Sziasztok!
FONTOS: Tegyük fel, hogy ez a történet most kivételesen
Magyarországon játszódik, és Harry Styles egy magyar ember. Előre szólok, nem
lesz benne semmiféle páros, csupán fel akarom nyitni a szemeteket, mi is zajlik
a mi "drága" országunkba, ugyanis engem személy szerint nagyon
idegesít, megrémít, amit az emberek tesznek. Jó úton haladunk a Hitleri
elnyomás fele, csupán nem a vallás kerül középpontba, hanem az identitás.
Vigyázat, szomorú lesz, de ez csak az igazság. Ilyen a melegek élete az országunkban. Olvassátok el, és ítélkezzetek Magyarország felett, változnunk
kell!
xoxo Zsoo
Story
of my life
Kinyitottam a szemem, a fehér fény elvakított, mintha a
mennyben lettem volna pár pillanatra, azonban hamar jött a felismerés, hogy még
ezen a szánalmas világon élek. Nem is értettem, miért hagytak engem életben,
sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem tesznek semmit, csak elfutnak mellettem az
erődben. Éreztem, hogy a végtagjaim még fagyosak, nehéz volt őket mozgatni,
zsibbadtak. Ujjaim vége még kék volt, hiába, kint töltöttem az éjszakát
eszméletlenül, még ha nyár is volt. Bár tél lett volna, és megfagytam volna! Szédületem,
de ez volt a legkevesebb azok után mennyi ütés érte fejem és arcom. Csoda, hogy
a fejem nem fájt, ezt betudtam a fájdalomcsillapítónak, melyet valószínűleg az
infúzión keresztül kaptam valamikor, éreztem is a gyógyszerek keverésének
színes világát elmémben, de még ez sem tudott kicsit felvidítani, ahogy semmi
sem már egy éve. Belegondoltam, hogy amíg az én szánalmas életemet mentették a
mentősök, talán valaki máshol szintén bajba volt. Engem ott kellett volna
hagyni, szívességet tettet volna, ha végre meghalhatok.
Hogy ki is vagyok én? Harry Styles vagyok, és két hibám
van az életben. Az első, hogy meleg vagyok, a második pedig, hogy magyarnak
születtem. Miért mondom ezt? Mindjárt megtudjátok, elmesélem nektek életem
történetét, remélem, tanultok belőle.
Átlagos gimnazista srác voltam, 12.-es még egy éve. Az ember
azt hinné, minél idősebb vagy, annál több tiszteletet követelsz meg magadnak az
iskolában, de ez koránt sem így van. Rengeteg ismerősöm volt, de barátom egy
sem. Azt hiszem, népszerű voltam a lányok körében, és ha ezzel beérem, akkor
nem is lett volna semmi gond, de bennem semmit nem mozgattak meg a nők. Arra gondoltam,
még nem vagyok elég érett, hisz nem is jártam el gyakran otthonról hétvégente
sem, ahogy a velem egykorúak.
Aztán jött egy gólya! Az ő hibája minden! Új fiú volt,
megszeppent, félénk, mintha maga az ördög bújt volna bele már akkor is, így
utólag visszagondolva. Kiderült, hogy ezt csak én hittem így, a srác valójában
mindenkivel nagyon jóba volt, azonnal elterjedt a neve az iskolában, de
senkinek sem hangzott el többször elméjében, mint az enyémben. Még csak 15
éves, úgy gondoltam, nem árthat nekem, kicsi volt minden téren, én akartam
megtanítani neki a dolgokat a szerelemmel kapcsolatban. Közel kerültem hozzá,
gyakran hozzácsapódtam a suliban. Olyankor mindig széles mosolyt villantott,
mintha Ő lenne a legboldogabb ember. Azt gondoltam, minden esélyem megvan nála,
kezdtem rájönni, milyen is vagyok valójában. A fiú (nem nevezem nevén, az írói
titoktartás miatt, nem akarom, hogy Őt okolják) elhívott egy házibuliba. Nem Ő
szervezte, de azt az utasítást kapta ismerősétől, hogy szervezzen be annyi
embert, amennyit csak tud.
- Elsőnek rád gondoltam, Hazza. - mosolygott rám, az
arcomra, pedig széles mosoly kúszott.
Úgy éreztem, minden jól halad, rám gondol, én vagyok az
első, akit meg akar invitálni. Bár nagyon ritkán jártam el otthonról, ezt nem
hagyhattam ki, hát elmentem. Bár ne tettem volna!
Bent mindenfele számomra ismeretlen vagy a suliból
ismerős alakok tolongtak, beszéltek (próbálták túlkiabálni a zenét), táncoltak,
nevettek kisebb csoportokba vergődve. Nem éreztem magam itt jól, nem volt
társaságom, egyedül voltam. Páran rám pillantottak, egy-két lány érdeklődését
felkeltettem, mikor elmentem mellettük, de tovább nem foglalkoztak velem. Kerestem
Őt, és végül megtaláltam a táncolók között egy lánnyal. A derekát fogta, miközben
mozogtak, a lány a nyakát karolta, és beszélgettek, néha nevettek. Földbe gyökerezett
a lábam, én akartam vele táncolni, én akartam megnevettetni. Ő volt az első
szerelmem, így nem akartam hagyni magam, de ez nehezebbnek tűnt ezek után, mit
hittem.
