Lucky knee-pad

Hi, Guys!

Íme egy kis One-Shot csak, hogy ne unatkozzatok, míg nem írom meg az ígért különleges páros történetet, ami nem tudom, mikor lesz, ugyanis most valahogy nem megy az a történet. Nem tudom, mi van velem, akárhányszor olvasom át, nem jön az ihlet hozzá. Tudom, mi az alapfonala, de nem tudom, hogyan vezessem át egyik fonalat a másikba...ehh.

Erről a sztoriról annyit, hogy FÉLIG VALÓS/PLETYKA. Tudjátok, már említettem, hogy el szoktunk járni a fiúk edzésére, és a csapat nagy része az én osztálytársam. A mi osztályunk már csak ilyen. A 2/4-e röpis, 1/4-e kosaras és szintén 1/4-e szertornás. De ez nem lényeg, szóval a fiúk edzésére is el szoktunk járni hárman, lányok, és a tanárukról valóban azt rebesgetik, hogy nem veti meg a fiúkat, holott van egy 1 éves kislánya és egy tündéri felesége. Ezt senki sem hiszi el, bár valóban van egy érdekes beütése, de imádja a családját, ezt mindig elmondja oroszon (ugyanis Ő az orosztanár is). És az egyik osztálytársam, aki a legjobb a fiú csapatban, és pont úgy játszik, mint ez az edző, elég furcsa lett mostanában. Elzárkózott, de persze nem ezen okokból, mint ebben a sztoriban, "csak" azért, mert a barátnőjével 2 év után szétmentek elég csúnya okok miatt. Pórbálok bele életet lehelni, de nem nagyon megy. Szétcsúszott és a röpi sem megy annyira neki, de most már mintha kezdene talpra állni, szóval talán nem lesz gáz.

WARNING! A történet +18/+16-os részt tartalmaz (nem tudom eldönteni, minek minősülne inkább). Jó olvasást, remélem, elnyeri a tetszéseteket.

                                                                                                                      xoxo    Zsoo

Lucky knee-pad

- Nem, valóban ezt beszélik róla! - hallottam meg az öltözőből, mikor be akartam nyitni, de inkább megálltam kint és vártam, vajon mit hallott megint Dave, a suli hírforrása.

- Miről van szó? - kérdezte egy hang, talán az egyik újonc, nem tudom.

- Az edzőről! - felelte halkabban Dave, így résnyire nyitottam az ajtót, hogy többet halhassak, bár sejtettem, miről lesz szó.

- Mi van vele? - kérdezte a hang, melynek gazdájában már biztos voltam. Phil lesz az, az egyik újonc.

- Azt beszélik, hogy kedveli a fiatal fiúkat, nem véletlen lett röplabdaedző. - magyarázta csapattársam.

Megforgattam a szemem, én is hallottam már ezt a pletykát, elég régóta terjeng a városkánkba, de ezek szerint ide még csak most jutott el. Csoda! Dave le tudott maradni valamiről! Utálom, mikor az emberek ilyen butaságokat terjesztenek. Soha nem hittem el, már 6 éve tagja vagyok a csapatnak és Mr. Payne 2 éve tanít minket, de a legjobb edző, akit valaha láttam. Tény, hogy vannak érdekes megnyilvánulásai, de...

- De van barátnője. - vette ki a számból, akarom mondani; gondolataimból a szót Phil.

- Az semmit nem jelent. Ismered, Roland Evans-t? Tavaly ballagott. Egyik napról a másikra teljesen más lett a viszonya Mr. Payne-nel, és ki is lépett a röplabdacsapatból. Csendes, sehova sem járt el, és kerülte Payne-t, ahogy csak tudta. Ez nem véletlen. - csavarta tovább a dolgokat Dave. Bár igaza volt, valóban ez történt Rolanddal, de én ismertem, hisz már akkor is a csapat tagja voltam, hiába számítottam kis chipsszarosnak, és pontosan tudom, hogy azon a héten volt Roland nagyszüleinek halála, bizonyára ez az oka hirtelen változásának, viszont vannak dolgok, amikről Dave sem tudott. Ez is ilyen volt.

- Az a magas, piercinges srác? - kérdezte zavartan Rob, jó ismerősöm, már 2 éve csapattársam.

- Jah. - felelte Dave.

- Te jó ég, én kilépek! - kiáltott fel idegesen Phil.

- El ne hidd, ezt a faszságot. Nincs valóságalapja! - nyugtatta Rob. Legalább még Ő észnél van.

