The Royal Charter.

Sziasztok!

Íme egy One Shot. Páran talán emlékeznek rá, hogy említettem már, mennyire szeretnék kipróbálni egy ilyen történetet, és most megtettem. Nagyon sokat kellett kutatnom ehhez a sztorihoz, szóval kérlek, ne húzzátok le egyből. Rengeteg munkám van benne. Egy dokumentumfilmet is megnéztem erről, és a Wikipédiát is elolvastam...angolul, ami nem volt olyan felemelő, de érdekelt. A tipikus ausztrál nevekről és a nagy aranylázról nem is beszélve, és a brit törvénykönyvet is átfutottam, hogy hogyan jár el kincsek esetén. Szóval rengeteg munkám van benne, ezért nagyon remélem, tetszik.

Jó olvasást hozzá, várom a véleményeket!

                                                                                                                                             xoxo    Zsoo

The Royal Charter.

- Már annyira vártam, hogy hazaérj. - huppan az ölembe Isaac.

Időm sincs reagálni, máris megcsókol, és vöröses tincseimbe túr, miközben hozzám simul ölembe fészkelve magát. Ajkai édesek, örökké hívogatnak. Azt sem tudom, hogyan érdemeltem ki ezt a nagyszerű embert. Régen ismerkedtünk meg egy szórakozóhelyen, aztán az egyéjszakás kalandból több és több lett. Mára élettársak lettünk, 4 éve élünk együtt. Én 24 lennék, míg Isaac két évvel idősebb nálam.

Szenvedélyesen csókolja ajkaimat, soha nem akarok elszakadni tőle. Bevallom, már nekem is megjön a kedvem ehhez az egészhez. Kezdem megkívánni Őt. Eldöntöm a kanapén, így én kerülök felülre. Ügyelek, hogy ne támaszkodjak rá, hisz tisztában vagyok vele, nem lennék kis darab. Sokat dolgoztam az edzőteremben magam mellett Isaaccel, hogy így nézzek ki, ahogy most.

Rám mosolyog pár pillanatig, majd ismét csókolni kezdjük egymást. Soha nem tudok betelni ajkaival, nekem Ő a legszebb. Kezei hátamon kalandoznak a póló alatt, míg én hamvas-szőke tincseibe markolok, így könyökömre kényszerülök támaszkodni.

És ekkor olyan jön, amit utálok, ilyen helyzetben. Csengetnek. Kelletlenül távolodok el Isaactől, aki elhúzza a csóktól megduzzadt ajkait. Bőre világos az ország éghajlatának ellenére is. Orra gömbölyded végű, szemei pedig zöldek, akár a frissen vágott fű. A haja középen nagyobbra van hagyva, hamvas-szőke színéhez nagyon jól áll ez a fazon.

Néha úgy érzem, ezzel a külsővel eltörpülök mellette, de szerinte gyönyörű vagyok, neki pedig bármit elhiszek. Angol-szász felmenőim voltak, a külsőm pedig keveset változott az évszázadok során. A hajam vörös, ahogy a szemöldököm és kevés borostám is államon. A szemem kék, orrom pisze, arcom pedig szeplős. Nem tartom magam kimondott szépségnek, ennek ellenére gyakran megbámulnak, ugyanis ritka Ausztráliában a természetes vörösség. Különlegesnek tartanak...vagy csak különcnek.

- Megnézem, ki az. - sóhajtok, és feltápászkodok fölüle egy csókot hagyva arcán.

Az ajtó felé támolygok, közben hajamba túrok párszor, hogy megigazítsam, amit Isaac szétborzolt. Kinyitom a nagyobb faajtót, az a tervem, hogy hamar lerázom, bárki is az. Minél előbb vissza akartam térni az iménti elfoglaltságunkhoz Isaaccel. Egy férfival és egy nővel találom szembe magam, akik meglepődve mérnek végig rajtam. Végül eszmélnek, hogy meg kéne szólalniuk, ugyanis Ők kerestek meg engem.

- William James? - kérdezi a férfi óvatosan.

- Igen. Miben segíthetek? - mérem végig Őket zavartan.