Felém pillantott, és rám mosolygott, én viszont ezt
képtelen voltam viszonozni, elsiettem onnan egyenesen ki a frisslevegőre, a
kertbe. Itt nem volt senki, beültem a hintaágyba, ahol senki sem látott, olyan
oldalt volt, a ház mellett, és figyeltem a sötétbe burkolózott kertet. Kerestem
a válasz, mi vezérelt engem arra, hogy a saját nememhez vonzódjak. Nem értettem,
hogyan kéne kinéznem, hogy Ő észrevegyen, azt sem tudtam, a jelenlegi
állapotomban, göndör tincseimmel, zöld szememmel vonzó vagyok-e bárkinek is.
Arra eszméltem, hogy valaki megáll mellettem, ezzel
eltakarva a kert egy részének bambulását. Zavartan pillantottam fel a számomra
tökéletes alakra, a finom ajkakra, pisze orra, kék szemre, fekete hajzuhatagra
(vagyis nagyon sötétbarna, amit az éjszaka tényleg feketére festett). Annyira jól
nézett ki, teljesen beleszerettem, és kedves is volt mellé, törődő, tapasztalatlan...nem
mintha én nem lettem volna szintén kezdő.
Leült mellém halovány mosollyal, én pedig tovább bámultam
magam elé. Éreztem a belőle áradó meleget, forróságot, meg akartam érinteni
bőrét, ajkaimat övéire nyomni, érezni, hogy valóban enyém lehet.
- Mi a gond Hazza? Nem érzed jól magad? - kérdezte
óvatosan, ártatlan hangon, mire felé pillantottam.
- De, nincsen baj. - feleltem egy kedves mosolyt neki
intézve.
Ő csak vigyorgott rám, tekintete letévedt ajkaimra,
amitől kicsit meglepődtem. Olyan közel voltunk egymáshoz, valóban
elgondolkoztam, hogy Ő is vágyik-e az én csókomra. Ajkaimról felnézett
szemembe, miközben beszívta száját, így az egy vonallá préselődött. Felbátorodtam,
nem tudom, mi ütött belém, de most találtam a megfelelő alkalmat, így lassan
közeledni kezdtem arcához. Kicsit megremegett, de nem húzódott el, amitől aprón
elmosolyodtam. Egyik kezem arcára simítottam, és lágyan megcsókoltam. Nem
mondhatnám, hogy viszonozta, de nem is ellenkezett, azonban nekem csodaszépnek
tűnt az a pillanat. Végre megízlelhettem mámoros ajkait, még ha kicsit is, és
rövid időre, de kaphattam belőle egy szeletet.
Mikor elengedtem, hirtelen pattant fel, és a vörös összes
árnyalata megjelent arcán. Nem mert a szemembe nézni, amitől az aggodalom
felkúszott tekintetembe, félelemmel pillantottam rá.
- Me-mennem kell. - hebegte idegesen, majd el is tűnt a
házban.
Aggodalmasan pillantottam utána, talán mindent
elcsesztem, és nem akart semmit sem tőlem, de akkor úgy tűnt, nem ellenkezik. A
csók égett ajkaimon, nem bántam meg, arra gondoltam, talán kell neki egy kis
idő, és holnap Ő csókol meg engem, mint a mesékben. Arra gondolni sem mertem,
hogy többé nem szól hozzám, abba belehalnék, de ahogy elnéztem, esélyes vagyok
nála. Halovány mosoly kúszott ajakimra, miközben felálltam, arra jutottam, hogy
most nem keresem meg, hadd gondolkozzon nyugodtan, más miatt pedig nincs okom
itt maradni, szóval leléptem, és hazamentem. Akkor boldog voltam, nem hittem,
hogy ennek az egésznek van egy végkifejlettje is, ami tönkre teheti az
életemet.
Másnap, mikor bementem a suliba, olyan dolog történt,
amit soha nem hittem volna. Általában késve érkezem, szóval már az iskola nagy
része bent van. Miközben haladtam a folyosón a termem fele, minden egyes ember
pillantását magamon éreztem, összesúgtak a hátam mögött. Nem tulajdonítottam
neki nagy jelentőséget, de azért belegondoltam, hogy vettem-e fel reggel
nadrágot, vagy nincs-e rajtam valami különlegesség. Nem éreztem semmi ilyet,
szóval tovább folytattam az utam a terembe másokkal nem törődve. Bent ledobtam
a táskám, és levágtam magam a megszokott helyemre, viszonylag hátra. Elővéve a
cuccom elkezdtem átnézni a füzetet, hogy legalább halovány fogalmam legyen
arról, eddig mit is vettünk ebből az unalmas tantárgyból. Megláttam, hogy
belépett a terembe még nálam is később érkező padtársam, akire felpillantva
rámosolyogtam, azonban csak egy lenéző pillantásra méltatott, és meg sem állva
eredeti helye mellett hátrébb ült egy másik srác mellé. Lepetten fordultam meg,
és összeráncolt homlokkal néztem rá, ezt látva otromba kérdést kaptam:
- Mi van? - kérdezte bunkó, lenéző hangsúllyal, mire
kérdőn húztam fel szemöldököm.
- Mi bajod van? Haragszol rám? - kérdeztem teljesen
ledöbbenve, hisz nem tudtam, mit tettem.
- Dehogy haragszom! Undorodom tőled! - rántotta meg a
vállát, mire a hallótávolságon belül lévő emberek nevetni kezdtek. Teljesen összezavarodtam,
és kicsit haragudtam is, amiért ilyet mond rám, de a kíváncsiság nagyobb volt,
nem értettem az okát.
- Micsoda? Mi a...? - akartam kinyögni, de elém állt Ő és
még pár srác, így belém fojtották a szót. Zavartan pillantottam fel rájuk, nem
értettem, miért fogott össze ellenem ennyire az osztály, de még az iskola is.
