2. fejezet. ~School for boys.

Sziasztok!

Talán korai a második részben olyat leírni, amit én tettem, de tudjátok, hogy nem szeretem az eseménytelen részeket megírni, de szerintem ezt nem nagyon bánjátok. Különben is ennyi erotika kellett a folytatáshoz, Louis-nak át kellett esnie ezen, hogy aztán majd Ő taníthasson. De túl sokat fecsegek, remélem, elnyeri a tetszéseteket a rész, kíváncsian várom a véleményetek, hisz ez csak egy teljesen új sztori még. Jó olvasást!

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

*Zayn*

Egyikünk sem akart lebukni, így sebesen kapkodtuk lábunkat. Már régen elmúlt takarodó, mi ennek ellenére mégis felöltözve mászkáltunk az udvaron reménykedve benne, hogy egyik kamerát sem helyezték át. Már ismertük, hol tudunk úgy elsurranni, hogy ne vegyenek észre minket az őrök, akiknek jobb dolguk sincs, mint a szerencsétlen srácokat lesni, nem akarnak-e véletlen kiszökni, vagy randalírozni. Még ha nem is kiszökni, hisz annak módjára még nem jöttünk rá, de eltűnni néha kimondottan jó. Louis hangtalan léptekkel jött mellettem, mondhatni, mi voltunk ketten a rosszfiúk a suliban. Mindenki tudta ezt, mégsem gondoltuk, hogy rászolgáltunk erre. Ezen a helyen senki sem rossz, mindannyian csupán áldozatok vagyunk. Csodálkoznak hát, hogy lázadunk, és kiskapukat keresünk? Ez egy fegyencház, egy büntetőtábor.

- Várj! - rántotta meg hirtelen vállam Louis, így kizökkentett merengésemből. Lepetten simultam a falhoz, ahogy Ő is mellettem. A sövény eltakart minket, bár nem tudom, mi elől. - Eltűnt onnan a kamera! Áthelyezhették! - suttogta halkan, mire kilestem a fal mögül. Valóban nem volt az oszlop tetején, így óvatosan leskelődve kutakodni kezdtünk, vajon hova kerülhetett át.

- Ott van! - böktem fejemmel a szemben lévő épület teteje felé, ahol eddig még nem volt kamera, de most hirtelen ott "termett" egy.

- Miért könnyítik meg ennyire a dolgunk?! - nevetett halkan Louis, és a sövény mögött elindultunk.

Baromság volt az iskola részéről áttenni oda, hisz eddig legalább belátott a sövény mögé, most simán elfuthatunk a növény takarásában, és senki sem szúr ki minket. Egy idő után elérkeztünk a hatalmas terület széléhez, ahonnan már nem igazán kellett bujkálnunk, itt már alig voltak kamerák. Egyszerűen csak sétáltunk a foci pálya lelátója előtt, majd bementünk az erdőbe, mely végre nyugalmat hozott, itt már senki sem láthat minket. Addig mentünk, míg a hatalmas kőfalhoz el nem érkeztünk, ahol lehetetlenség volt átmászni, vagy kijutni. Rosszabb volt, mint a Berlini-fal.

Leültünk egy fa tövébe, mely talán már megszokta, hogy támasztjuk tövét. A fű is le volt taposva körülötte, de nem hiszem, hogy ez bárkinek is feltűnt volna ilyen messze az épületektől. Csak figyeltük a lombok között kibukkanó Holdat és csillagokat, legalább kicsit szabadnak érezhettük magunkat, nem egy rabmadárnak.

- Zayn, neked mi hiányzik legjobban ezen a helyen? - kérdezte halkan Louis, de nem nézett rám, így én is folytattam a csillagok vizsgálását.

- A szabadság, hogy azt tehetek, amit csak akarok. Minden lépésünk figyelik. Neked? - kérdeztem vissza, és most már ránéztem. Haloványan elmosolyodott, és kicsit leszegte fejét.

- Sok minden... - rántotta meg vállát, tudtam, hogy valami nincs rendben Louis-val.

- Csak egy dolgot mondj, ami legjobban hiányzik! - biztattam, mire sóhajtott. 

- Az érzelmek, érted? Itt mindenki ugyanazt érzi, és ugyanarra vágyik. Senki sem különb, mint én vagy Te, ugyanúgy utáljuk ezt a helyet, és az itteni tehetetlenséget. - rántotta meg a vállát, mitől azonnal rájöttem a dolgok forrására.

Halovány mosoly kúszott ajkaimra, ahogy belegondoltam, mit mondott nekem Louis nagy nehezen régebben, amiről azóta nem beszéltünk az Ő kérésére. Még soha nem csókolózott, és piszkosul utálja magát, hogy nem próbálta ki otthon, mint én. El tudtam képzelni, hogy mit érez, nekem is nagyon hiányzik a testi kapcsolat, három éve egy lánnyal sem létesítettem semmilyen kapcsolatot.

- Figyelj, ha a csókról van szó... - kezdtem bele, de érzelemmentes pillantása belém fojtotta a szót.