- Én Edward Regret vagyok, Ő pedig a társam Melissa Twist. Angliából jöttünk magához. - magyarázza a férfi, nekem pedig kikerekedik a szemem.

- Ho-hozzám? Angliából? - kérdezem teljesen ledöbbenve.

- Mi a helyzet, Édesem? - karol át hátulról Isaac, és vállamon nyugtatva fejét mérte végig a vendégeket.

- Öhm... - hebegem, ugyanis nem igazán tudom, mit mondjak, hogyan kéne viszonyulnom ehhez a két idegenhez.

- Jó napot! Edward Regret, és a tásam, Melissa Twist. Angliából érkeztünk Mr. James-hez. - magyarázza kezet fogva párommal.

- I-Isaac Kantarias. Angliából? - kérdezi ledöbbenve. - Jöjjenek be! - kapcsol végre Isaac.

Kitárja előttük az ajtót, én viszont alig bírok mozogni döbbenetemben. Itt van ez a két idegen, akik a világ másik végéről jöttek, ki tudja, miért. Az agyam vadul pörgött, hogy ugyan, miért keresnek engem ezek az emberek.

Isaac a nappaliba terel mindenkit, majd lehúz maga mellé, mikor látja, hogy még mindig nem itt járok fejben. A két idegen velünk szemben foglal helyet, majd a férfi hozzá kezd mondanivalójához, amiről már most tudom, hogy le fog döbbenteni.

- Látogatásunk oka, egy expedíció, melyen eddig soha nem látott sikereket értünk el, a szálak pedig magához vezettek, Mr. James. - magyarázza a férfi előre dőlve a kanapén.

- Mégis hogy jövök én a képbe? - kérdezem teljesen elhűlten.

Semmi törvényelleneset nem tettem soha életemben, még lázadó koromban is kerültem a bajt, így aztán megijedtem, hogy talán valami olyat akarnak a nyakamba varrni, amit nem is én követtem el.

- A maga felmenői angol-szászok voltak, ha nem tévedek... - kezd bele, míg én csupán bólintok válaszul. - Tisztában van vele, hogyan került a családja Ausztráliába? - kérdezi.

Összekulcsolja ujjait álla előtt megtámasztja, mint azokban a bizonyos filmekben a nyomozók, amikor valami olyan felsőbbrendű tudással rendelkeznek, mellyel sarokba tudják szorítani a szerencsétlen áldozatot.

- Nem igazán. - felelem halkabban.

Kínosnak érzem, hogy még soha nem néztem utána családom eredeti útjának, de soha nem volt rá szükségem. Eddig nem éreztem úgy, hogy feltétlen tudnom kell, na meg bevallom, féltem is, hogy valami borzalmas bűnbe került a családom, és azért szökött át Ausztráliába Angliából.

- Akkor nem bánja, ha megosztjuk magával a családja tragédiáját? - kérdezi halkabban a férfi.

- Tragédia? - lepődtem meg.

Biztosan elegük van már a döbbenetemből, és hogy állandóan visszakérdezek egy-egy szóra, de ez van, ha az embernek fogalma sincs arról, mibe csöppent, és mi zajlik éppen körülötte, amelynek látszólag kulcsfontosságú szereplője.

