A true story - Blanka

Sziasztok, Kedveseim!

Tudom, Szívem, hogy táborban vagy, és probably nem fogod látni még ma ezt a bejegyzést, de gondoltam, felteszem. Kérésedre igyekeztem habos-babosra megírni, de szerintem nem nagyon sikerült, de Te pontosan tudod ennek az miértjét hahahaha. 

Ez a bejegyzés más okból kifolyólag is fontos, tekintve, hogy ez lesz egy ideig a blog utolsó sztorija. Hosszabb tájékoztatást hamarosan adok egy kis bejegyzésben, remélem, nem fogtok utálni. 

Jó olvasást! 

                                                                                                                                       xoxo         Zsoo

A true story

Az ősz kezdett beköszönteni, de az ágakon ringó levelek még mindig nem adták meg magukat nem hogy az időjárásnak, de még a színváltozást eredményező hűvösnek sem. Egy pulcsira már szükségem volt, hogy autó nélkül sétálgassak az utcán, de a stylistok nem engedték meg, hogy egyszerű pulcsikban nyomuljak, így kénytelen voltam egy bő, kötöttnek tűnő, méregzöld pulcsit rávenni fekete pólómra. Először ezt a stílust kényelmetlennek találtam, de beláttam, mennyire jól áll, így hozzászoktam. És ez a szín amúgy is kiemeli a szememet.

Göndör tincseimet hátracsaptam, de fél perc múlva ugyanúgy arcomba fújta őket a szél. Alig vártam, hogy beforduljak a sarkon, ahonnan nagy valószínűséggel szembeszelet kapok, így nem teszem tönkre teljesen amúgy is rendezetlen tincseimet. A kirakatokat lestem fél szemmel, de semmi használhatót nem találtam.

Az emberek túlértékelik az Oxford Street-et. Nincs itt semmi, ami hasznos lenne egy olyan tanácstalan férfinak, mint jómagam. Ruhaboltok tömkelege, de nem vagyok én egy nagymama, hogy ruhát vegyek ajándékba. Így aztán hamar nem találtam jobb elfoglaltságot, mint önarcképemet méregetni az üvegek tükröződésében.

Éppen nyakamban lógó láncomat figyeltem, mely kibukott valahogyan pulcsim alól, mikor megcsillant mögötte valami a kirakatban. Egy fehérarany lóhere csillogott előttem, melynek szirmai világoszöld kristályból készültek, és mindegyik más módon volt kirakva a kőből, míg a közepén egy gyémánt csillogott.

Nem érdekelt a bolt neve, azonnal beiramodtam az ajtón, így bent szembe találtam magam a nők kérdő tekintetével. Szétnéztem, és akkor láttam meg a falon a Versace női boltjának logóját. Legszívesebben homlokon csaptam volna magamat, de végül arra jutottam, hogy nekem csupán a medál kell, az pedig nem tűnt nagyon nőinek, majd veszek hozzá egy hosszabb, férfias láncot.

Erőltettem végtagjaimat, hogy az üvegpult felé mozduljanak, amely mögött az eladóhölgy ácsorgott, ugyanis elég kínos volt ledermedésem. Az asszony kérdőn nézett rám, minden mozzanatából, rezdüléséből az elegancia sugárzott, én pedig úgy néztem ki mellette popsztár külsőmmel, mint egy csavargó, hiába volt minden ruhám - még a zoknim is - márkás.

- Jó napot, Uram! Miben lehetek segítéségére? - beszélt oly' módon, ahogy egy angol királyi örökös szólalna fel teázás közben, miközben kínosan ügyel rá, hogy kisujját eltartsa a bögrétől.

- Engem az a lóherés medál érdekelne a kirakatban. - böktem hátra esetlenül ujjammal.

A nő csupán ridegen bólintott, majd megindult arrafele. Óvatosan nyúlt be a kirakatot határoló üvegfal ajtaján, hogy kivegye az általam említett ékszert. Egy, az utcán elsétáló járókelő kérdőn fordult felénk a mozgás láttán, de a tükröződéstől aligha láthatott minket pontosan. Lehelyezte a sötétkék selyem dobozkát az üvegpultra, majd felém fordította. Jobban szemügyre vettem, és óvatosan kezembe fogtam nem törődve a nő szúrós pillantásával.