- Hagyjuk ezt, oké? Utálom ezt a helyet emiatt. - pillantott le a földre.

- Nekem is hiányzik, oké? - szögeztem le halkabban, mire rám kapta tekintetét.

Nem értem, mi ezen olyan meglepő, nekem is ugyanannyira szükségem van a szerelemre, a kacérkodásra, mint bárkinek, és ami a legrosszabb, hogy Harry ajkai nagyon csábítóak, ahogy Louis-é is. Mikor ma az öltözőben elkalandozott a tekintete, úgy éreztem, minden esélyem megvan rá, hogy megcsókolhassam, de ezt mindketten tudjuk, hogy nem jó ötlet. Viszont Louis a legjobb barátom, és csupán segítenék neki, ha megmutatnám végre. Talán nem lenne ilyen búval-baszott, mint most.

- Ki akarod próbálni? Megmutassam? - kérdeztem magamon is meglepődve, milyen könnyedén.

Lepetten pillantott rám, szeméből láttam; teljesen ledöbbent. Féloldalas mosolyt engedtem arcomra szökni, hisz tudtam, ez beválhat. Ajkaiba harapott, és aprót bólintott, amitől széles mosolyt villantottam. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ebbe bele fog egyezni, de megtette. Bár tartottam ettől az egésztől, hisz régen csókolóztam, mégis erőt vettem magamon. Sok filmet néztem, hisz laptoptól, és nettől nem vagyunk eltiltva, így a szerelmes párok megtanították, hogyan is kéne ezt csinálnom, hogy különleges legyen.

Óvatosan derekához nyúltam, és egy gyors mozdulattal ölében termettem. Nagyot nyelt, gondoltam, hogy ez tetszeni fog neki. Óvatosan nézett le kezeire, melyeket szinte robotosan helyezett derekamra, majd lassan vissza szemeimbe. Semmit nem szóltam, csupán közelebb hajoltam hozzá, és kicsit oldalra döntöttem fejem. Alig volt köztünk pár centi, éreztem, amint a levegőt ajkain kapkodja. Lassan érintettem össze szánk, amitől idegesen szívta magába az oxigént. Mosolyognom kellett ezen, majd nyelvem óvatosan utat tört ajkai között. Hirtelen megakadt, amin jót mosolyogtam, majd lassú táncba fogott velem. Kezével görcsösen markolta pólóm derekamon, míg én lágyan hajába túrtam jelezve, nyugodjon meg kicsit. Felemelő érzés volt újra csókolni valakit, akárkit. Bár soha nem hittem volna, hogy egyszer egy velem azonos neműt fogok csókolni, de nem zavart. Jól esett Louis csókja, vágytam ismét a testiségre.

Nagy nehezen elszakadtunk egymástól, így kipattantak szemeim. Neki még rejtve voltak kék íriszei, hevesen kapkodta a levegőt, pórbált megnyugodni. Előre dőlt, és vállam tövébe temette arcát, ahogy rendezni akarta légzését. Haloványan mosolyogtam ezt látva, olyan aranyos volt, mint egy tudatlan kisfiú. Büszke voltam magamra, hogy én loptam el első csókját.

- Lou? Minden oké? Nem fogsz elájulni, ugye? - kuncogtam.

Nagyon jól csókolhatok, ha életem második csókjától képes valaki elájulni, de kétlem, hogy ez lenne Louis furcsaságának oka. Elhajolt tőlem, és végre rám nézett. Szemei komolyságot tükröztek, mégis csillogtak, míg az én ajkaimon könnyed vigyor játszott.

- Jól vagyok. Hogy csókoltam? - kérdezte azonnal gyermeki izgalommal, amitől elnevettem magam. Lemásztam végre róla, és visszahelyezkedtem mellé, hátam ismét a fa törzsének döntöttem. Furcsa mód hideg, üresség fogadott, hogy senki sem érintkezik velem olyan módon, mint az előbb, pedig ez 10 perce még fel sem tűnt.

- Nekem tetszett. - rántottam meg a vállam, mire elmosolyodott.

- Ki akarok szökni innen. Bulizni szeretnék, mint minden korunkbeli. - sóhajtott egyet halkabban.

- Akkor szökjünk ki! - toltam fel magam ülésbe, és komolyan rá néztem.

Kibukott belőle a nevetés ötletem hallatán, de mivel én csupán komolyan meredtem rá, abbahagyta, és zavartan kezdett pislogni rám.

- Komolyan mondtad? - kérdezte óvatosan.

- Persze. Szinte minden este kiszökünk ide a kamerák ellenére, nehogy már egy fal gátat tudjon szabni! - mosolyogtam rá határozottan.

Széles vigyor kúszott ajkaira, azt hiszem megörült, és elhitte, hogy valóban képesek lennénk kiszökni. Az elmémben egy vad ötlet kezdett megfogalmazódni, amihez a kellékeket holnap kell megszereznünk.

- Lou, kimegyünk, érted? Holnap este kimegyünk a faluba, minden rendben lesz! - mosolyogtam rá szélesen, mire Ő csupán zavartan bólintott, azt hiszem, nem nagyon értette, hogyan gondolom ezt, de majd holnap megtud mindent idejében. Sőt, segítenie is kell majd az előkészületekben, hisz egyedül nem tudok megcsinálni mindent.