- Igen. Tudja, - kezd bele a hölgy. - a családja Skóciából származik, egészen az 1600-as évek elejééig visszavezethető, amikor templomot építettek az egyik déli városkában, Newcastleton-ban. Ezután jöttek a nagy felfedezések, az ipar és a világ terén is. A család egyik ága (szerencsére nem az, amelyről maga származik) úgy határozott, hogy Liverpool-ba utazik.  Ott az éppen induló hajóval tovább haladtak Ausztráliába. A maga déd-déd-dédapjának a testvére, szintén William James döntött úgy, hogy feleségével jobban elboldogulnak ezen a kontinensen. Ott egy teljesen új élet várt rájuk. Tudja, akkoriban rengetegen indultak meg Amerikába vagy Ausztráliába, hogy aranyat mossanak, és abból meggazdagodjanak. William James a Sydney-től északra fekvő Mudgee-ban talált menedéket feleségével, Elizával. Akkoriban ez a város volt a leggazdagabb arany szempontjából. Valószínűleg James jól meggazdagodott belőle, azonban ezen időszakban nincs róla sok feljegyzés. Csupán egy képet találtunk róla. - magyarázza a hölgy, és elém tol az asztalon egy képet, melyen három férfi áll, előttük egy asztalon hatalmas aranyrögök találhatók. Biztosan vannak akkorák, mint egy asztali lámpa, hihetetlen nagyságúak, és még a fekete-fehér, rossz minőségű kép ellenére is látom, ahogy csillognak a fényben. - James a bal szélső. - jegyzi meg a hölgy, így arra a férfira vezetem a tekintetem. Valóban volt néma hasonlóság, az orrunk kimondottan hasonlított, de az arca alját nem igazán tudtam kivenni szakállától és bajszától, melyet hagyott elburjánzani, mint egy gaz növényt. - Jó életük volt, azonban James úgy döntött, visszautazik meggazdagodva Skóciába. Lejelentkezett utasként a Liverpoolba tartó Royal Charter-re egyedül. Feleségét nem vitte magával. - lepetten pillantok fel rá, nem értettem, erre mi oka volt James-nek. - Tudja, a hajó rengeteg aranyat vitt magával. A mai gondolkodásban felfoghatatlan mennyiséget, azonban az utasoknak volt titkos szállítmányuk, melyet csempésztek, hogy Britanniában jól megéljenek majd. A feljegyzések szerint volt olyan utas, aki a 6 hónap alatt egyszer sem hagyta el kabinját annyira féltette a hatalmas mennyiségű tulajdonát. - fejezi be a hölgy, és a férfi veszi át a beszéd fonalát.

- Talán hallott már ennek a hajónak a történetéről, de más szemszögből mondanám el. - magyarázza a hölgy. Valóban tudtam róla, hogy elsüllyedt, de többet nem. - Tudja, a modern világban a radar és a rádió segítségével könnyen el lehet kerülni egy-egy vihart, vagy az időjárás előrejelzésnek hála el sem indítják a hajókat. Azonban akkor ez nem volt, így a Royal Charter-nek fogalma sem volt, hogy minden idők egyik legnagyobb vihara közeledik felé, amely a brit tengerre ért valaha is. Pillanatok alatt elsötétült fölöttük az ég, a hajó hánykódni kezdett. A part felé sodródtak, így a kapitány kivetette mindkét horgonyt. Így próbálták átvészelni a vihart és az éjszakát. Aztán olyan hajnali 3 fele az egyik horgony vaslánca elszakadt, egyedül pedig a másik sem bírta sokáig. A hajó hánykódni kezdett, végül egy homokzátonyra érkezett. A kapitány kiabálni kezdett, hogy megmenekültek, és jön az apály, azonban ez nem így volt. Egy mindennél nagyobb hullám kettétépte a hajótestet, és a zátonynak sodorta. Több százan haltak meg azon a hajón. - csóválja meg a fejét a férfi.

Elgondolkozok, mekkora tragédia ez valóban, és valahol mélyen érezem, oka volt, hogy eddig nem hallottam erről komolyabban. Mindig is megviseltek az ilyen dolgok, tömeghalálesetek, és nem áll szándékomban egy hajóbalesetbe belefolyni, ezért nem is tudtam róla többet, mint az alapot.

- És én hogyan jövök a képbe? - kérdezem halkan, magam elé bambulva.

- James túlélte a hajótörést különleges csoda folytán. - folytatja ismét a hölgy. - Azon az expedíción, amelyet az elején említettem, megtaláltuk Willaim James arany szelencéjét is, bele van gravírozva a neve. - tette elém a képét egy tableten. Csodásan nézett ki ez a kis tárgy. Valóban ott díszelgett benne az a név csodás kézírással. A megtisztított nemesfém csillogott a képen lévő megvilágításban. - Kutakodtunk kicsit, így eljutottunk egy levéltári irathoz, melyben James részletesen beszámol mindenről tanúvallomásában, azonban soha nem került nyilvánosságra eddig, a cenzúra nem engedte. - magyarázza Miss. Twist. Kérdőn kerekedik ki a szemem; hogyhogy nem engedte a cenzúra? - Tudja...James nagyon hasonlított magára...szexuális beállítottság terén is többek között. - magyarázza óvatosan, nem tudja, hogyan reagálok rá.