A láncot valóban nőknek tervezték, vennem kell majd egy hosszabbat Niallnek, de a medál tökéletes volt. Zöld, és lóhere, valamint gyönyörűen csillogtak kövei a napfényben. Megfordítottam, és hirtelen a varázs elszállt, melyet eddig keltett bennem a medál. A hátulján ugyanis egy hatalmas Versace logó díszelgett, véleményem szerint pedig a hatalmas divatmárkák közül ennek a boltnak van az egyik legrondább emblémája. Valahogy soha nem tetszett a görög beütéses nő tekergőző vonalakkal maga körül.

- Nincs véletlen olyan darab, melynek a hátulján nem ekkora a logó? - kérdeztem óvatosan a nőre pillantva, akinek a szeme lekezelőn csillogott rám ezt hallva.

- Ez a boltunk jelzése, Uram, természetes, hogy rányomjuk termékeinkre. - felelte úri modorával.

- Ebben az esetben köszönöm "nagylelkű" szolgálatait, látom, nehezére esett kiszolgálni. Nem is zavarok tovább, máshol is el tudom költeni a pénzem. Viszlát. - rántottam meg a vállam, majd a medált visszaejtve a dobozkába kimentem a boltból.

Felmérgelt ez a nő, így a gyönyörű medál varázsa is elszállt. De ez a kis kaland ráébresztett, mit is keresek valójában, így aztán a keresést leszűkítettem az ékszerboltokra. Alig mentem pár métert, mikor a túloldalban megvillant egy Ernest Jones felirat, nekem pedig vigyor kúszott ajkaimra. Hol máshol találnék megfelelő ajándékot Neki, mint a világ egyik legnevesebb ékszerüzletében.

Megálltam a járda szélén, és kerestem a lehetőséget, hogy átfuthassak a buszok, taxik és autók tömege között a túloldalra. Egy taxi lassítani kezdett, azt hihette, hogy rá várok, de még mielőtt megállt volna, átfutottam a középen lévő kis járdaszigetre. Onnan ismét szétnéztem, majd rohantam tovább a szemközti oldalba. Egy autó elhaló hangon, éppen csak megnyomva a gombot rám dudált. A rendszáma szerint nem brit volt, így megértem...az angolok ezt már megszokták ezen az utcán.

Megráztam a hajam, majd bementem a kivilágított boltba. Lusta voltam vizsgálódni az üvegvitrinek előtt, mint aki nem tudja, mit keres, így azonnal az egyik eladóhoz mentem. A lány kedvesen mosolygott rám, egyen fölsőt viselt, amely kiemelte alakját, de rám várt otthon az igaz szerelem.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? - kérdezte kedvesen.

- Megköszönném. - mosolyogtam rá féloldalasan, amivel azonnal elolvasztottam. - Egy bizonyos lóherés medált keresnék. Van önöknél ilyen?

A lány kicsit gondolkozott, majd szemei felcsillantak, és határozottan bólintottan, miközben udvariasan megkért, hogy kövessem. Elmentem vele az egyik üvegvitrinig az üzlethátsó részében, ahol rámutatott a megfelelő darabra. Hasonló volt a külseje, mint a Versace-ben látottnak, csupán ez rózsaszín volt, amit nem igazán adhatok Niall-nek ajándékba.

- Esetleg más színben tudna mutatni egyet? - kérdeztem mosolyogva, hogy itt végre kedves a kiszolgálás.

- A raktárunkban kék, fehér, illetve lila színben található még. - magyarázta, én pedig elgondolkoztam, hogy ezt mind fejből tudja.

- Esetleg zöldben? - kérdeztem felhúzva szemöldököm, így ábrázatom reménykedővé vált. Kicsit gondolkozott, majd hamar válaszolt.

- A múlt héten vitték el az utolsó darabot abból a színből. A Plantation Line béli üzletünkben érdemes lenne megnéznie. Ott valószínűleg akad még raktáron. - javasolta, én pedig hálásan bólintottam.

