sóhaj kicsit nehézkes is volt. Mintha kételkedne benne, hogy a célja jó.

- Tudod, én...nem...nem biztos, hogy haza akarok jönni, ha továbbra is külön kell élnünk. A szállást egy hétre foglaltam le, de megmondtam, lehet tovább maradunk. - hajtotta le a fejét.

A szemeim lepetten kerekedtek ki, a szemöldököm az égbe szökött. Louis azt akarja, hogy ne jöjjünk vissza? De hisz Ő nincs oda tartósan a hidegért. Én akartam Norvégiában élni...hát ezért.

Látta, mennyire elbizonytalanodtam, és meglepődtem, így gyorsan folytatta.

- De, ha Te nem akarsz Velem ott élni, természetesen nem kell. Megértem, ha be akarod fejezni a sulit, vagy már kötődsz Londonhoz. - hajtotta le a fejét a végére.

Elszomorodtam. Nem attól, hogy eltalálta, hanem, hogy ennyire félreismert. Átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét, mire felnézett rám.

- Lou, ez a legcsodásabb dolog, amit valaha hallottam. Persze, hogy akarok Veled élni Norvégiában. Mégis mit gondoltál? Hogy én annyira szeretem ezt a hülye helyet? Ugyan már! - mosolyogtam rá kedvesen.

Mosolyogva felnézett, majd egyszerre nevettük el magunkat.

Nem telt sok időbe, míg összekaptuk magunkat, és már a fehér Aston Marti-omban ültünk. Először Lou akart vezetni, de aztán megegyeztünk, hogy én jobban ismerem a várost. A bankba mentünk. Nem értettem, de Louis a kocsiban elmagyarázta.

- Le kell venned az összes pénzt a bankszámládról még Londonban, mivel, ha Norvégiában fizetünk, vagy veszünk ki pénzt, megtudják, hol vagyunk. Én még L.A.-ben levettem mindent, és a reptéren is bejelentettem, hogy nagy összeggel utazunk.

Ez logikus volt, erre nem is gondoltam a nagy izgalomban. Határozottan bólintottam, nem kérdeztem semmit. Louis mindenre gondolt, nem is tudom, hol lennék nélküle. Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a bankba. Ott egy pultnál mindent levetettünk a hölggyel, így meg kellett adnom a nevem, és a szokott adatokat, hisz elég nagy összegről volt szó. Egy fekete zsákba tették nekünk a pénzt, amit aztán a kabátomba rejtettem, mikor kimentünk. Úgy éreztem magam, mint egy bankrabló ezzel a fekete zsákkal. Kb. annyira izgultam is, hisz most életemben először csináltam ilyet. A nő is furcsállta, hogy még csak 18 vagyok, de nem kérdezett semmit, hisz minden adat tiszta volt.

Megkönnyebbültem estem be a kocsi anyósülésére, és kitettem magam mellé a fekete selyemzsákot.

- Ennyire izgultál? - nevetett rám Louis.

Nem feleltem semmit, csak fáradtan felnevettem. Fejem még mindig hátra volt vetve a támlának. Louis nyomott egy édes puszit az arcomra, majd elindult a házunkhoz. Már tudta, merre kell menni.

Otthon az egész délutánt pakolással töltöttük. Csak az én cuccom kellett elpakolni, neki elvolt, mégis elbíbelődtünk vele egész délután. Közbe persze többször kellett megállnunk "egyéb elfoglaltság" miatt, ami főként egymás szájának felderítése volt. Persze olyan régen nem láttuk egymást, hogy ez volt a legcsábítóbb elfoglaltság. Végül nagy nehezen sikerült összepakolni, majd felhívtam Kim-et, és megkérdeztem, nincs-e kedve kijönni velünk a reptérre. Nagyon hozzám nőtt, megszerettem. Természetesen azonnal itt volt a ház előtt, pedig még volt időnk a gép indulásáig. Addig elköszöntünk Martha-tól.

- Hová menték Querido? /kedveseim/ - kérdezte Martha ismét.

- Oda, ahova mindig is vágytunk. Sajnálom, de ezt nem mondhatjuk el. - fogtam meg Louis kezét.

Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a bejárónőinknek, hova tartunk, hisz akkor elszólhatják magukat a szülőknek. De kétlem, hogy az egyáltalán kiderülne, hogy mi eltűntünk, hisz úgysem jönnek haza...remélem.

Martha megértette, hogy nem áruljuk el, és elmosolyodott, mint mindig. Ideje volt indulnunk, a taxi, vagy ahogy mondják itt; a Cab is megérkezett, és beültünk.

- Srácok, érezzétek nagyon jól magatokat, oké? - mosolygott ránk Kim a reptéren, miután már mindent elrendeztünk.

- Meglesz. - nevetett fel Lou, és megszorította a kezem.

- Kim, Te pedig nevess sokat a szünetben. Sok programot szerveztünk együtt, de azért még ne gubbassz a szobában, mert én nem leszek itt. Hívd fel mondjuk Andy-t! - javasoltam neki.

- Rendben, felhívom. - mosolygott rám kedvesen.

Én csak elégedetten bólintottam, majd a világ legcsodásabb hangját hallottam meg:

- Kim elnézést, de muszáj elrabolnom Tőled Hazzát a szünetre. Már nekem is szükségem van rá. - nevetett Lou, és nyomott egy puszit az arcomra, amitől olyan szélesen elmosolyodtam, hogy Kim már kuncogni kezdett.

- Majdcsak túlélem valahogy. - nevetett ránk a lány.

- Az Oslo-ba tartó gép utasait kérem, kezdjék meg a felszállást. - mondta be a hangosbemondóba egy kedves női hang, majd elismételte még más nyelveken is.

Louis-val egymásra mosolyogtunk, és szinte egyszerre álltuk fel. Kim kicsit sóhajtott, de azért mosolygott.