Ha ez lehetséges, még jobban kikerekedik a szemem, majd kérdőn meredek magam elé. Nem tudom, ezt hogyan kéne lereagálnom. Isaac előre dől mellettem, és combomra helyezi a kezét, miközben megszólal:

- Will felmenője meleg volt? - kérdezi óvatosan. 

A látószögem szélén érzékelem, amint az úr bólint egyet. Sóhajtok egyet, és megemelem egy pillanatra szemöldököm, majd rendezem vonásaimat. Isaac közelebb fészkeli magát hozzám, egészen átölel, de egyik kezét még mindig combomon nyugtatja, és lágyan megszorítja néha.

- Igen. - feleli Mr. Regret. - Odaadnánk az eredeti iratot, hogy nyugodtan elolvashassák, de félek, a régies szóhasználatnak és kopottságnak köszönhetően nem igazán értenék. Nekünk is több napba tellett. Ez okból kifolyólag egy begépelt, egyszerűsített változatot hoztunk el önöknek. - tol elénk egy lapot.

Azonnal előre dőlök, de nem veszem kezembe még. Csupán vizsgálgatom a távolból, mintha veszélyes lenne, bánthatna.

- Bármikor elolvashatják, ha készen állnak rá. A baleset után 8 évvel James ismét hajóra szállt, ám ezúttal családja összes Skóciában élő tagjával, és kiköltöztek Ausztráliába, így él itt maga is most. - magyarázza a végét tömören a hölgy.

- Köszönöm szépen, hogy ezt mind elmondták, még azt hiszem, fel kell dolgoznom. - hebegem, mint egy idióta, mikor látom, hogy válaszomra várnak.

- Ez természetes. Ezen a számon bármikor elérnek, ha kérdésük akadna. A kiállítás három hónap múlva kerül bemutatásra a British Múzeumban, szívesen látjuk önöket a bemutatón. - egy borítékot is mellé helyez a nyomtatott másolatnak James beszámolójáról.

Tudtam, hogy a brit vizeken talált ereklyék a brit kormány tulajdonai, nem vártam el, hogy visszaszolgáltassák James szelencéjét. Olyan furcsa Őt emlegetni, mint a rokonom, könnyebb egyszerűen csak a vezetéknevét használni. Számomra minden olyan zavaros, a gondolataim vadul cikáztak, igazság szerint nem is figyelek, amikor a férfi és a nő távozik, Isaac kíséri ki Őket. Ha Ő nem lenne, szerintem ülnék egy helyben, és tűrném a kíváncsiskodó tekinteteket, hogy mikor szedem már össze magam. De valljuk be, nem mindennapi dolog, hogy megtudom; az egyik felmenőm ilyeneken ment át. Kíváncsi vagyok a levélre, visszahuppanok a kanapéra, amikor ismét ketten vagyunk. Isaac is mellém ül, és vállamra helyezi kezét, amitől lehunyom szemem. Érzem, hogy a kellemes bizsergés megnyugtat, melyet érintése szít bennem.

- Elolvasod? - kérdezi fejével a papír felé bökve.

Hosszan méregetem a papírt az asztal közepén. Jó a szemem, szóval innen is el tudnám olvasni, azonban kínosan ügyelek rá, hogy ne jusson el agyamig a betűk értelme, melyeket látok.

- Nem haragszol, ha elsőre egyedül szeretném? - kérdezem felé pillantva.

- Csinálok neked egy teát. - ad egy gyengéd csókot ajkaimra, majd egyedül hagy a nappaliba.

Egyedül maradok, mégis úgy érzem, valaki figyel. Az ember megérzi, ha nincs egyedül, és én pontosan ezt érzem. Szétnézek a szobában, hátha Isaac még visszafordul, de a konyhában hallom pakolását. Tekintetem a papírra téved, és akkor rájövök, hogy ez figyel engem. Magam sem tudom, ez hogyan lehetséges, de az érzékeim az súgják, bámul rám, tárt karokkal várja, hogy magamba fogadjam, amint elolvasom, de érzem, hogy hátba fog szúrni, mikor el akarok szakadni fogságából.

