3. fejezet. - School for boys.

Hi! (-Oops!)

Mint azt már írtam sokszor korábban, mostantól SZERDÁN várható a történet, hisz vége lett a Nobody knows how can I love you-nak, szóval ismét korrekt módon el kell osztanom a napokat.

Ebben a részben fontos dolgok történnek, végre egy kis "freedom rész", nem találok rá jobb szót. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, nem akarom, hogy a történet unalmassá váljon.

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

*Harry*

A holdfény átkarolta "édes", kis szobánkat, mely így sokkal inkább hasonlított egy horrorfilm díszletére, mint kollégiumra, viszont nekem ez nappal is így tűnt. Tudom, talán azt gondoljátok, hogy túl sokat panaszkodom, de csupán egy hét erejéig szívesen cserélek bárkivel, akkor Ti is rájöhettek, mennyire pokoli ez a hely. Niall halk horkolása ütötte meg a fülem, melytől halovány, fájdalmas mosoly kúszott ajkaimra, mely oly' mulandónak hatott. Liam mindig halkan aludt, soha életében nem csinált még semmi zavarót, bántót, rosszat. Ő mindig csupán visszafogta magát, elfogadta, hogy neki itt kell lennie, bár még mindig nem tudom, milyen lehet Apja, ha még ezt a helyet is jobbnak tartja, mint otthonát.

Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben feltoltam magam ülésbe, és az ágy szélére mászva kibámultam az balkon. A Hold ezüstre festette az egész iskolát, tökéletesen passzolt hozzá ez a szürke, komor csillogás. Az egész táj nyugodt volt, mintha az itt szenvedőkkel együtt Ő is lusta álomba szenderült volna. A nyugalmat semmi sem zavarta meg, minden békés volt, a fák lágyan hajlongtak a szél hatására, mint porban-futók a király előtt.

Elgondolkoztam, vajon milyen lenne, ha normális iskolába kerültem volna. Ha olyan lehetnék, mint a filmekben a fiatalok. Már lehetne jogsim, autóval mehetnék az iskolába, ahol a millió barátom már mosolyogva fogad, és lenne egy lány, aki édes csókkal köszönt becéző ajkaival. egészen biztosan eljárnék minden hétvégén jobbnál, jobb házibulikba, ahol nevetnénk, táncolnánk, de itt még azt sem tesszük.

Homlokom az ablaknak döntöttem, a kellemes hűvös lehűtötte bőröm. Úgy éreztem az érzelmeim is hasonló módon csillapodnak el bennem, mint testem forró lángolása. Hirtelen feltűnt a látószöge szélén egy mozgó árnyék, majd hirtelen még egy. Lepetten pillantottam oda, de nem mozdultam meg komolyabban. Az ablakom felé tartottak, majd elrohantak alatta a sövény mögött. Úgy 3-4 méterrel lehettem magasabban, mint a föld, így egy kis résznél nem láttam Őket jól, majd kibukkantak ablakom alól. Ketten voltam, azonnal megismertem Őket. Zayn nevetve fordult hátra, és játékosan meglökte Louis-t, aki halkan kuncogva futott utána óvatosan szétnézve. Valamiféle felszerelés is volt náluk, de azt nem láttam jól, Zayn érdekesen tartotta. Figyeltem, amint a sövény végénél megtorpannak, és óvatosan lesnek ki ügyelve a kamerákra. Nagyon gyakorlottnak tűntek, tudtam, hogy rosszfiúk, és lógni szoktak, de hogy este is kijárnak?

Bár egy szavam nem lehetett, Ők legalább meg merik tenni. Én is velük akartam tartani, olyan boldognak, felszabadultnak tűntek, mint még soha. Mintha egy új világba tartanának, ahol a szabadság édes illata körbelebegi az embert, a függetlenség édes íze a szádban ég.

*Louis*

- Nem, szerintem ez így nem lesz jó. - nevettem, mikor sokadszorra akarta feldobni azt a szerencsétlen kötelet a kőfal tetejére, melyet lenyúltunk ebédszünetben a szertárból.

- Akkor mégis hogyan kéne szerinted? - kérdezte élesen biztosan kudarca miatt.

Én csupán játékosan felnevettem, majd az egyik fához mentem, mely a fal mellett magasodott. Nekifutottam a falnak, majd lábbal elrúgtam magam, így sikeresen felkapaszkodtam a fa legalsó ágára. Feljebb másztam kicsit, majd felültem a fal tetejére.

- Másik oldalról nem tudunk majd felmászni, add ide a kötelet. - nyújtottam le a kezem.

Hozzárögzítettem a fal tetején lévő kis kitüremkedéshez, mely régebben talán szögesdrótot tartott, de szerencsére ezt a szokást, már elhagyta az iskola. Akkor tényleg olyan lenne, mint egy börtön.

