27. fejezet. - School for boys.

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó részig, amelynek a vége talán kicsit csalódás lesz, de páran biztosan megértitek az okot, amiért így írtam meg. Remélem, úgy fogjátok gondolni, hogy igen, ez valóban így van a rendjén, és nem megharagudni rám.

Remélem, tetszik az utolsó rész, és még ezen a héten befejezem a kérések teljesítését is. Utána majd tájékoztatlak titeket a következőkről.

Jó olvasást!

                                                                                                                                             xoxo    Zsoo

A bőröndöm siralmasan nyikordult meg, mikor összehúztam a cipzárját, mintha tudná, hogy hamarosan el kell hagynom ezt a börtönt, melyet idő közben szívembe zártam az itt jelen lévő emberek miatt. Eljött a nap, amikor minket már végképp nem látnak itt szívesen, tekintve, hogy a nyomozásnak vége, és Liam előkerült. A sikerek ellenére, nem vettek vissza minket - nem mintha bánnánk.

- Harry!

Zayn hangára hátracsapva göndör tincseimet, felkaptam fejemet rá. Érdeklődve mértem végig a bőröndjéből kikandikáló ruhakupacot, mely a lehető legrendezetlenebb formában lett felstócolva.

- Segíts már! - nézett rám kétségbeesetten.

Nevetve keltem fel a földről, bőröndöm mellől, hogy mellé menjek, majd amikor intett, a bőrönd tetejére huppantam. Próbáltam annyi erővel lefele nyomni súlyomat bevetve, amennyivel csak tudtam, hogy képes legyen összehúzni a cipzárt. Nehéz szenvedések árán, rengeteg nevetés után végre sikerült teljesen lezárni a bőröndöt. Nevetve ütöttem meg a tetejét lábaim között, amikor benyitott Niall és Louis a szobába. Ledöbbenve meredtek ránk, majd látva a szituációt, nevetni kezdetek. Niall ízes nevetését és Louis szeme körüli ráncokat igyekeztem örökké elmémbe vésni, hogy amikor elválunk, akkor is maradjon valami belőlük, még ha ez fokozatosan halványulni is fog, majd öreg korom szenilitásával eltűnik.

Ők már összepakoltak, éppen a szokott adminisztrációért mentek el együtt. Leültek a saját ágyukra, és én is áttelepedtem az enyémre, majd a szokott módon az ablaknak döntöttem a fejemet.

- Srácok, mi van, ha többet nem látjuk egymást? - kérdezte óvatosan Niall.

Elgondolkoztam, ahogy a többiek is, hisz ennek nagy a valószínűsége tekintve, hogy mindannyian a világ különböző részeire megyünk haza. Én és Louis maradunk legközelebb egymáshoz és a sulihoz tekintve, hogy én Londonba megyek vissza, Ő pedig immáron Liverpool-ba, ahol Édesapja játszott decembertől, így költöznie kellett.

- Semmi. - jött be az ajtón Liam halovány mosollyal ajkain. Mindannyian kérdőn néztünk rá, miközben leült az én ágyamra, amely a legközelebb volt az ajtóhoz. - Én ezek után már hiszek a sorsban, és ha az úgy akarja, akkor találkozunk még. - mosolygott ránk, mindenkin elidőztetve tekintetét.

Volt igazság a mondataiban, annyi mindenen mentünk át, hogy el kellett gondolkoznom, tényleg vigyázott-e ránk valaki fentről. Nem hittem semmilyen vallásban, mindig elkerültem, hogy hétvégén kivigyenek a többi gyermekkel a különféle templomokban. Nem nézték jó szemmel, hogy páran maradtunk, de nem szólaltak fel ellene. Most azonban elgondolkoztam, hogy valami valóban létezhet, hisz ekkora szerencse nem létezik, ami minket ért.

- Akkor ennyi? Hazamegy mindenki a családjához, és ott próbálja megmagyarázni Azt az estét? - kérdezte Louis csalódottan.

- Kénytelenek vagyunk. Alig van 20 percünk a búcsúra. - csóváltam meg a fejemet.

Tudtam, hogy Apa ki fog nyírni, de abban reménykedtem, hogy az önkéntes akciónk miatt kicsit azért büszke lesz rám.

-20 perc? - lepődött meg Zayn, hisz Ő nem volt itt, mikor tudatták velünk. - A francba is, én elbúcsúzok!