- Szánalmas buzi vagy Styles, azt ajánlom, húzd meg
magad, vagy válts mindjárt iskolát! - mondta szikrákat szóró szemekkel rám
nézve, én pedig teljesen ledöbbentem. A szemem üveges lett, kellett egy kis
idő, míg összerakom a képet. Ő volt az! Szerettem Őt, megbíztam benne, de Ő
átvert, és elhíresztelte mindenkinek, milyen is vagyok valójában. Nem hittem,
hogy kaphatok akkora utálatot, mint egy év alatt a suliban.
Engem mindenki elítélt, mikor találkoztam Vele a
folyosón, akkor kinevetett a barátaival. Csak abban reménykedtem, hogy
elégedett magával, hogy most boldog, amiért az én életemet tönkretette. Rájöttem,
hogy teljesen félreismertem, Ő nem lehet egy kedves, szerető srác, ahogy én
gondoltam. Nem akartam suliba menni, mindent mondtam Anyának csak, hogy otthon maradhassak,
de az Ő elve szerint, ha nem vagyok halálos beteg, suliba kell mennem, ahol
minden áldott nap megaláztak, bántó szavakkal illettek, ami azt hiszem,
senkinek sem jár ki. Az eddigi ismerőseim is elfordultak tőlem, senkim nem
maradt. Egész álló nap egyedül voltam, egy szót sem szóltam senkihez, órán sem
igazán figyeltem, ami a jegyeimen meg is látszott. Anya aggódni kezdett,
feltűnt neki szokatlanságom, de így is kellett pár hónap, míg észrevette. Addigra
nekem már elegem lett a világból, de nem vitt rá a lélek, hogy eleget tegyek az
egyik kérésnek, mely még most is ott visszhangzott a fejemben: "Jobb
lenne, ha megölnéd magad!". Szóval ott tartottam, hogy Anya észrevette
rajtam, mennyit fogytam, milyen sápadt vagyok, így egyik délután leültetett a
konyhaasztalhoz Apával együtt, és várták magyarázatom.
- Kincsem, mi van veled? - kérdezte fájdalmas hangon
Anya.
Én csupán az ölembe ejtett kezeimet vizsgálgattam, néha
játszottam kicsit ujjaimmal. Nem akartam válaszolni erre a kérdésre, már én is
rájöttem, nem jó, aki vagyok, de képtelen voltam változtatni rajta. Nem akartam,
hogy több ember megtudja, utáltam magam, amiért saját nememhez vonzódom.
- Harry, hozzád beszélek, válaszolj, kérlek! Tudni szeretnénk,
mi a gond. Bántanak az iskolában? - kérdezte Anya aggódva, de még mindig nem
feleltem.
- Fiam, válaszolj már, nem fogunk könyörögni! Bántanak? -
kérdezte Apa megunva szótlanságom. Hangja belém hasított, tudtam, nem mondhatom
el neki, milyen is vagyok valójában, azonban ha így folytatják, kénytelen
leszek. Aprót bólintottam válaszul, mire lepetten húzta fel szemöldökét.
- Harold Edward Styles! Felnőtt férfi vagy, védd meg
magad! Mi lesz veled az életben? Eltaposnak, mint egy kis bogarat? Meg kell
védeni a becsületed, üsd meg Őket! - mondta komolyan Apa, az asztalra
támaszkodva. Éreztem, egyáltalán nem boldog, hogy egy ilyen fiút kapott a
természettől, mint én, de nem volt mit tenni.
- Hagyd már, ne támadd le! - korholta le Anya Apát,
amiért hálás voltam, Ő megvédett. - Harry, miért bántanak téged? Rosszat csináltál?
- kérdezte Anya óvatosan.
Sóhajtottam egyet, még mindig nem néztem fel rájuk,
csupán szemem sarkából sandítottam fel néha. Ismét bólintottam, nem volt kedvem
szavakat formálni, attól féltem, az túl nyilvánvaló, túlságosan is érthetően
mondja ki, milyen félresikerült is vagyok.
- Mit tettél? Bántottál valakit? - kérdezte Anya tovább
óvatosan.
Megráztam a fejem, szemembe könnyek gyűltek. Rosszat
tettem, megcsókoltam egy fiút, és bármikor megtenném újra, ez bűn. De én senkit
nem bántottam, Ők bántanak engem nap, mint nap, mikor undorító szavakat vágnak
a fejemhez, melynek régen ártalmatlan jelentése volt, mára azonban a társadalom
sértő értelmet ragasztott rájuk. Utáltam ezeket a szavakat, de ami a
legrosszabb, hogy hittem nekik.
- Kincsem nézz ránk! - kérte Anya óvatosan.
Sóhajtottam egyet, és idegesen kezdtem dobolni kezemmel,
melyet eddig figyeltem. Lassan emeltem fel fejem, rájuk néztem a könnyfátyol
mögött, amitől Anya aggodalmas lett, szemében megcsillant az Anyai-ösztön
félelme, míg Apa szeme csalódott lett sírva látni engem.
- Harry, mondd el, miért bántanak a többiek! - kérdte
Anya lágyan, míg Apa karba fonta kezét.
Mindig is határozott, kicsit sem toleráns ember volt, így
tőle féltem a legjobban. Azonban Anya féltő szemébe nézve, sóhajtottam egyet,
és kézfejemre húzott pulcsim ujjával megtöröltem szemem, hogy a már esedékes
könnyek ne folyjanak le arcomon.