Mély sóhajjal hajolok előre, és kezem közé veszem minden megérzés és kétség ellenére. A kíváncsiság nagy úr, képes irányítani az embert akkor is, ha teljesen más fele tartana szíve szerint. A monoton, fekete betűk integetnek nekem, barátságosnak tűnnek, de érzem, más bújik meg mögöttük. Elszánom magam, és hozzá kezdek, tudnom kell, mi történt Jamessel.

Szép napnak indult, eldöntöttük Dainannal, hogy én elolvasom a kedvenc regényét, Ő pedig addig a kedvenc elfoglaltságának hódol. Le akart rajzolni engem közben. Nagy nehezen mentem csupán bele, nem szerettem ennyire a figyelem középpontjában lenni, bár Dainantől szerettem a figyelmet. Soha nem felejtem el csokoládébarna szemeit, amikor ajkait beharapta, úgy próbált a lehető legélethűbben lerajzolni.  A reggelihez nem mentünk le. Lerajzolt, és csodás lett. Nekem adta, én pedig mellényem zsebébe rejtettem a rajzot az Apámtól kapott óra mellé, hogy mindig velem legyen.

Dainan azt mondta, terve van velem este, én pedig izgatott lettem. Vacsorára csak kimozdultunk, pedig úgy terveztük, hogy a szobában maradunk. Dainan olyan estével ajándékozott meg, amellyel még soha senki. Tudtuk, hogy ezt nem szabad, de mégis ki szabja meg a szívnek, kit választ?!

11 óra fele lehetett, amikor Dainan aggodalmasan simította kezét arcomra. Nem tudtam, miért szeretne felkelteni, minden esetre elégedett sóhajjal hajtottam fejem tenyerébe. Lélegzetvételei azonban ijesztően gyorsak voltak, így rávettem magam, hogy kinyissam a szemem.

- Will, valami gond van a hajóval! - aggodalmaskodott.

- Mi történt? - kérdeztem a sötétben felé fordulva.

Abban a pillanatban hatalmas mennydörgés és villámlás rázta meg az egész hajót. A fény hatására megpillanthattam Dainan arcát, amelyen a félelem suhant végig.

- Jól van, semmi gond! Ez csak egy kis vihar. - motyogtam.

Magamhoz húztam, és millió nyugtató szót suttogtam lágyan fülébe, miközben szorosan tartottam. A hajó hánykódni kezdett, hallottam a folyosóról a matrózok kiabálását, miszerint leengedik mindkét horgonyt. Valamivel jobb lett a helyzet éjfél fele ettől. Már nem volt a hajó kiszolgáltatott a hatalmas hullámoknak, melyek néha felcsaptak a mi ablakunkig is. Dainan is megnyugodott kicsit, de még mindig karjaimba bújt.

- Will, rossz érzésem van. - suttogta halkan.

- Semmi gond nem lesz. Átvészeljük így a vihart. - nyugtattam még mindig, azonban én is éreztem, hogy valami közeleg.

Kinéztem az ablakon, ahol még mindig ítéletidő uralkodott. Felkapcsoltuk a lámpásokat, így láttunk, azonban a villámok erre rásegítettek. Figyeltem, ahogy Dainan összekulcsolja maga előtt ujjait, és lehunyja a szemét. Imádkozni kezdett. Arra gondoltam, talán nekem is vele kéne tartanom, de már nem éreztem sajátomnak az egyházat amiatt, hogy Őt szerettem.

Próbáltam rávenni Dainant, hogy próbáljon meg aludni, még dúdolni is elkezdtem neki, pedig tudja, hogy utálok énekelni. Azonban nem volt hajlandó lehunyni szemeit, csak akkor, ha én is vele tartok, de én figyelni akartam a jeleket, mely a vihar alakulásáról árulkodnak. Szerencsésnek mondanám magunkat, amiért egyikünk sem tengeribeteg, pedig a hajó vadul hánykolódott, még a két vasmacska ellenére is.