- Igaza van, nincs, mitől félünk. Állítólag csak egy bizonyos típusra bukik. Magas, rosszfiús, nagy szemek, kiváló játékos. Azt hiszem, minket ez nem érint. - hallottam meg Dave könnyelmű hangját.

Valóban mindhárman alacsonyabbak voltak, tömzsibbek, de tűrhetően röplabdáztak, bár nem olyan jól, mint én. Erről még nem hallottam, hogy kimondottan ezek a srácok jönnének be az edzőnek. Ahogy jobban belegondolok, valóban így nézett ki Roland, és eléggé hasonlóak voltunk. Zavartan pislogtam párat az ajtó mögött, mikor belegondoltam, én milyen vagyok; magas, remek játékos, fülbevaló, tetoválások, rosszfiús külső, nagy, barna szemek...stimmel. Megráztam a fejem, hogy kiverjem ezeket a fejemből. 2 éve röplabdázok nála, ha valóban igaz lenne ez mind, akkor már régen megtapasztaltam volna a saját bőrömön is.

Bementem az öltözőbe, mire mindannyian halálra váltan néztek felém. Dave feltűnően végigmért, majd halovány mosoly jelent meg arcán. Phil is félve pillantott rám, talán felismerték a hasonlóságot az elmondottak és az én külsőm között, de nem érdekelt.

- Csá! Többiek? - kérdeztem levágva a cuccom az egyik padra.

- Még csak ennyien vagyunk. - felelte Rob egyszerűen.

Bólintottam, és a cuccom felé fordultam. Kidobáltam belőle a szükséges dolgokat és az egyik üveg vizem, majd levettem a fölsőm abban a pillanatban, mikor nyílt az ajtó. Érdeklődve fordultam arra, nem izgatott különösebben, hogy félmeztelen vagyok, és így mindenki rálátást kaphat tetoválásaimra.

- Még csak ennyien, srácok?! - támaszkodott a keretnek Mr. Payne. Mi csupán megrántottuk a vállunk. Tekintete rám terelődött, de csak a szemembe nézett, pillantása nem kalandozott el, ami szintén megcáfolja az imént elhangzottakat...bár most, hogy így jobban belegondolok, kicsit nehezére esett csak a szemembe nézni. Mindannyiuk felé fordult.

- Melegítsetek be, majd jönnek a többiek is. Zayn, tedd fel, kérlek a hálót. - mosolygott rám, és ekkor nézett végig először rajtam.

Megfigyelte a tetoválásaimat, az izmaimat, mindent alig pillanatok alatt, amitől elég kínosan éreztem magam. Mr. Payne egy 23 éves, nagyon jó fej edző volt, még csak éppen most szabadult az egyetemről. Irigyeltem izmait, tudását az összes sportban, én is szerettem volna mindenképpen ezzel foglalkozni, hisz másban nem igazán bizonyultam jónak, ezt a jegyeim is mutatják, mikor nyakamon az érettségi. Viszont nem aggódok, ugyanis tisztában vagyok vele, hogy az Országos Férfi Röplabda Szövetség igényt tart rám, nekem pedig ez volt minden álmom. És Mr. Payne nélkül sehol sem lennék, bár elmondása szerint őstehetség vagyok.

*3 hónappal később*

- Szóval Zayn, közeleg az érettségi, nemde? - kérdezte tőlem Mr. Payne, miközben a hálót szereltük le a teremben, és a labdákat pakolgattuk vissza, mint általában mindig, hisz csak én veszem ezt igazán komolyan a csapatból. Válaszul csak bólintottam, nem érdekelt, mi lesz érettségin, nekem már biztos helyem van.  - Tudod, nagyon büszke vagyok rád, hogy eddig jutottál a röplabdával. Remélem, azért nem felejtesz el minket, és majd néha visszajársz a zöldfülűek edzésére később is. - mosolygott rám, miközben óvatosan összeforgatta a hálót.

- Természetesen. Enélkül sehol sem lennék. - feleltem felvéve még két labdát, majd jól irányzott nyitással belőttem őket a nyitott ajtón a szertárba. Mr. Payne elismerően tapsolt kettőt, hogy ilyen igényes módot találtam a labdák helyrevitelére. Ő tanított meg ilyen pontosan szerválni, neki köszönhetem, hogy ezt meg tudom tenni.