- Me-mert más vagyok. - hebegtem halkan, és ismét lefelé
bámultam ölembe.
Fájt ezt kimondani, úgy éreztem, már semmit sem tehetek ez
ellen, de ez így is volt. El kellene fogadnom, hogy más vagyok, mint a többiek,
de ez egyszerűen képtelenség az emberek rosszindulata mellett, mellyel nap,
mint nap a lelkembe gázolnak.
- Hogy érted, hogy más? Ügyesebb, okosabb, népszerűbb? -
kérdezte Anya óvatosan.
Megcsóváltam a fejem, hogy még mindig nem érti, nem
akartam kimondani, mi is vagyok valójában, elég sokszor megkaptam már ahhoz ezt
a sértő jelzőt, hogy ne akarjam én is használni saját magamra, de a szívem
mélyén már elfogadtam, hogy valóban egy szánalmas buzi vagyok, ahogy mindenki
gondolja.
- Meleg vagyok. - nyögtem ki végül egészen halkan.
Ha lett volna egy minimális háttérzaj, már nem lehetett
volna meghallani mondatom, egércincogásnak is halk volt. Ezt a szót tartottam a
leglágyabbnak annak kifejezésére, ami vagyok, de ezzel még soha nem illettek. Mindig
csak a buzi jelzőt használták rám, ami nagyon fájt. Senki sem mondta azt, hogy
"meleg vagyok", mindenki nevetve kiabálta; "szánalmas buzi
vagyok".
Felsandítottam Apára és Anyára. Anyu szeme áthatóan
csillogott, és biztatón elmosolyodott. Meglepett, hogy Ő nem ítél el, azt
hittem azonnal kitagadnak. Nyitotta volna a száját, és éreztem, valami biztatót,
szeretet teljeset fog mondani, azonban Apa mérgesen csapott az asztalra,
miközben felállt. Félve pillantottam rá, szemében düh, fájdalom, csalódottság
lakozott, ami megrémített, hisz nap, mint nap ilyen tekintetekkel találkozok.
Amint elindult felém, idegesen pattantam el, és el
akartam menekülni, féltem, hogy rajtam csattan haragja, amit meg is értettem
volna, hisz mindenkié rajtam csattan, aki tudja, milyen vagyok...vagyis az
egész suli. El akartam menekülni előle, de elkapta a karom, és mérgesen meredt
rám.
- Az én fiam buzi? Ezt nem hiszem el! Hogy gondoltad ezt?
- akadt ki, és keze az arcomon csattant, de oly' erővel, hogy a falnak estem.
Fájdalommal telt meg a szemem, de nem a testitől első
sorban. Sokkal nagyobb kínnal járt, hogy Ő is ezt a szót használta rám. Én nem
akarok buzi lenni! Utálom ezt a szót! Az emberek olyan szavakkal dobálóznak,
amikről fogalmuk sincs, mekkora fájdalommal járnak a másiknak, és ezt pont az Ő
szájából nem vártam, hisz a saját Apám volt. Ennek ellenére tudtam, hogy
mennyire intoleráns, szóval számítottam kicsit erre a reakcióra.
- Fiúkat szeretsz? Ez biztosan csak egy rémálom! Ez nem
lehet a valóság! Nem lehet, hogy én egy meleg gyereket neveltem! Szánalmas vagy,
Isten csapása! Szégyent hozom az egész családra, csak teher vagy! - kiabált rám
mérgesen.
Lecsúsztam a fal mentén, összehúztam magam, és könnyeim
elengedve tűrtem a további sérelmeket, melyeket eddig még nem volt szerencsém
megkapni az iskolában. Tudtam, hogy vannak rasszisták, skinhead-ek, de fogalmam
sem volt, milyen érzés, mikor azért ítélnek el, amilyen vagyok, pedig erről
igazán nem én tehetek. Milliószor kívántam már a hónapok alatt, hogy legyen
ennek vége, hogy változzak meg, pörgessem vissza az időt, vagy legalább halljak
meg, de egyik sem következett be.
- Rob, elég legyen! - kiabált Anya mérgesen, és Apámnak
rontott, eltolva Őt fölülem. Anya védett engem, és ez jól esett, legalább egy
ember mellett áll még, aki nem ítél el, vagy ha meg is teszi, nem zúdítja azt a
nyakamba. - Ő nem tehet semmiről, a Te fiad, fogadd el, hogy ilyen! Ha szereted,
meg tudod tenni! - kiabálta kétségbeesetten, én pedig felpillantottam rájuk. Anya
tényleg szeretett, és ez jó érzés volt, akadt még valaki, aki megvéd, aki
mellettem áll.
- Ő ugyan nem az én fiam! Válassz, Anna! Ez a különc,
vagy a házasságunk, én ugyanis nem vallom többé ezt a fiamnak. - mutatott rám
tenyérrel felfelé.
Még jobban folyni kezdtek könnyeim szavai hallatán, még
csak emberszámba sem vesz. Tudtam, Anya nem fog velem maradni, hisz kinek
kellene egy olyan különc, mint én, ki akarna engem? Nem vagyok méltó az életre,
olyan lettem, amit mindenki elítél, dühös szemmel néz. Anya szeme üveges lett
ezt hallva, és felém pillantott. Én még mindig a fal tövében kuporogtam
felhúzott térdekkel, olyan apróra összehúzva magam, ahogy csak tudtam, pedig viszonylag
magas voltam.