Az idő telt, mi pedig próbáltunk átlagos dolgokról beszélgetni, azonban mindig visszaszivárgott a csevegésbe az átkozott ítéletidő odakint. Dainan még mindig rettegett, hogy valami gond lesz. Olyan hajnali három fele járhatott, amikor hirtelen egy hatalmas rángás rázta meg a hajó egészét. Sodródni kezdtünk, olyan volt, mint amikor papírsárkányt eregetnek a gyerekek, és azt a hatalmas testet csupán egy madzag tartja teljesen kiszolgáltatva az erőszakos szeleknek. Éreztem, amint megindulunk valamerre, majd megakadtunk, mintha egy kéz még mindig tartana minket. A folyosóról hallottam, ahogy kiabálják; elszakadt az egyik horgonylánc.

- Will... - bújt hozzám még közelebb Dainan.

- Semmi gond... - csókoltam a hajába, hátha úgy megnyugtathatom.

Próbáltam nyugtatni, hogy a vihar mindjárt elmegy, és megússzuk ezt az egészet. Hamarosan ez csak egy rossz emlék lesz, azonban én magam is féltem, hogy a másik lánc nem fogja egyedül bírni az erős hullámokat, a hajó pedig a szikláknak fog csapódni. Igazság szerint Dainan miatt aggódtam a legjobban. Én vettem rá, hogy eljöjjön velem Angliába, és ott boldogok legyünk, nem érhet így véget a mesénk!

Egy hatalmas csattanást hallottunk, a hajót remegés rázta meg, majd vadul hánykódni kezdtünk. Mindkét horgonylánc elszakadt, már semmi sem segített rajtunk. A lámpásunk leesett a földre, és kialudt, így a villámok vad fénye maradt csupán. Még vadabb kiabálás ütötte meg a fülem, miközben az égzengés és a hullámok ördögi hangja beszökött a nyílászárók rései között, ahogy kevéske víz is. A hajó megdőlt, kénytelen voltam egészen megfeszíteni izmaimat, hogy egyenesben tartsam magamat és Dainant, aki még szorosabban bújt karjaimba.

A folyosón sokan rohantak végig, hölgyek sikongattak, urak próbáltak hősködni, de végül minden elcsendesült. Mintha ez a szárny teljesen üres lenne. Hallottuk a kapitány kiabálását, ahogy azt ordítja, mindenki menjen a hajó végébe.

- Dainan, mennünk kell! - simítottam végig a hátán.

- Ne! Will, én nem szeretnék oda menni. Rossz érzésem van. - suttogta fájdalmasan.

- Semmi baj nem lesz, érted? - fordítottam magam felé, ahogy nyugtatni próbáltam.

Ő csupán bólintott, én pedig reméltem, nem látszik rajtam, hogy még én is nehezen hiszem el szavaimat, de védeni akartam Őt. Ekkora, ilyen sokáig tartó vihart, még soha nem értem, és nem is szeretnék többé. Ebben a pillanatban valamin megakadtunk, amitől Dainan szeme felcsillant. Lepetten kaptam a fejem az ajtó fele, mikor meghallottam, hogy a kapitány azt kiabálja a folyosón; zátonyra értünk, és jön az apály. Megmenekültünk!

Örömömben felhúztam Dainant az ágyról, és megindultunk kifele. Mindketten örültünk, hogy végre megmenekültünk, és épségben elérjük Anglia partjait. Azonban, mikor kinyitottam az ajtót, minden a feje tetejére állt. Elvesztettem a józan eszemet, minden összefolyt körülöttem. Egy mindennél nagyobb hullám elérte a hajót, és kettétépte azt. A folyosó vége kettérepedt, és láttam, amint az egyik része távolodik el. A másik rész volt a hajó vége, ahova az utasokat terelték. Mindenki ott rekedt, mi pedig láttuk, ahogy elnyeli azt a tenger még jobban szétcincálva. Megragadtam Dainan kezét, és rohanni kezdtünk a másik irányba, azonban a mi szárnyunk jobbra, a part fele kezdett dőlni, így a falnak estünk. Felrántottam a földről, és húzni kezdtem a lépcső fele.