- Még soha nem láttam olyan ügyes játékost, mint Te. - jött mellém, és felvet egy labdát. Belőtte a szertárba Ő is, mire elmosolyodtam.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, és szétnéztem a teremben, hogy mindent a helyére tettünk-e.  - Jó éjt, Mr. Payne. - néztem rá egy kedves vigyorral, hisz már elég késő volt, majd elindultam ki a teremből.

- Várj, csak Zayn! Be kéne jönnöd egy kicsit az irodámba. - mondta komolyan, mire kérdőn fordultam felé. Zavartan húztam fel a szemöldököm, ezt látva szélesen elvigyorodott, és elindul. Nem tudom, hogy bajba kerültem-e, vagy netán ennél is rosszabb. Csak nem tenne ki a csapatból, nemde? Én vagyok a legjobb játékosa, ezt nem teheti meg, ugye?

Nem volt nagy szám az irodája, üres, poros helyiség, mivel tudtam, hogy utálja, és soha nem jön ide. Ezért nem is értettem, miért hívott most be, ahol csak egy poros íróasztal, egy szék és egy kanapé van...na meg persze a helyezéseink, de azok szépen le vannak porolva. Zavartan figyeltem, amint becsukja mögöttünk az ajtót, és megáll velem szembe. Türelmetlen, értetlen pillantással meredtem barna íriszeibe, melyek nem is voltak olyan messze, mint hittem.

- Zayn, pár hónap, és talán nem szakítasz többé időt ránk. Szóval...csak ki akartam próbálni, milyen lehet, míg van rá lehetőségem. - pillantott rám óvatosan, reakcióm várva, miközben közelebb állt hozzám.

Zavartan húztam össze szemöldököm középen, de egy szót sem szóltam. Nem tudom, miért nem cselekedtem, talán mert meghatottak szavai. Lepetten kerekedett ki szemem, mikor eszméltem, hogy közel hajolt hozzám, és egyértelműen megcsókolni készül. Idegesen ragadtam meg vállát, és oly' erővel toltam el magamtól, hogy az asztalnak ütközött, és sebesen kapott a falap széléhez biztos pontot találva.

- Te jó ég! Én mindig azt hittem, hogy amit magáról terjesztenek, az nem igaz! Szóval mégis? Rolanddal is ezt tette? Jó barátom volt! Maga tönkretette Őt! - akadtam ki, és mérgesen kiabáltam rá.

Lepetten húzta fel a szemöldökét, mintha ártatlan lenne, mint a ma született bárány. Idegesen kapkodtam a levegőt, orrom sípoló hangokat adott ki. Minden, amiben eddig hittem, romba dőlt, és ez meglehetősen...szar érzés volt.

- Nem! Rolanddal más volt a helyzet! Nem tettem vele semmit, Ő jött hozzám könyörögve, hogy ne kínozzam tovább apró pillantásokkal, incselkedésekkel. És tudom, hogy Te is olyan vagy, mint Ő. Rosszfiú, aki emlékeit bőrén hordja, erejét izmaiban, józan eszét fejében, érzelmeit jó mélyen a szívében, hogy ne ijesszék meg. Nem férfi, kisfiú vagy, Zayn, és szükséged van rám, hogy megmutassam, hogyan kell férfinak lenni. - duruzsolta egészen halkan, a végét már a fülembe.  

Lehunytam szemem, nem akartam beismerni, de igaza van. Valóban úgy éreztem magam, mint egy tudatlan kisfiú, aki tapasztalt, de soha nem tudott többet, mint eddig. Mellette aprónak hatottam, Ő tisztában volt minden érzelmével, és tökéletesen tudta irányítani Őket. Lágyan futtatta végig ujjait arcélemen, amitől lepette pattantak ki szemeim, és ismét szembesülnöm kellett vele, hogy csupán pár centi van köztünk.

- Engem nem fog tönkretenni, én nem olyan vagyok, mint hiszi! - mondtam halkan, és minden elszántságot hangomba sűrítettem, hogy még magabiztosabbnak tűnjön.

- Hát akkor milyen vagy? Minden lány oda van érted, de neked fel sem tűnik. Ünnepelt sztár vagy a suliban álom-külsővel, de nem tudatosan alakítottad ilyenné magad. Ez belülről jön, tudod, mi kell a nőknek, mivel a férfiaknak akarsz tetszeni legbelül. Roland is ilyen volt, csak Ő tudta is magáról. Én csak megmutattam neki egy-két dolgot. Ezek a keménynek tűnő tetoválások, a fülbevaló...mind azért van, hogy elrejtsék  mögöttük lévő, toporgó kisfiút. - helyezte mellkasom közepére kezeit.