- Félreismertelek, Rob, nem is tudom, hogy voltam képes
elvenni egy ilyen embert, mint Te. Ha így bánsz a fiaddal, takarodj innen! Látni
sem akarlak többé, elválok! - jelentette ki Anya határozottan, csípőre tett
kézzel, mire állítólagos Apám szeme lepetten csillogott, majd mélyet sóhajtva
elviharzott. Hallottam, amint először az emeltre megy, Anya lazított testtartásán,
idegesen hajába túrt, és hosszan fújta ki a bent tartott levegőt, majd halovány
mosollyal felém fordult. Leguggolt mellém, és magához húzott, ami nagyon jól
esett. Nagyon régen nem kaptam kedvességet, szeretet senkitől sem, hisz tőlük
is elszeparálódtam. Nyugtatón simogatta vállam, és hátam, hogy megnyugodjak,
abbahagyjam a sírást, de fejem búbján éreztem, könnyeit, Ő is sírt. Tönkretette
az Ő házasságukat is azzal, ami vagyok. Utáltam magam. Hallottuk a bejárati
ajtó csapódását, majd az autó felbőgését. Apa elment, többé nem óhajt velünk
élni miattam. Ha nem árulom el, minden a régi lenne.
- Semmi gond, Kincsem! Ennek így kellett lennie, nem volt
jó Apa. - suttogta hajamba remegő hangon, mire még jobban hozzá bújtam, és
tovább sírdogáltam. Ő jó Apa volt, én voltam rossz gyermek, a lehető
legrosszabb, akit valaha bárki is kívánhat.
Az idő csak telt, Anya nem haragudott rám, elvált Apától
mindenféle konfliktus nélkül, így nem került még csak bíróságra sem az ügy. Én viszont
ezek után még inkább magamba fordultam, hisz én tehetek mindenről. Szétszedtem a
szüleimet, és bár Anya állítja, hogy ez nem az én hibám, amúgy is elváltak
volna, és én fontosabb vagyok neki mindennél, tudtam, fáj neki, hogy Apa
elhagyta miattam. De legalább Ő még szeretett, egy ember akadt. Ezután jött az
eddigi legrosszabb korszakom. Anya biztató szavai ellenére, miszerint nincs
semmi gond azzal, amilyen vagyok, és ne törődjek az undok megjegyzésekkel,
mégis eljutottam a következő lépcsőfokig, ami az önbántalmazás volt. Heti, napi
rendszerességgé vált, hogy bezárkóztam a fürdőszobába, és elvégeztem azt, amit
kérnek tőlem a suliban: "Öld meg magad!". Jó úton haladtam felé, de
Anya miatt nem volt szívem megtenni, hisz miattam vesztette el Apát, akkor én maradjak
meg neki. Szóval tűrtem az a három hónapot, ami vissza volt a suliból, és az
érettségim is egész jó lett borzalmas állapotom ellenére. Elvesztettem régi
izmaimat, teljesen lesoványodtam, bőröm napbarnítottsága szerte foszlott, olyan
fehér lettem, akár a hó télen. Zöld szemeimből kiveszett a gyermeki, fiatalos
csillogás, szám széle soha nem görbült felfele. Ezek után pláne nem. Ja, és az
alkaromon egyre több seb húzódott, amit pulcsikkal próbáltam leplezni annak
ellenére is, hogy a jó idő bekopogtatott, és elég lett volna bőven egy póló is.
A szalagavató táncban nem óhajtottam részt venni, amit az osztály boldogan
fogadott, tönkretettem életem legszebb éveit. Csak abban reménykedtem, hogy az
egyetemen minden rendbe lesz, nagy esélyem van arra, hogy felvesznek, hisz nem
tettem magasra a mércét.
Eljött a nyár, egy éve először játszott ajkaimon halovány
mosoly, mikor örökké elhagytam azt az utálatos, szürke épületet, és azt az
undorító osztályt, mely megkeserítette életem, és mindent tökre tett. A megkönnyebbülés
hatalma alá vont, mikor szabadon sétáltam hazafele az utcán, és arra gondoltam,
hogy a nyár mindent meg fog változtatni, magam mögött hagyom a múltam. Az osztály
többi tagja, a normális velem egykorúak most a nyaralást, a nagy bulikat
szervezték, de én csak nyugalomra vágytam. Rászoktam ismét a sportra, futni
kezdtem a közeli pályán, hogy visszanyerjem régi alakom. Anya mosolyogva nézte,
ahogy szépen lassan ismét megnyílok felé, és már nem is bántalmaztam magam
tovább. De semmi sem változott, az emberek soha nem változnak!