***

- Ezt nem hiszem el! Louis már megint az én poharamba tetted a fogkeféd! Majdnem azzal mostam fogat, még szerencse, hogy a múltkor ráírtam a neved! - kiabáltam ki közös szobánk fürdőszobájából, mire azonnal hallottam felcsendülni nevetését.

Tegnap este óta, mintha kicserélték volna. Boldog volt, valahogy úgy tűnt, már nem zavarja annyira az ittlét. Mintha az a csók csodát tett volna vele, de remélem, nem képzelt bele többet puszta testiségnél, ugyanis nekem nem jelentett többet. Azt hiszem, rajtam is érezhető volt a jókedv a fogkefés kirohanásom ellenére, hisz mosollyal keltem, ami szinte alig fordult elő párszor ezen a helyen.

Visszatettem Louis fogkeféjét a megfelelő helyre, szerintem már szándékosan teszi hozzám, hogy szívasson, de most már kínosan ügyelek erre. Elkészültünk mindketten, majd elindultunk a főépület felé, ahol ismét egy unalmas nap vette kezdetét számunkra tele szürke emberekkel.

- Mr. Malik! Mr. Tomlinson! Hányszor mondjam, tűrjék be az ingjüket! Ez egy tiszteletre méltó intézmény komoly szabályokat, melyeket be kell tartani! Nem a gettóban vannak, kérem, szíveskedjenek úgy viselkedni, ahogy a származásuk megkívánja önöktől! Inget betűrni! - kaptuk ismét a fejmosást, mint minden reggel, így betűrtük az ingünk.

Azt hiszem, ez már a napirendünk része lett. 7-kor kelünk, 7:35-kor az ügyeletes tanár ránk szól, 7:45-re a teremben kezdődök az óra. Szinte percre pontosan így zajlott minden reggel, viszont azt már soha nem látja a Kaméleon (amúgy Mrs. Faihling), hogy a sarok után ismét ugyanúgy áll az ingünk. Hogy miért kapta ezt a gúnynevet? Mivel elsőben mindig olyan helyekről került elő, mint ügyeletes tanár, ahonnan soha nem számítottunk rá. Olyan volt, mint egy kaméleon, aki beleolvad a környezetébe, miközben settenkedik. Bajba is kerültünk emiatt párszor, de mára már kitapasztaltuk, megszoktuk, így nem tud meglepni minket többé.

Az órák csak teltek, azt hiszem, a tanárok már megszokták, hogy én a leghátsó padban alszok...vagy csupán nem látnak már el odáig sokan. Louis néha-néha szokott jegyzetelni kicsit, nem is értem, minek. Van annyi eszem, hogy ha kell, magamtól is tudok egy viszonylag tűrhető dolgozatot írni. Annyit képes vagyok összehozni, hogy ne bukjak meg. Az ember azt hinné, egy ilyen elit helyen, mindenki színötös, de ez nagy tévedés. Pont azért vannak kevesen a jó tanulók, mert mindenki lázad az iskola kötöttsége ellen.

Eljött az ebédszünet, amikor nem csupán a diákok, de a tanárok is az ebédlőben gyűlnek össze, hogy zsivajjal megebédeljenek, melyeket a tanárok 5 percenként próbálnak csillapítani, ám ennyi diák ellen még nekik sincs esélyük egyszerre. Ekkor találtam a legmegfelelőbb időpontot tervem véghez vitelére, így elkaptam Louis karját, mikor az étkezdébe akart menni.

- Ne! Segítened kell, gyere! - mondtam komolyan.

Ő nem kérdezett semmit, látta, hogy fontos a dolog, így elindultunk ki az udvarra, míg a diákok többsége inkább befele tartott. Viszont szerencsére páran ilyenkor nem bent szoktak ebédelni, így nem lógtunk ki nagyon.  A sörvény mögé vezettem, ahogy kiismerve a kamerákat, rutinosan mozogtunk. Elkapta a karom, és megállított, így kérdőn fordultam felé.

- Mi ez az egész? Hova megyünk? - kérdezte homlokát ráncolva.

- Kell egy kellék a szertárból, ha este ki akarunk lógni. - magyaráztam elégedett vigyorral, mire Ő is elmosolyodott, és egy boldog bólintással felelt nekem.

Úgy éreztem, bármire képesek vagyunk, nem hagyhatjuk, hogy úgy szabaduljunk innen, ahogy ide kerültünk. Élnünk kell, egy normális tininek ezeknek az éveknek kéne a legszebbnek lenniük, és nem egy óriási iskolának nevezett börtönben sínylődniük, mint mi. De mi ezt tovább nem fogjuk tűrni, ma este élni fogunk Lou-val, kijutunk innen. Hamar vissza kell érnünk, de ez is több, mint a semmi. Végre, oly' sok idő után ismét kijuthatunk az iskola területéről úgy, hogy nincs nyár, nincs otthoni szigor... és ez felemelő érzés volt.