Szemembe harag égett, de nem tudtam, pontosan mi iránt. Talán, mert ilyet feltételezett rólam, de azt sem tudtam, hogyan cáfolhatnám ezt meg. Talán azért, mert nem lehetett.

- Semmit nem tud rólam! - feleltem komolyan. 

- Többet tudok, mint amennyit mutatni szeretnél, Zayn. - mosolygott elégedetten.

- Maga beteg! - mondtam mérgesen.

- Nem, csak pszichológus szakra is kellett járnom. - rántotta meg a vállát.

- Én nem vagyok ilyen!

- Ismerd már be magadnak, hogy de, aztán haladjunk tovább. Szeszélyes fiatal személyiség.  - forgatta meg szemeit kicsit sem cinikusan, inkább szeretetteljesen.

- Nem vagyok kisfiú!

- Bizonyítsd! - vágta rá egyből.

- Hogyan?

- Csókolj meg!

Egyik szó követte a másikat, alig hagytunk időt szavaink között. Én pedig nem is értelmezve, mit kért, megtettem, annyira a bizonyításvágy volt bennem. Én csókoltam meg Őt, amitől éreztem mosolyát, miközben elnyíltak ajkai, és még közelebb vont magához. Hirtelen pördítet meg, és engem nyomott az asztalhoz, míg Ő hozzám simult elölről. Lepetten éreztem meg nyelvét számban, új volt még ez az egész dolog, de az agyam nem tudott belegondolni, mit is teszek és kivel pontosan. Vitt előre a vágy, a szenvedély, melytől részegülten csókoltam vissza édes ajkait. Egyik kezét bevezette pólóm alá, ujjait végighúzta az edzéstől nyirkos bőrömön mellkasom felé, így az anyag is csúszott vele együtt felfele. Másik kezével hátam aljánál fogva kényszerített még közelebb magához. Kezeim erőtlenül helyeztem mellkasához, semmi egyebet nem tudtam tenni, csupán csókolni Őt. Megszakította csókunk, de nem távolodott el tőlem, csupán alig 5 centi keletkezett ajkaink között. Zavartan pislogtam párat, mikor kinyitottam szemem, homlokom középen ráncokba szaladt, míg Ő elégedetten mosolygott rám.

- M-mi ez az egész, Mr. Payne? - hebegtem teljesen sokkosan az iménti mámoros csóktól.

- Csak Liam. Soha nem bírtam ezt a Mr. Payne-t. - mosolygott rám, majd komolyra fordította a szót. - Mi ez, ami benned zajlik?! A szíved hevesen dobog, - helyezte egyik kezét mellkasom közepére. - ajkad bizsereg csókomtól. - súrolta meg lágyan az említett bőrfelületem sajátjával, amitől egy sóhajt engedtem kiszökni. Mosolyogva hajolt el ismét, és folytatta ajkaival fülem súrolva. - Vágysz többre és többre belőlem, és én megadom neked, mert Te és Én ugyanolyanok vagyunk, Zayn. - kirázott a hideg szavaitól.

Nyakam kezdte csókolgatni, amitől ideges sóhaj tört elő belőlem. Nem tudtam, mire véljem ezt az egészet. Kezdtem ráeszmélni, hogyha tetszik, amit velem művel, akkor nyilván nem a nőkhöz vonzódom, bár ezzel mintha eddig is tisztában lettem volna legbelül. Pólóm feltűrte mellkasomig, így kezei lágy játéka hasamon zavartalanul zajlott. Megremegtem érintésére, és még csak most kezdett bennem tudatosulni, mit is tesz velem, és mi fog ebből kisülni. Idegesen nyeltem egyet, én ezt nem akartam, viszont el sem tudtam lökni magamtól, túl kíváncsi voltam, tapasztalni akartam, de nem ilyen gyorsan.

- Liam... - hebegtem halkan, és aprót taszítottam vállán, amitől elhajolt nyakamtól. Aggódva nézett a szemembe, de lesütöttem azokat. - É-én ezt nem akarom, nem vagyok még kész rá. - motyogtam minden bátorságom összeszedve, és erősen pirulva.

Nem tudtam, erre mit fog reagálni, és bevallom, féltem, hogy most erőszakos lesz velem, de nem olyannak ismertem meg, Mr. Payne...vagyis Liam soha nem tenne ilyet. Pár őrjítő másodpercig csupán fogta a derekam, és éreztem magamon tekintetét, de nem mertem felnézni rá, a szemébe.