Udvariasan megköszöntem, majd kisétáltam az üzletből. Átgondoltam, merre van az említett üzlet, de hamar beugrott. Előhúztam zsebemből telefonom, és eltűnődtem, van-e időm még megnézni azt az üzletet, de gyors fejszámolás után - az autómhoz való vissza sétát és a forgalmat is belefoglalva - már túl sokáig maradnék ki.

Sietősre fogtam a tempót, így hamar megérkeztem az egyik utcában parkoló autómhoz, ahova megkönnyebbülve ültem be, hisz már biztonságban vagyok a lesifotósok elől, akiket ugyan nem láttam, de pontosan tudtam, ott vannak mögöttem, és kattingatják gépeiket.

Hazahajtottam Niallel közös otthonunkba, amely előtt már ott állt a jól ismert autó, ebből arra jutottam, hogy Ő gyorsabb volt, mint én. Reménykedtem benne, hogy elég gyors volt ahhoz, hogy vacsorát is tudjon csinálni, ellenben ezt nem várhattam el tőle.

Beálltam az udvarra, majd lezártam az autót, és a kaput is elhúzódásra utasítottam két gombnyomással. Utam a házba vezetett, ahol levettem cipőmet az előszobában, majd már vettem a levegőt, hogy elkiáltsam magam, a szomszédokat is tájékoztatva érkezésemről, de eszembe jutott, hogy talán lepihent a fárasztó nap után.

A konyhába bepillantva nyugtáztam, hogy üres, így folytattam utam a nappali fele. És milyen pontos volt megérzésem, ott feküdt a kanapén, egyik keze lógott a levegőben, míg másikkal egy díszpárnát ölelt mellkasához. A tévében halkan duruzsolt a legújabb sláger egyike, melyet már én is tudtam kívülről fülbemászó dallama miatt. Leguggoltam Niall elé, és halkan csodáltam gyönyörű arcát. Mindenki szebb, amikor alszik, de Ő különösen csodás. Szemeit összeráncolta, amint ébredezett. Mindig megérzi a jelenlétemet, nem tudom, hogyan csinálja, de olyankor mindig felkel. Én pedig úgy döntöttem, adok neki egy jó ébresztőt.

Szerencsére Melissa Steel éppen akkor ért a refrénhez, amikor Niall homlokra ráncba szaladt, így aztán vele együtt ébresztettem Manócskámat.

- Kisses for breakfast early in the morning, love me, touch me, keep me wantin'. Kisses for breakfast early in the morning, tell me Baby how you want'em.

Nehezen ütöttem meg azt a magas hangot, amit az énekes, de hoztam a formám. Niall arcán szeretetteljes mosoly terült el, majd kinyitotta égszínkék szemeit. Rám meredt nagy tekintettel, mely egész univerzumot foglalt magába, és amikor az ember belenéz, olyan érzése van, hogy csak azért nem mondja el a világ összes titkát, mert nem találja a megfelelő szavakat.

- Bárhogy, csak kapjam már azokat a csókokat. - motyogta rekedt hangján, miközben szeretetteljesen elmosolyodott.

Hozzá hajoltam, és lágyan érintettem össze ajkainkat. Ilyenkor olyan érzésem volt, mintha a Niallben rejlő energia az egész világot felrobbantaná, de legfőképpen engem. Nem volt hosszú életű csók, hiszen ajkai teljesen kiszáradtak az alvástól, mégis mikor eltávolodtunk, már csillogtak a nedvességtől, pedig el sem mélyítettük a csókot.

- Elaludtam. - jelentette ki az amúgy is látható tényt.

Felült, majd nyújtózkodott egyet, én pedig nem bírtam ki, végigsimítottam felsőtestén lentről felfelé, amitől nevetve szívta magába a levegőt, és összegörnyedt ültében. Nem számított érintésemre, és amúgy is igen csikis, de én így szerettem.

- Meg akartalak várni a vacsival. Kínai a pulton. - nézett rám féloldalas mosollyal.