Felrohantunk a fedélzetre, ahol az ítéletidő tetőfokára hágott. Mindenfele a vad tenger hullámzott, őrjöngött, mint egy láncát vesztett rab. A hajó jobbra dőlt, alig volt valami időnk, de legalább kijutottunk a fedélzetre, így több esélyünk volt, mint bezártan. Leestünk a fedélzetről, nem bírtunk megkapaszkodni. A tenger hullámai elnyeltek, ajkaim között kiszaladt majdnem az összes bent-tartott levegő, mikor megérzetem, hogy Dainan keze kicsúszik ujjaim közül. A felszínre vergődtem, de egy hullám visszanyomott. Másodszorra is próbálkoztam, amikor végre magamba szívhattam a levegőt.

Aggodalmasan kerestem Dainant a hideg vízben, de akkor nem éreztem a hőmérsékletet. Nevét kiabáltam, mire egy tompa hang jött válaszul a hátam mögül. Azonnal arra fordultam, és megláttam, amint a tengerrel harcol minden erejével. Úszni kezdtem, ahogy csak tudtam, de közben végig rajta tartottam a szemem.

- Dainan! - kiabáltam aggodalmasan, mire felém fordult.

- Will! - hallottam meg hangját kétségbeesetten.

Szólni akartam, üvölteni, hogy vigyázzon, mikor megláttam, mi vár rá, de késő volt. Egy óriási hullám maga alá gyűrte, majd engem is megtámadott. A víz alatt kipattantak szemeim, ahogy Dainan után kutattam, azonban a habokon kívül semmi mást nem láttam.  A felszínre akartam törni minél hamarabb, hogy a keresésére tudjak indulni, de a hullámok makacsul lent tartottak. A pillanatok óráknak tűntek, míg végül sikerült feljutnom a víz tetejére. A hullámokkal makacsul harcolva úsztam minden fele Őt keresve. Meg akartam találni, ígéretet tettem neki, hogy Angliába jó életünk lesz, és minden rendbe jön, azonban megszegtem a szavamat. Miattam halt meg.

Az elmémben élénken éltek, visszhangot vertek a sikítások, melyek a hajó végéből származtak, mikor az kettészakadt. Dainan hangja is ott játszott köztük, amint kétségbeesetten nevem kiáltja. Ezzel nyitottam ki szemem a parton fekve, emberekkel magam körül. Átkoztam magam, amiért nem tudtam megmenteni, miattam halt meg, akit a legjobban szerettem.

A sorok véget érnek számomra. Akkor veszem észre, hogy sírok, mikor tehetetlenül ejtem le az ölembe kezeimet. A lapot az asztalra csúsztatom. James beszámolója borzalmas. Fel akarom hívni a borítékban rejlő számot, és kérdezni a két tudóstól, azonban hamar rájövök, hogy ez semmit nem segítene. Will és Dainan meséje borzalmas véget ért.

Képtelen vagyok belegondolni, mi lenne velem, ha elveszteném Isaacet. Az életem részévé vált, képtelen lennék nélküle élni. Egy nagyon fontos, nagy részem meghalna velem együtt, valószínűleg James is ezt érezte. Fel sem tudom fogni, hogyan volt ezt képes leírni, nekem nem menne. Szörnyű volt, hogy az én nevemen szólították, olyan volt, mintha Dainan hozzám szólna kétségbeesetten, tőlem várna segítséget.

Ebben a percben Isaac lép be a nappaliba teámmal kezében, melyet lehelyez elém az asztalra. Ekkor pillantok fel rá, és észreveszi könnyes arcomat. Azonnal leül mellém a kanapéra, és keze közé fogja arcomat.

- Will! - ejti szeretettel a nevemet, amitől beugrik Dainan utolsó szava.

- Cs-csak ígérd meg, hogy soha nem hagysz el. - suttogok hangom keresve.

- Will! - mondja ki ugyanúgy, amitől a szívem hangosat dobban. - Mindig melletted leszek. - ölel magához gyengéden.

Erősen szorítom, ujjaim görcsösen kapaszkodnak fölsője aljába. Képtelen vagyok elengedni, ha Ő nincs mellettem elveszve érzem magam, képtelen lennék úgy élni, ahogy James tette több, mint 200 éve. Nem akarom elveszteni Őt...sohasem!