- Zayn, ezzel nincs semmi gond, ez nem kínos. Ha akarod, melletted maradok, és megmutatok mindent. Mit szólsz? Nem kínos bólintanod, hidd el. - hallottam lágy szavain, amint mosolyog.

Még mindig leszegett fejjel álltam ott, nem tudtam a szemébe nézni. Szánalmasnak éreztem magam, pedig már nagykorú voltam, mégsem volt még soha kapcsolatom. Bulikban smároltam már pár csajjal, de még annál tovább nem jutottam soha, ami meglepő tekintve, hogy igaz, amit Liam elmondott, és valóban nagy népszerűségnek örvendek, bár ez nem igazán hatott meg. Vágytam arra, hogy vezessen, és mellettem maradjon nem csupán úgy, mint az edzőm, de érdekes volt erre felelni. Minden erőm összeszedtem, és lehunyt szemmel felemeltem a fejem, majd lassan bólogatni kezdtem. Félve nyitottam ki a szemem, így szeretetteljes mosolyával találtam szembe magam.

Egy apró puszit lehet ajkaimra, amitől idegesen szívtam magamba a levegőt, ez még nagyon új volt nekem. Semmi másra nem vágytam, csupán röplabdázni.

*1 héttel később*

- Gyerünk már! Mi ez a szar ütés, ezt nem hiszem el! Ha így folytatjátok, nem nyerünk soha! - kiabálta Liam mérgesen.

Valóban igaza volt, senki sem hozta a saját formáját, még én is eléggé béna voltam. Nem tudom, mi történt velem, talán a tegnap tette, amikor is ezúttal iskola után vont félre Liam, és csókolt meg az irodájában. Zaklatott voltam, ha így folytatom, és nem remekelek a hétvégén, talán nem is találnak érdemesnek engem sem profi játékosnak. Pedig minden vágyam, hogy az OFRS kiválasszon csapattagnak.  Mély sóhajjal csóváltam meg a fejem, mikor végeztünk, és mindenki kiment öltözni, csupán én és Liam maradtunk, mint mindig pakolni.

- Mi a baj? Ma Te sem remekeltél... - állt mellém, miközben felmászva a bordásfalra próbáltam leakasztani a hálót a falról.

Megijedtem hangjára, nem számítottam rá, így egyik lábam lecsúszott a bordásfal fokáról. Idegesen kapott a derekamhoz, és megtartott, amitől a szívem heves kalapálása megkönnyebbülten fogta vissza magát. Szaggatott sóhajt hallattam, és gyorsan leakasztottam, majd le is ugrottam a földre.

- Jól vagyok. - feleltem felé fordítva fejem, de közben már a hálót pakoltam.

- Látom, hogy ez nem igaz. Ugye nem történt valami komoly? - kérdezte félve, és megfogta vállam, hogy félbe hagyjam a további bontását a hálónak, így az félig még lógott a falon. Felé kényszerültem fordulni, és a szemébe néztem. Fáradt volt arcom, csalódott, kétkedő. Kétkedtem a saját tudásomban, nem lesz elég.

- Béna vagyok, elcsesztem ma is mindent. Nem fognak felvenni. - csóváltam meg a fejem, ahogy belegondoltam. Hangosan kimondva, még biztosabb lettem benne. Szeme elérzékenyült, szeretetteljesen megcsóválta fejét, és közelebb állt hozzám.

- Tehetséges játékos vagy, ha Téged nem, hát akkor kit akarnak csapattagnak. Nincs mitől félned, hidd el! - mosolygott rám bíztatón, és lágyan megfogta vállam.

Oldalra pillantottam, nem hittem el szavait. Jól estek, de biztosan csupán emiatt mondta Őket. A biztatás fontos, de egy idő után hajlamos hazugságba fordulni, amiből csak hitegetés lesz.

- Oké, rendben! Akkor játszunk! - mondta komolyan, és már a bordásfalon is termett, hogy egyszerűen visszaakassza a hálót. Lepetten pillantottam rá, mikor leugrott elém, és kezébe vett egy labdát. Elmosolyodott, és biccentett egyet, hogy álljak be. - Gyerünk, fogadást kérek! - illetett egy puszival ajkaimon, majd elindult a pálya széle felé nyitni.