Este és reggel jártam futni, és a suli vége után 2
héttel, este elkaptak volt osztálytársaim és még pár srác a futópályán. Zavartan
pillantottam rájuk, lihegtem, mikor szembe találtam magam velük az erdei kis
ösvényen, ahol senki sem tartózkodott rajtunk kívül. Menekülőre fogtam, el
akartam rohanni, hisz amúgy is éppen futottam, de nem engedték, lefogtak. Idegesen,
félve pillantottam fel rájuk, szemük elégedetten csillogott, úgy éreztem én
vagyok vad, Ők pedig a vadászok. Tudtam, csak arra vártak, hogy ne kösse őket
az iskola, de nem hittem, hogy be is tartják a szavukat, és akkor megvernek. Azonban
megtették. Az ütések mindenhol értek, egyszerre több is, hisz sok kéz akart
nekem fájdalmat okozni. A bántó szavak sok hangon összefolytak, mindennel
illettek, ami eszükbe jutott. Az emberi természet a legnagyobb gonosz a
világon, én megtapasztaltam, és mái napig nem értem, mit vétettem én ellenük,
miért ezt érdemeltem. Nem értem, miért avatkoznak bele az életembe, miért
keserítik meg, mikor egy rossz szavam nem volt hozzájuk soha. A földön fekve
nyögtem rúgásaiktól, mintha csak egy állat lennék, de ez sem elég jó hasonlat,
hisz az állatok is éreznek, Ők sem érdemlik ezt a bánásmódot....senki és semmi
sem érdemli. Göndör tincseim sárosan tapadtak arcomhoz, ruhám csupa kosz lett,
arcom mindenhol vérzett, összehúztam magam, ahogy próbáltam védekezni. Egy idő
után nem éreztem a fájdalmat, mely az elején őrjítő volt, szépen lassan
szertefoszlott, ahogy látásom is kezdett elhomályosulni. Fájdalmas nyögéseim
abbamaradtak, melyekhez gyakran vér is társult gyomromból vagy éppen tüdőmből. Hallottam
kétségbeesésüket, majd gyors menekülésüket, mikor rájöttek, mit tettek, de
látni már nem láthattam, szemeim erőtlenül csukódtak le, majd magába vont egy
édes, gondtalan világ.
Így kerültem ide, a kórházba több bordatöréssel, belső
vérzésekkel, csuklótöréssel, véraláfutásokkal, kék-zöld foltokkal, törött
orral, felrepedt szájjal és arccal, agyrázkódással, sokkal és még sorolhatnám,
ami a kórlapomon van, ugyanis a sérülések listája kitöltötte a neki szabott
sorokat, így a lap üres oldalára is írni kellett a nővérnek. Lassan, de
biztosan felépültem, de ezek után már soha nem leszek ugyanaz. A nyár még
vissza tudta volna hozni a régi énem, de ezután már semmi nem lesz rá képes. Anya
végig mellettem volt, egyik nap egy üzenetet hozott, amitől lepetten
pillantottam rá.
- Kincsem, egy fiúval találkoztam az ajtód előtt. Nem akart
bejönni hozzád, de arra kért, adjam át neked azt az üzenetet: "sajnálom".
Nem mondta meg a nevét, de nagyon sötét, szinte már fekete haja volt és kék
szeme. Fiatalabbnak tűnt nálad pár évvel. Tudod, kiről beszélek? - kérdezte
leülve kórházi ágyam mellé. Feldagadt szememmel felé néztem, alig látszódott
valami zöld íriszemből, mely körül véres volt szaruhártyám. Nem néztem tükörbe,
csupán egyszer, épp elég volt, elrettentett a látvány. Azonban az üzenettől
fancsali grimaszba fordult arcom, amit azonnal meg is bántam, hisz fájdalommal
járt. Tudtam, kitől jött, Tőle, és sajnálhatja is. Ha Ő nincs, ez az egész nem
történik meg, örülök, hogy volt annyi gerince és becsülete, hogy ezt beismerje
nem csak magának, de nekem is. Duzzadt felrepedt ajkaimat halovány, elégedett
mosolyra húztam, és aprót bólintottam, amire Anya csak egy puszit nyomott
homlokomra, majd kezeimet kezdte szorongatni.
Kiengedtek, én pedig eldöntöttem, hogy nem maradok meg
tovább abban a városban, abban az országban, amely így bánik az olyanokkal,
mint én. Anya természetesen velem tartott, és közösen eldöntöttük, hogy
elköltözünk. Angliában találtunk menedéket, ahol sok az olyan, mint én, és nem
is ítélik el őket, de én már soha nem leszek ugyanaz a srác, aki voltam. Örökké
magamon fogom hordani a nyomokat, melyek emlékeztetnek arra, milyen nemzetiségbe
is születtem, és miket vesztettem el amiatt, amilyen vagyok abban az országban.
Nagyon tanulságos volt, és amúgyis rossz a kedvem, szóval ez most jól esett, köszi érte :) engem is nagyon zavar, hogy így elítélik a melegeket, és az a legrosszabb, hogy a szüleim is. Imádom a fogalmazásod, további sok sikert xx
VálaszTörlésÖrülök, hogy bejött, sajnálom, hogy a szüleid is ilyenek, pedig ebbe nincsen semmi elfogadhatatlan sem. Egyszerűen csak a szerelem egyik fajtája, de ezt sokan nem így gondolják. :/
TörlésNos, én enélkül is tudtam, hogy ez azt ország egy rakat trágya. ÉS még csodálkoznak, hogy menekülnek innen az emberek? Nagyon jól tetted, hogy ezt megírtad, tisztellek érte, mert végtelen komolyságra vall. Az én édesanyám is ilyen, szerencsére apám tisztábban lát ennél, nem ítél el senkit. Pedig már 51 éves az öreg, anyum fiatalabb pár évvel, mégis...
VálaszTörlésAz emberekkel emberként kell bánni, és még a hülye is tudja, hogy minden identitás béli utálat mögött ottvan az egyház és a média, a két legnagyobb erővel bíró hatalom a világban. Lázadni kéne ellenük, nem nyáladzani az ilyenek után.
A lényeg annyi, hogy nem biztos, hogy az emlősök, hüllők és kétéltűek az állatok. Sajnos az emberek is ilyenek!