Lelógattam a kötelet, amin Zayn is felhúzta magát, majd felült mellém. Egymásra mosolyogtunk. Ha itt lelendülünk, akkor valóban szabadok leszünk, még ha csak pár órára is. Zayn átdobta a kötelet a másik oldalra, hogy majd vissza tudjunk mászni. Egymásra mosolyogtunk, majd halkan elkezdtem:

- Egy. - mosolyogtam rá.

- Kettő - felelt, mikor vette a lapot.

- Három. - mondtam hangosabban, így mindketten leugrottunk a fal tetejéről.

A humuszos talajra érkeztünk le, majd kiegyenesedve, leporolva magunk néztünk egymásra. Szabadnak éreztem magam, boldognak, függetlennek, melyre oly' régen vágytunk már. Elindultunk ki az erdőből, a falu fele, ahova meg is érkeztünk kevés séta után. Nem szóltunk semmit, csupán mosolyogtunk magunk elé, csodás érzés volt új terepen sétálni. Felemelő volt a tudat, hogy végre olyan helyen is járunk, ahol akarunk, még ha nem is lenne szabad.

Elértük a falu szélét. Nem volt nagy a helység, mely mellett gimnáziumunk helyet foglalt, alig 15.000 fős kis település, mégis tökéletes volt arra, hogy kicsit szórakozzunk. Csupán sétálunk, megjegyeztük, merről jöttünk, hol hagytuk a kötelet.

- Nézd ezeket a fényeket, ezt a csodás helyet! - motyogtam ledöbbenve, mikor végigmentünk valószínűleg a főutcán.

Egy főtér szerűségre jutottunk el, ahol bár késő volt, mégis voltak helyi fiatalok, akik bmx-eztek és gördeszkáztak. Mellettük megállva figyeltük, ahogy az éj leple alatt mókáznak, és különféle trükköket csinálnak egymást lekörözve. Csillogó szemmel figyeltem Őket, igazi fiatalok, valódi élettel, és nem olyan rabmadarak, mint mi. Irigykedtem rájuk. Zayn is hasonlóan figyelte Őket, tudtam, hogy régen Ő is deszkázott, nagyon sokat, míg ide nem került. Az egyik srác tekintete ránk tévedt, és kérdőn indult el felénk, így jött vele pár figyelmesebb haverja is, akik észrevették irányát.

- Hát Ti? Kik vagytok? Mit kerestek itt? - kérdezte szemöldökét felhúzva, de nem tűnt fenyegetőnek, ellenszenvesnek.

- Csak sétálgattunk. - rántotta meg a vállát Zayn, meg is értettem, hogy nem akarja elmondani, honnan jöttünk.

- Még soha nem láttalak titeket a városban... - jegyezte meg az egyik srác, mire végigmértem vézna alakját, utcai stílusát.

- Nem élünk itt, csupán pár napig maradunk. Zayn vagyok. - mutatkozott be az említett kedvesen, így én is hasonlóképpen tettem.

- Fogadok, hogy nagyvárosiak vagytok az öltözködéseteket elnézve. Amúgy Troy vagyok. - mosolygott ránk a srác, mire csak biccentettünk, majd bemutatkoztak a többiek is, de béna névmemóriámmal aligha tudtam megjegyezni Őket. Zayn vágyakozva nézett Troy deszkájára, majd óvatosan megkérdezte.

- Mehetek egy kört? Régen én is deszkáztam 4 évig. - mosolygott rá kedvesen Zayn.

Troy lepillantott az említett tárgyra kezében, majd huncut vigyorral pillantott fel barátomra, így egyértelművé vált, hogy nyert ügye van.

- Oké. Lássuk, mit tudsz, Haver! - adta oda neki, majd hátrébb állt.

Zayn egy gyakorlottnak tűnő mozdulattal a földre varázsolta a deszkát, majd először óvatosan állt rá, hisz nyilván régen volt ilyennel dolga. Gurult kicsit szlalomozva bemelegítésképpen, majd az egyik pad felé vette az irányt gyorsabban, és egy tökéletes mozdulattal végigcsúszott a szélén, majd leérkezett a betonra. A szám tátva maradt, soha nem hittem volna, hogy ilyenre is képes, soha nem mondta.

- Haver, ez király volt. Hol tanultad? - sietett hozzá Troy, míg Zayn visszaadta neki deszkáját elégedett vigyorral arcán.

- Még régen egy haver mutatta. - magyarázta Zayn komolyan, mire a srácok elismerően bólintottak.

Azt hiszem, ezzel ki is vívta magának a tiszteletet, és befogadtak miket a srácok. Elbeszélgettem a többiekkel, míg Zayn próbálta megmutatni, hogyan kell ezt a trükköt pár fiúnak.

- Srácok, van itt szórakozóhely? Hova szoktatok eljárni hétvégén? - kérdeztem, hisz valószínűleg hétvégén is kilógunk, és első utunk egy szórakozóhelyre vezetne, ha tudnánk, hol van ilyen a községben.

- Öhm, kettő van. Az egyik ott szembe, most be van zárva. - mutatott a srác az egyik épületre, így bólintottam, majd folytatta: - A másik pedig...öhm, hát mennyire ismeritek a várost? - kérdezte óvatosabban.