Lepetten pislogtam, majd kapcsoltam, hogy most tulajdonképpen egyedül kéne fogadnom az Ő gyilkos nyitásait, de valószínűleg a profik között sem lesz jobb a helyzet. Kedvesen rám mosolygott, majd feldobta a labdát, és oly' egyszerű mozdulattal ütötte el, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne, mégis akkora erőt sűrített mozdulatába, hogy alig volt időm reagálni. Ugyan sikeresen fogadni tudtam alkarral, mégis pályán kívülre érkezett le a labda. Megcsóváltam a fejem, ez normál esetben nem okozott volna gondot...Liam nyitásait eddig tudtam fogadni, de most...nem tudom, mi van velem. És ezt minden egyes nyitásnál eljátszottam. Hol a földön feküdtem, hol a labda ment ki. Utáltam magam, amiért ilyen béna vagyok. Egy vetődésnél, ami szintén sikertelen lett a földön maradtam, és csak feküdtem ott lihegve, a plafonon a lámpát bámulva, melytől már megvakultam, de nem érdekelt. Egyszer Liam feje jelent meg látószögemben, így kitakarta az idegesítő fényforrást. Fájdalmas, aggódó tekintettel méregetett. Keserű ábrázattal megráztam a fejem jelezve, hogy ez nem fog menni. Lenyújtotta nekem a kezét, és felhúzott állásba, mikor elfogadtam.

- Feldoblak, gyere! - mosolygott kedvesen, és behúzta az irodába, ahol még mindig semmi sem volt azon a pár dolgon és a díjakon, érmeken kívül.

Zavartan pislogtam, de hamar megláttam, hogy Liam a táskájához megy, és kivesz az oldalából valamit. Lepetten pislogta, mikor megláttam egy térdvédőt. Nekem is hasonló van, ugyanez a márka.

- Ez a szerencse térdvédőm. 3 éve hordtam utoljára egy nagy meccsen az egyetemen. Talán hülyén hangzik, de tényleg szerencsét hoz, szóval hord a hétvégén a szövetség előtt. Remekelni fogsz, de nem csak emiatt. - mosolygott rám, és a kezembe adta.

Lenéztem a tárgyra, és halovány mosollyal nyugtáztam, milyen kopott a teje. Jobb lábra való ez egyértelmű, ami jól jött, ugyanis balost soha nem szoktam hordani. A szívembe melegség szökött látva, mennyit jelentek neki.

- Ezt nem vehetem fel, ez a Te térdvédőd. - hebegtem kínosan, de félbeszakított.

- Én szeretném! Neked is szerencsét fog hozni. - mosolygott rám kedvesen, és egyik kezét arcomra simította.

- Ugye eljössz megnézni? - kérdeztem reménykedve szeretetteljes mosollyal arcomon.

- Mindenképpen, ki nem hagynám. - mosolygott rám kedvesen.

Lágyan csókolt meg, és másik kezét csípőmre vezette, hogy közelebb tudjon húzni magához. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy a térdvédőt letettem a mellettünk lévő asztalra, majd hajába túrtam. Sebesen fordított meg, és az asztal szélének tolt, mint első alkalommal. Egyik lábát enyéim közé fúrta, amitől terpeszbe kényszerültem állni. Semmi egyébre nem voltam képes a csók mellett, mint remegni jól irányzott érintései alatt. Testem felforrt, életre kelt, amitől meglepődtem, de nem gátoltam meg kezeim kalandozását. Hátára csúsztattam őket, és pólója alá beférkőzve simogatni kezdtem izmos hátát. Erősebben, vadabbul kezdett csókolni, ami nem volt ellenemre. Ettől körmeimet húztam végig hátán, amitől lihegve hajolt el, de éppen csupán 1 centi volt szánk között. Ahogy beszélt, éreztem ajkainak súrolását.

- Ne! Ha így folytatod, itt magamévá teszlek. - lihegte vággyal telve.

Ajkamba haraptam mondatát hallva, és egész testemben remegni kezdtem. Ne hittem volna, hogy ilyen csábító lennék bárkinek is.

- Mi gátol meg benne? - kérdeztem vissza kacéran. Lepetten húzta fel szemöldökét, és kicsit jobban elhajolt tőlem, így kényelmesen szemembe tudott nézni. Érezte, amint elpirulok hevességemtől.

- Jobbat érdemelsz, mint egy koszos iroda. - csóválta meg a fejét halovány mosollyal.

- Akarlak! - suttogtam alig hallgatóan, és el is pirultam.

Beszívta ajkait, majd végignyalt rajtuk, és lehelt egy csókot orromra. Félve pillantottam rá, és ha ez lehetséges egyáltalán, akkor még jobban elpirultam.