Mérgesen csapta meg az ágy támláját, majd felpattant, és Liamhez sietett, hogy alaposan megszorongassa. A srác elmosolyodott, így felbátorodva én is Niall-hez siettem, hoy kiszorítsam belőle a szuszt is. Zayn ezután Louis-hoz fordult, és legnagyobb megdöbbenésünkre megcsókolta. Hevesen falták egymást, miközben Zayn a pólója nyakánál fogva húzta közelebb magához a fiút, Lou pedig hajába túrt. Én csupán vigyorogtam a bajszom alatt, és szembe jutott vad éjszakánk. Niall és Liam csupán kuncogott, látszólag mindent sejtettek, és akkor sem csodálkoztak nagyon, mikor Zayn engem kapott le egy körre. Lágyabban csókolt, mint Louis-t, de nekünk ez akkor így volt tökéletes. A pillanat varázsa megtört, amikor eltávolodott, én pedig elpirultam. Tudtam, még Lou-val is vár rám egy ilyen csók, amiből ha eddig nem is tudták, csak sejtették, most rájönnek, hogy történt hármunk között valami, de nekem tökéletes volt szüzességem elvesztésének eme módja...velük.

- Szerelmes voltam beléd. Vigyázz magadra, kicsi Hazza! - simította Louis lágyan arcomra kezét csókunk után. Szeretettel nézett rám, ajkaimra suttogta szavakat, nekem pedig elállt a lélegzetem a hallottaktól.

A két jómadár után, akiket örökké a szívembe zártam, Liam-hez fordultam, hogy magamhoz öleljem, és addig szorongassam, míg kap levegőt. Ő is hasonlóképpen tett, én pedig nyakába motyogtam:

- Sajnálom.

- Ne tedd, ennek így kellett lennie. - simított végig kedvesen a hátamon, hallottam hangján, ahogy mosolyog, és a közben kiáramló levegőt is éreztem nyakamon lecsapódni.

- Hiányozni fogsz, Li.

Még erősebben szorítottam, és bújtam hozzá, ha ez lehetséges, hiszen még soha nem találkoztam akkora szívet rejtő testtel, mint az övé. Az egész mellkasát el kell foglalnia ennek az érzelmekkel teli hatalmas kavalkádnak, mely egyetlen szervben összpontosul a históriák szerint, míg valójában az agyunk váltja ki ezen hallucinációkat, majd rezgéseket küld szét egész testünkben, így ver hevesebben az a bolond ketyegő.

Az idő nem tűnt úgy, mintha elhagyta volna a 20 percet, de a nyitott ajtón belépett hozzánk az igazgató asszony, meg pár férfi, gondolom, akik kikísérnek minket az autóhoz, amely aztán Liamet, Niallt és Zaynt a repülőhöz szállítja, hogy eljuthassanak családjukhoz. Mind másfele indultunk, a világ különböző részein telepedtünk le.

Engedelmesen indultunk meg a taxik fele, ahova betettük cuccunkat. Még utoljára egymásra pillantottunk, mindenkin elidőzött a tekintetem, így tökéletesen láttam, hogy Ők is hasonlóan tesznek. Egyre gondoltunk, így egymás fele indultunk meg, és egy hatalmas ölelésben forrtunk össze. Felkészültünk rá, hogy soha többé nem látjuk egymást, így minden lehetséges módon próbáltuk memorizálni a többiek kisugárzását.

A pillanatot az igazgató asszony köhögése szakította félbe. Mérgesen néztünk rá, amiért megzavart minket, azonban már nem az Ő felelősségei voltunk, így azért is öleltük kicsit egymást.

Nem mondott semmit, csupán bólintott, mikor beszálltunk az autókba, melyek különböző irányba vittek minket, a lehető legrövidebb úton hazafele. Szerintem örült, hogy megszabadult tőlünk, hiszen elég gondot okoztunk neki, és valószínűleg mindent el fog követni, hogy ez a kis affér ne jusson a szülők fülébe, és továbbra is küldjék ebbe a börtönbe gyermeküket.

Négy autó indult ugyanarra, London fele, csupán Louis ment Liverpool fele. A hátsó ülésből láttam a visszapillantót. Onnan figyeltem a mögöttem haladó három "testvéremet", és próbáltam nem elérzékenyülni tudva, hogy talán soha többé nem látom Őket. Megrázott, hogy Louis szerelmet vallott nekem, fülemben csengtek szavai, amint "kicsit Hazzának" szólított. Mindig is tudtam, hogy egyikük sem táplál semleges érzelmeket felém, de meglepett, hogy Louis így, az utolsók között ezeket találta a megfelelő szavaknak.

Az autóm London előtt lekanyarodott, hiszen én a külváros fele tartottam, míg a többiek a reptérre. Figyeltem, ahogy az autók továbbhajtanak egyenesen, és szembe találtam magam a három fájdalmat sugárzó szempárral, melyek az ablakokból figyeltek.

Fájt hátrahagynom mindazt, amelyet évekig úgy utáltam.

Egy siker sztorinak éreztem az életünket, mely a végén csúnyán visszaüt, és aztán mindenki azt mondogatja, hogy ennél rosszabb véget még soha nem látott. De az életünk megy tovább, és próbáljuk hátunk mögött hagyni ezt a koránt sem egy könyv lapjaira való fejezetet.  Mert az emberek ezt teszik; felejtenek. 

- THE END -