- Semennyire. - vágtam rá egyből nevetve, így Ő is hasonlóan tett.

- Akkor azt hiszem...találkozzunk itt szombat este, nem srácok? - nézett hátra Haverjaira, akik egyből hevesen bólogatni kezdtek.

Kedvesek voltak velünk, igazán rendes tőlük, hogy megmutatják nekünk a helyet, ezek szerint szert tettünk pár barátra a faluból. Telefonszámot cseréltünk, még jó, hogy én hoztam azt is, hisz valamiről figyelni kellett az időt. És sajnálattal tapasztaltam, az idő milyen gyorsan repül. Alig pár perce jöttünk (nekem legalábbis így tűnt), és már mennünk is kell, ha nem akarunk lebukni. Rossz érzés volt, hogy miután megízleltük a szabadságot, kicsit hitegetett, szólnom kell Zayn-nek, hogy ideje lenne mennünk.

- Zayn! - mentem hozzájuk, mire kérdőn nézett rám. - Idő van!

- Ne már! Máris? Most jöttünk! - mondta panaszos hangon, amitől fájdalmas mosoly kúszott ajkaimra, és kicsit leszegtem fejem.

- Tudom, de nincs mit tenni. - csóváltam meg a fejem, mire Troy kérdőn pillantott ránk. 

- Időre kell hazamennetek? Ne már, ez tök cink. - tárta szét karjait deszkája mellett állva, mire csak felnevettünk Zayn-nel.

- Ez komplikált, majd egyszer talán lesz idő elmondani. Mennünk kell, szombaton akkor itt találkozunk. - mondtam széles vigyorral, mire mindannyian bólintottak.

- Merre laktok? Elkísérjünk titeket? - kérdezte az egyik fiú mosolyogva, mire nagyot nyeltem.

- Nem messze, hazatalálunk, azért kösz. Még találkozunk! - mentett ki minket Zayn.

Elindultunk mindketten, de még visszaintettünk, mire nevetni kezdtek. Zsebre dugott kezekkel, elhúzott vállakkal ballagtam Zayn mellett. A mosolyunk egyszerűen levakarhatatlan volt, talán még soha nem voltam ilyen boldog, amióta itt vagyunk, ezen a pokoli helyen. Alig vártam a hétvégén, hisz ma már csütörtök volt. Az a pár nap így is kínszenvedéssel fog telni. Szabadnak éreztem magam, a felhők fölött éreztem magam mindaddig, míg meg nem láttam a távolban az erdő fái között a magas kőfalat, melyen kötelünk lengedezett minket várva. Halk sóhajt hagyta el ajkaimat, látszólag Zayn kedve is jelentőségteljesen lelankadt. Egy ilyen csodás este után visszatérünk egy ehhez hasonló pokoli helyre. Kötelünk gondosan elrejtettük felcsavarva a kőfal tetejére, így észrevehetetlen lentről.

Fáradtan, mégis elégedett vigyorral ajkainkon estünk be szobánkba, senki nem vett észre minket. Hihetetlen, mekkora hírneve van ennek az iskolának, miszerint az itteni diákok fegyelmezettek, és biztonságban, szigorú szabályok szerint élnek. Két utolsó előtti éveit betöltő srácnak mégis sikerült ezt az ez egész rendszert kijátszani, de addig jó, míg erről az igazgatóság nem tud. Szép kis kavarodás lenne belőle, nem hiszem, hogy Apám örülne ennek a hírnek. Hogy miért kerültem ide? Egyszerű az oka, pont azért, amiért a többi srác is. Apámnak nincs rám ideje. Anya még régen elhagyott minket, minden szó nélkül lelépett, így abban az évben minden megváltozott. Kicsi voltam, 12 éves, amikor ez bekövetkezett. Egyszerűen talált egy jobb pasit, így minden szó nélkül eltűnt egy nap. Ezekről is később értesültünk. Apám kiakadt, egyszerűen minden más lett. Azelőtt rengeteget jártunk ki focizni, szinte minden szombaton velem volt, vidámparkba jártunk, elmehettem a meccseire, én voltam a csapat kabalája. Ezek után felfüggesztést kérvényezett 1 évre, amit a csapat igazgatósága meg is adott, de mikor ez az idő letelt, nem lett más. Magába fordult, részegeskedett, napról napra tönkretette magát. Engem is elhanyagolt, amit egy kisfiúnak nehéz felfognia. Így amikor 14 lettem, és elballagtam az általánosból, elküldött erre a helyre. Azóta csupán a tévébe látom, olyan ünnepelt focista akarok lenni, mint Ő, meg akarom mutatni, hogy én is tehetséges vagyok. Csupán arra vágyom, hogy figyeljen rám úgy, mit régen, de már semmi sem lesz soha újra úgy, mint Azelőtt. Anyám mindent tönkretett, de majd egy nap integetek neki a tévéből, mikor én is nagy focista leszek, és akkor majd rájön, mit hagyott hátra, mikor egy fellángolás miatt lelépett.