- Kapd össze a cuccod, fél perc és a terem előtt találkozunk! Addig bírd ki, kérlek! - mosolygott rám, mire bólintottam, és a cuccomhoz siettem. Nem törődtem azzal, hogy átöltözök, csupán a cipőm vettem át, és minden ruhám bevágtam a táskámba, majd rohantam ki a terem elé. Liam már ott állt, és kézen ragadva sietősen húzni kezdett autója fele. Nem törődött semmivel sem, sebesen hajtott az utcán, nekem pedig egyre inkább az járt a fejemben, hogy ami ma este történni fog, az megváltoztatja az életem, csak az a kérdés; melyik irányba. Akartam Liam-et, minden egyes mozdulata egyre jobban tüzelt, és valóban úgy kezelt, mintha a párja lennék, aminek őszintén nem tudom az okát, de már kezdtem elhinni, hogy valódi lehet a kapcsolatom az edzőmmel, és egy tanárral a suliban. Tudtam, hogy ez bűntetetendő, de már nem maradok sokáig itt, érettségi után megyek a profi ligába. Nem tudtam, mi lesz velünk, kettőnkkel, de akkor nem is érdekelt.

Lepetten figyeltem a házat, amely előtt leparkolt Liam, de akkor semmi egyébbel nem foglalkoztam, csupán kezével enyémen, amint ránt maga után ki a kocsiból, be az ajtón. Ahogy beértünk ajtón, lerúgtuk a cipőnk, Ő pedig egyből nekem esett. Hevesen kezdett csókolni, nyelve vad táncot járt enyémmel, a fal adta támaszom hátulról, míg Ő elölről simult hozzám, minden porcikánk érintkezett. Hevesen túrt hajamba, míg én érzelmektől fűtve cselekedtem, így lehúztam róla felsőjét. Elém tárult izmos felsőteste, melyet eddig még soha nem láttam teljes egészében a 2 év alatt. Csodás volt, irigykedtem rá izmai miatt. Ismét megragadta kezem, és húzni kezdett lakásában, de nem tudtam megfigyelni, hova visz. A következő dolog, amit magam előtt láttam már az ágya volt, majd a plafon azon fekve. Liam fölém mászott, de előtte még lehúzta rólam fölsőm. Csípőmre ült, és elnyílt ajkakkal simított végig gyengében felsőtestemen. Csillogó szemekkel követte kezeit tekintetével, amitől haloványan elpirultam, de ezt alig lehetett látni a gyér fényben.

- Tényleg egy álom-pasi vagy. - csóválta meg a fejét mosolyogva.

Elnevettem magam, és mikor lehajolt hozzám egy csókra, kikerültem arcát, hogy füléhez hajolhassak.

- Te sem panaszkodhatsz. - suttogtam bele.

Csókban forrtunk össze, és ez a kapcsolat az egész este megmaradt kisebb nagyobb megszakításokkal. Mindent megadott, amire szükségem volt, az én érdekeimet tartotta szeme előtt mindvégig, és felesleges volt félnem ettől. Liam ügyesen csinált mindent, így alig éreztem pár pillanatig fájdalmat, hamar minden elmúlt. Élveztem együttlétünk minden percét, vágytam egyre többre és többre, míg Ő fülembe szuszogott, mikor épp nem lágy csókban forrtunk össze. Semmit nem bántam meg, és rájöttem, hogy soha többé nem akarok mással lenni, mint Vele. Mondhatni Ő volt az első, és Ő is lesz az utolsó, ha hajlandó velem maradni. Beleszerettem a saját tanáromba és edzőmbe, aki megmutatta nekem, milyen édes az élet azon oldala, melybe én is beletartozom eddig ugyan tudtom nélkül.

- Holnap azt hiszem, nem megyek iskolába. - nevettem el magam elterülve az ágyán, míg Ő mellettem feküdt.

- Furcsa... - felelte zavart hangon.

- Micsoda? - toltam fel magam a könyökömre, és ránéztem.

- Hogy nem bújsz hozzám. Általában ilyenkor a mellkasomra hajtja mindenki a fejét, és apró köröket rajzol hasamra. - terült el fáradt mosoly az arcán.

Elnevettem magam, és hátradöntöttem a fejem. Éreztem magamon tekintetét, így gyorsan visszadőltem az ágyra.

- Hát én nem vagyok olyan, mint a többiek. - feleltem egyszerűen.