Hálásan pillantottam szemébe, tekintve, hogy egész nap csupán egy almát ettem dél-fele. Kimentem a konyhába, és a dobozok oldalának nyomtam a kezem megvizsgálva, elég melegek maradtak-e. Úgy állapítottam meg, hogy elhűltek, így bedobtam mindkettőt a mikróba egymás után. Mindig adnak hozzá evőpálcikát, de mivel egyikünk sem tudja, hogyan kell használni, így általában vagy kidobjuk Őket, vagy bolondozunk velük. Most az első lehetőség maradt, mivel farkaséhes voltam. Egy-egy villát helyeztem a dobozokba, majd bevittem őket a nappaliba. Niall ugyanott ült, és csillogó szemekkel vette el tőlem a vacsoránkat, majd hozzáláttunk az evéshez.

- Merre voltál ma? - kérdezte felpillantva rám a kanapén.

- Találkozóm volt egy dalíróval. - nem hazudtam, csupán az utána történteket nem árultam el. - Ittunk egy kávét az Oxford Street-en. - magyaráztam, hogy ha látná is véletlen a képeket ma rólam, ne jöjjön rá, miért voltam ott valójában.  - És Te mit csináltál?

- Egész álló nap ruhákat próbáltam...ki vagyok. - dőlt hátra dramatikusan, majd először bekapta a villájáról lelógó tésztát, és annál fogva szíva be az evőeszköz egész tartalmát. Elevettem magam látva játékát, Ő pedig elégedetten mosolygott ezt hallva.

- Imádom a nevetésed. - kuncogott, majd beletúrt ételébe, hogy előkeressen egy csirkefalatot.

Nyugodtan, vetélkedőt nézve a tévében, befejeztük a vacsoránkat, lábunk közben önálló életre kelt, így egybe fonódtak a kanapén, amit persze nem bántunk. Letettem az asztalra az üres dobozokat, majd Niall felé fordultam. Hozzá hajoltam, hogy egy csókot nyomjak ajkaira.

- Dőljünk be az ágyba. - javasolta, én pedig bólintottam.

Felmenve én letusoltam, Ő pedig ébren várt, míg mellé nem dőltem. Elmondása szerint már letudta, amikor hazaért, ugyanis a szavait idézve; bűzlött, mint egy krokodil. Nem vagyok igazán tisztában a krokodilok szagával, de azzal sem, hogy Niall tisztában van-e az állatvilággal. Minden esetre jót kuncogtam rajta. A zuhany alatt még mindig Melissa új slágerét énekeltem, igazán fülbemászó szám.

Sietősen végeztem, hogy minél hamarabb Niall mellett lehessek az ágyban, és magamhoz húzhassam. Sötét volt a szobában, de könnyen eltaláltam az ágyig, így aztán bedőltem mellé. Azonnal összekulcsolta köztünk heverő ujjainkat, majd felemelte őket, így könyökünkön támaszkodtunk. A sötétben egybefonódó végtagunk sziluettjét csodáltuk mindketten, de ez így volt tökéletes.

- Az a butus gyermekdal jár a fejemben, amit Anyával énekeltünk mindig az autóban. - suttogta mintha a szomszéd szobában aludnának, akárcsak tini korunkban.

- Az a vonatos? - kérdeztem vissza homlokráncolva.

- Nem, az a pár soros a legyen jó napoddal. - magyarázta, de nem ugrott be, így sóhajtva elkezdte énekelni. - The sun is out and I'm feeling okay, hope you have a really good day.

- Ezt én is szerettem. - mosolyodtam el, mikor a végére ért.

- Holnap be kell mennem a stúdióba. - sóhajtott egyet, és kicsúsztatta ujjait enyéim közül, de nem engedte el kezemet. Sokkal inkább másik kezével tartotta, míg a felőlem lévővel szórakozottan összeérintette hol az egyik, hol a másik ujjbegyünket. Szeretett kezünkkel játszadozni az ágyban, esténként.

- Akkor aludj, fáradt vagy. - nyomtam egy csókot homokára hozzá hajolva.

Ő csupán bólintott, és valóban elnyomott egy ásítást. Oldalra fordult, így mellkasomra helyezte fejét. Éreztem, amint lehunyja szempilláit, de még utoljára, minden erejét összeszedve nyomott egy csókot bőrömre. Ezután el is nyelte az álmok édes világa.

Másnap betértem az Ernest Jones Plantation Line béli üzletébe, ahogy a lány tanácsolta. Az idő ma különösen hűvös volt, így aztán sietősre fogtam a tempót, tekintve, hogy elfelejtettem pulcsit hozni magammal. Amúgy sem kéne, hogy lekapjanak, hisz azt végképp nem magyarázom ki.