Igen, szerintem innen mindenki szeretne egy jobb helyre menni, ahol új életet kezdhet, sikeresebb lehet, még ha ezt nem is ismeri be. Sajnálom, hogy Anyukád ilyen szűk-látókörű, csodálkozom, ugyanis általában fordítva szokott lenni, az Édesapa ilyen inkább. Egyház, média, yep, de én még odatenném a politikát is, hisz az is ellene van ennek. A média talán nem is annyira, hisz kell a reklám sok esetben, biztos vagyok benne, hogy például a Brits-en is ezért smárolt Grimmy pasival. Teljesen egyet értek veled, szépen megfogalmaztad. :)
TörlésHát a végére én tényleg megeresztettem pár könnycseppet.Hát igen ez a mostani világ színvonala....sajnos:(
VálaszTörlésMariann:)
Hát a végére én tényleg elhullajtottam pár könnycseppet.Hát igen ilyen a mai világ színvonala.......sajnos:(
VálaszTörlésMariann
Sajnos igen, de fel akartam nyitni mindenki szemét, és megmutatni, hogyan érez egy magyar meleg fiú, ugyanis volt szerencsém egy ilyen emberhez, és fantasztikus személyiség tényleg. :)
TörlésSzia!
VálaszTörlésTényleg nagyon szomorú volt, és a legrosszabb az egészben, hogy nagyon is igaz. Szörnyű, amit az emberek művelnek itt, ennek nem így kéne működnie. Aki ember, az ember, ezt el kéne fogadni, függetlenül a bőrszíntől, a vallástól és az indentitástól.
Minden, amit leírtál igaz, egyetértek azzal, hogy változtatni kéne ezen, de sajnos mi ehhez kevesek vagyunk :(
Örülök, hogy megírtad, minden tiszteletem a tiéd!
Puszil:Lora
Igen, mindenkinek így kéne gondolnia, de sajnos egyenlőre még Ők vannak többségben. Köszönöm, boldog vagyok, hogy tetszett. :)
TörlésAnnyira mélyenszántó és a leghatalmasabb sajnálatomra igaz volt ez a történeted, hogy a végére valóban kicsordultak a könnyeim, hiszen olyan egyszerű bárgyún azt hinni, hogy a máshoz intézett szavaink nem bántóak, de mégis az a legszörnyűbb, amikor az emberek szándékosan vájnak mások lelkébe....szívesen mondanám, hogy akik elítélnek valakit pusztán a nemi identitása miatt azok embertelenek, de ez nem lenne igaz, ugyanis pont, hogy ilyen az emberi természet. Sokkal inkább mi vagyunk a különcök, akik nem vetjük meg a melegeket, hiszen mi vagyunk kisebbségben és ez mérhetetlenül elszomorító. Például vegyük csak a One Direction rajongók nagy részét, akik egyből lekorholják a Larry shippereket, hogy nem igazi rajongók és mégis hogy mondhatnak ilyen szörnyűséget Louis-ra és Harry-re, hogy "buzik"...mintha csak valami valóban borzalmas felvetés lenne ez....
VálaszTörlésOlyan kegyetlen az emberi jellem és ugyan mindig is pontosan tudtam ezt, újból ráébresztettél arra, hogy a lehető legkegyetlenebb faj a miénk. Ugyanis lehetünk bármennyire fejlettek, építhetünk egekig érő tornyokat, eljuthatunk az űrbe és a legfantasztikusabb számítógépeket is megalkothatjuk, de mind hiába, ha közben háborúk ezreiben öljük a fajtánk bélieket és egy olyan apróság miatt undorodunk valakitől, mert az általánostól eltérő irányba húz a szíve....
Köszönöm, hogy megírtad ezt nekünk, fantasztikus volt ♥
Woah, ennél szebben meg sem lehetett volna fogalmazni, amit mindannyian gondolunk. Teljesen igaz, és sajnos amit egymással teszünk az már kész vicc, még mi is, Directioner-ek, akik egy családnak mondanánk magunkat (persze, kivétel akad bőven). :/
TörlésKomolyan könnybe lábadt a szemem. Eddig is tudtam,hogy az országban ilyen emberek vannak.p,de igy olvasva,és kolmolyabban belegondolva,csak erosodott bennem az érzés miszerint minnel hamarabb el akarok menni ebbol az országból.
VálaszTörlésIgen, de persze kivétel akad a mi országunkban is, félre ne érts, nem a származásunk mocskolom be, bár tény, hogy nem szívesen mondom ki; magyar vagyok. Én csupán meg akartam mutatni, hogy ez így nem jó, és ha ismertek ilyen embereket, akkor próbáljátok meg jobb belátásra téríteni :)
TörlésNem tudom, hogy tudtad így leírni a történetet ilyen valóságosan, remélem veled nem történt hasonló eset. Tisztán átéltem Harry érzéseit, a különbség csak az volt, hogy én a mai napig nem jöttem rá, miért közösítettek ki általánosban. Egyik nap még puszipajtások voltunk a "barátnőimmel", aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy ott tesznek keresztbe, csúfolnak, ahol csak lehet. Szerencsére, amint középsuliba mentem, ilyenek nem voltak, de szörnyű volt minden nap úgy suliba menni, hogy azon aggódok, mit fognak beszólni megint. Amúgy a történetet szépen leírtad, megkönnyeztem a végén :") Igen, bárcsak Magyarországon ne lenne ilyen, sokkal több boldog embert láthatnánk.. (amúgy bocsi az elején a "regényemért", valakinek el kellett mondanom :/ )
VálaszTörlésNem, velem ilyen nem fordult elő, de nagyon sajnálom, hogy veled mégis. Abban a korban fejlődik ki az emberke személyisége, nem tehettél róla, csupán előjött, milyenek is valójában. Gondolj arra, hogy Te sikeres leszel, és majd az osztály találkozón a képükbe nyomhatod, kivel kötekedtek. Cheer up!