Fájt hallanom, hogy talán úgy kezel, mint a többieket. Biztosan sok áldozata volt még, nem csupán én meg Roland, nem feltétlen a suliból, de előttem ezt akkor sem kéne hangoztatnia, nemde?

- Tudom. Éppen ezért tartottam ki melletted eddig is, én kaptam egy egetrengető éjszakát.
Ezek után sem szeretnék más helyzetben lenni veled, mint eddig, szóval talán lehetnél a párom...titokban persze, hisz tanár vagyok a sulidban, még ha nem is tanítok neked egy tárgyat sem.  - mondta komolyan, és ezúttal Ő tolta fel magát egyik könyökére, így egész testével felém fordult. Még szerencse, hogy rajtunk volt a takaró, különben biztosan elpirultam volna.

- Miért kockáztatnád meg értem, hogy esetleg bajba kerülsz, és elveszted az állásod? - kérdeztem felé fordítva fejem, de valójában nagyon jó volt hallani, hogy ennyit jelentek neki. Más voltam számára, mint eddigi partnerei, de nem lehettem biztos benne, hogy ez nem hazugság, bár Liam nem hazudna ilyenben nekem. Inkább megmondaná nyíltan, hogy ennyi volt, és köszöni az éjszakát, talán megismételhetnénk.

- Úgy érzem megéri, mert...és most nevess ki, mert ezt még soha nem mondtam senkinek sem őszintén, de...azt hiszem, kezdek sokkal többet érezni irántad, mint kéne. - hebegte.

A szemem lepetten kerekedett ki, erre a legvadabb álmaimban sem számítottam volna, de hatalmas szikla esett le szívemről. Feltoltam magam, és felé fordultam én is egész testemmel könyökömre támaszkodva. Széles vigyorral néztem rá, úgy feleltem:

- Én is így vagyok ezzel.

Egy csókot leheltem ajkaira, amit persze azonnal viszonzott, és magához húzott, így mellkasába temettem arcom. Jelentéktelen dolgokról beszéltünk egész este egymás testrészeibe gabalyodva, nem érdekelt a reggel egyikünket sem. Én csak abban reménykedtem, hogy hétvégére, a szövetség előtti meccsemre, már nem fog fájni a fenekem, de akkor is remekelni fogok, hála a szerencse térdvédőnek, amit attól az embertől kaptam, akiről soha nem hittem volna, hogy ennyit fog jelenteni nekem. Megtudtam, hogy még soha nem volt komolyabb kapcsolata, de mivel velem most úgy tervez, így türelmesnek kell lennem vele. 

*Másfél évvel később*

Összébb húzott szemekkel mértem végig a tömegen az arénában, mindenki nekünk szurkolt, de engem csupán egy ember érdekelt igazán, akit az Istenért nem találtam. Meghallottam a sípszót, ami azt jelezte, hogy az edzőhöz kell mennem, aki megmondja, hogyan is állunk. Ha ezt megnyerjük, továbbjutunk, és a következő Spanyolország kiváló csapata lesz, aki ellen játszunk az Európa Bajnokságon. A kezdő játékosok között leszek én is, így izgalommal álltam ki a pályára, és idegesen mértem végig ellenfeleinket. Már megvolt a bemelegítés, a pacsi, minden, csupán kezdeni kellett. Lehajoltam, és felhúztam jobb térdemre a szerencse térdvédőt. Mindent rendben éreztem az életemmel, csupán hiányoltam azt a személyt a meccsről, aki megígérte, hogy itt lesz, és mégsem látom sehol.

- Zayn! - hallottam meg a millió közül egy kiabálást, mely persze azonnal megütötte fülem.

Oda kaptam a fejem, és megláttam Őt, oldalt ácsorgott, a kordon mögött, a pálya szélén, és hevesen integetett nekem. Intettem neki egyet, és kacsintottam is, amitől szélesen elvigyorodott.

- Ügyesen! - tátogta, és megnyalta alsóajkát, aminek már tudtam a jelentését.

Ha nyerünk, jutalmat kapok. Mindig ezzel szokott ösztönözni, és be szokott válni, de a szerencse térdvédő is sokat dobott a latba, ebben biztos vagyok. Liam-nél jobb embert nem is kívánhattam volna magam mellé, nem érdekelt, ki mit gondol arról, aki vagyok, aki lettem mellette. Ő a legcsodásabb ember, a szíve hatalmas, az egész világ elfér benne, de azt hiszem legnagyobb részét én birtoklom, ha nem az egészet. Viszont ez fordítva is igaz.