Az üzletben egyből az eladóhoz siettem, aki egy nálam magasabb és idősebb férfinak bizonyult. Érdeklődtem nála a nyaklánc iránt, és elmondtam, hogy az Oxford street-i üzletből küldtek ide. Kedvesen mosolygott, majd elnézést kérve, hátrament a raktárba.

Nézegettem az üvegpultban lévő gyűrűket, és belegondoltam, hogy ha Niall lány lenne, akkor 4 év után már igényelné, hogy elvegyem, de reménykedtem benne, hogy pasi révén nincs mitől félnem. Nem mintha nem élném le vele az életem, de ha egyforma gyűrűnk lenne a megfelelő ujjunkon, a fanatikusok még inkább rákezdenének.

A férfi visszatért, kezében egy nyaklánc méretének megfelelő dobozt tartott. Előttem felnyitotta, én pedig megvizsgáltam a tökéletes szülinapi ajándékot. Ez lesz a megfelelő darab, így óvatosan kivettem a dobozból, hogy jobban szemügyre vehessem. A nyaklánc hossza nem igazán tetszett, így felpillantottam a férfira, aki még mindig kedvesen mosolygott, talán nem is bír máshogy nézni.

- Egy másik láncot választhatnék hozzá? Egy hosszabbat? - kérdeztem reménykedve, Ő pedig bólintva, egy másik pulthoz kísért, amelyben a medálhoz illő, fehérarany láncok is helyet foglaltak. Kiválasztottam egy szerintem megfelelő hosszúságút, majd felfűztük rá a medált, hogy megnézzük az összhatást, amely egyszerűen tökéletesnek mondanék.

- Remek! Elvinném. - mosolyogtam elégedetten, így a kasszához kísért.

Egy fontban számított négyjegyű összeget hagytam ott, de Niallért megérte. A díszcsomagolású, sötétkék, selyemdobozkával ültem be az autóba, majd gondosan a kesztyűtartóba rejtettem, abban reménykedve, hogy a kocsimban úgysem matat Manócskám.

Három nap múlva eljött a nagy nap, így aztán este kettesben ünnepeltük a születésnapját. A srácok holnap jönnek át, hagynak minket ma nyugodtan romantikázni, amiét rettentően hálás voltam.

- Harry, ne húzd már az agyamat, mit kapok? - kérdezte, mint egy izgatott kisgyerek, de hisz az volt.

Kuncogva húztam elő hátam mögül a dobozkát, Ő pedig szája elé kapta kezeit, majd remegő ujjakkal elvette. Szerintem erre végképp nem számított, de annál jobb lesz a meglepetés. Óvatosan pattintotta fel a tetejét, így felvillant a nyaklánc. Idegesen szívta magába a levegőt, hirtelen azt sem tudta, mit kéne tennie vagy mondania, így rettentően elégedett voltam magammal.

- Harry... - hebegte ledöbbenve.

- Vedd fel! - utasítottam izgatottan.

Kivette a dobozból a gyönyörű láncot, majd ismét végigmérte. Csillogó tekintettel fordult felém, és szerelmes mosollyal kezembe adta. Háttal fordult nekem, én pedig felhelyeztem az ékszert rá. Előre fordult, és mellkasánál szorongatva a medált, mosolygott rám.

- Ez gyönyörű, köszönöm. - hajolt ajkaimra egy gyengéd csókot lehelve rá.

- Neked bármit Manócskám. - döntöttem össze homlokunkat.

Szélesen elmosolyodott, míg én ismét leheltem egy csókot ajkaira, de ez is tökéletesen elég volt csak egy pusziként. Már olyan régen együtt vagyunk, hogy a vad csaták száma korlátozódott, sokkal többet jelent egy-két figyelmes érintés, vagy homlokra nyomott csók. Tudtam, hogy azt imádja, így gyakran csináltam. Az a négy év, amit vele töltöttem felejthetetlennek tűnt, és elmémben soha nem ért véget. Hisz az idő az, amely nem hogy lerombolta, sokkal inkább tökéletessé csiszolta kapcsolatunkat.