TörlésÖrülök, hogy tetszett, és sikeresen megsirattalak, de persze ez csak jó értelemben. :)
Örülök, hogy kiadtad magadból, ez nagyon fontos (hidd el, tudom, pszichológusnak készülök). Sajnálom, hogy ilyen volt az életed, remélem, már minden helyre jött. Tudnod kell, hogy velem bármikor megbeszélheted a dolgokat, az elérhetőségeim alatt megtalálsz bárhol, csak kérlek, szólj, ha bejelölsz mondjuk Facebook-on, mert tévesen, mást nem jelölök vissza. Én láttam a Coming Out-ot (éppen a szüleimmel néztem meg, nekik nincs gondjuk ezzel, nagyon felvilágosultak), és szerintem én voltam az egyetlen a moziban, aki akkor sírt, mikor Erik elhagyta Balázst a csajért, és Bazsi a kocsijában sírdogált. Furcsán is nézett rám egy csaj oldalról, de nem érdekelt. Sajnos el kell fogadnunk, hogy ilyen világban élünk, hisz egy fecske még nem csinál nyarat, de azért keveset mi is tehetünk. Ha ez megnyugtat, én is csupán három embernek mondtam el, mikről írok; Anyának, és a lány valamint a fiú legjobb barátomnak. Anya szeretné elolvasni, de nem hagyom, a legjobb barátnőm nem akarja elolvasni, a legjobb barátom pedig csak legyintett, de a hatásomra legalább már legalább Ő nem ellenzi a melegeket. Egy szónak is száz a vége (vagy fordítva), tudom, mire gondolsz, velem nyugodtan beszélgethetsz, elmondhatsz mindent, rendelkezésedre állok éjjel-nappal. Szívesen segítek. Cheer up! :)
VálaszTörlésDrága Zsoo!
VálaszTörlésAzt hiszem, hogy most szólok hozzá legelőször bármelyik történetedhez is, de most végre volt rá energiám, lelki erőm, és gépem, hogy megtegyem. Szóval, amik ide vannak felrakva összes történetet már mind elolvastam, és egyszerűen imádom, ahogyan írsz, csak úgy "falom a sorokat", amiket írtál, élvezettel olvasom, és biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok ezzel így. A több fejezetes történeteidet még nem volt szerencsém elolvasni, de egy-egy rész erejéig mindbe bele-bele néztem, és azok is teljesen lenyűgöztek. Jól áll neked ez a "Larry téma". Remélem érted, hogy gondolom.
Eddigi történeteid közül ez tetszik a legjobban, talán ez áll a szívemhez legközelebb, ugyanis engem is ér/ért ehhez fajta bántalmazás, persze nem fizikailag, és ráadásul nem a szemembe mondva, hanem persze visszahallva mástól. Ugyanis, nem csak a meleg társadalmat ítélik el, hanem a biszexuálisokat, transzszexuálisokat és még sorolhatnám.. én a biszexuálisok "táborát erősítem", szóval én úgy ahogyan van elfogadom, sőt, támogatom a melegeket, de gondolom ez nem nagy meglepődés. Sajnálatos módon édesanyám nem így viszonyul a dolgokhoz, ami miatt nem szeretném beavatni az én ki "titkomba". Egy szép napon az osztályomban valahogy elterjedt ez a kis infó rólam, és mindenki kibeszélt a hátam mögött, körülbelül 2 perccel később, miután elhagytam a termet. Felemelő érzés volt visszahallani egy barátnőmtől, hogy mi is történt... Inkább meg sem kértem, hogy mondja el, hogy miket is hallott, mondtak rólam.
De ez már legalább egy hónapja volt, azóta nem ért semmi ilyesmi dolog. Szerencsére.
De ekkor éreztem át a helyzet súlyosságát, és, hogy van, akit ennél rosszabb módszerekkel 'bántalmaznak'.
Szóval én csak gratulálni tudok az életfelfogásodról, és ehhez a nagyon szemléletes történethez.
Csak így tovább, és, ha esetleg nem érkezne tőlem minden egyes sztoridhoz hozzászólás, csak tudd, hogy az összeset olvasom, és olvasni is fogom!:)
Örülök, hogy bejönnek az írásaim, nagyon jól esik hallani, hogy ennyire elnyerik a tetszésed. Annyira sajnálom, hogy így ítélkeznek rólad, nem ismerlek, de biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ember vagy, ne hallgass másokra! Semmi gond nincs azzal, ha nem csak az ellenkező nemhez vonzódsz, mondhatni természetes. Annyira felmérgelnek az olyan emberek, akik nem bírják ezt elfogadni, és ennyire szűk látókörűek. A mi osztályunkba egy leszbikus lány van, ez egy napon kiderült. Mindenki kinevette, és mivel én megvédtem, beszóltak, hogy ha tetszik, akkor van nála esélyem, vagy ne védjem. Mivel nem bírom az ilyeneket, visszaszólok, így én is összekaptam pár emberrel a lány miatt, de nem bánom. Szóval ilyenek az emberek, ne foglalkozz a véleményükkel, vagy Te is teljesen leépülsz, de ahogy olvastam, nem érdekel, mit gondolnak rólad.
TörlésIsmét köszönöm, és örülök, hogy tetszett a történet. :)
Itt bőgök a számítógépem előtt és nem tudok mit írni. Ahogy olvastam a sztorit, a fáldalom és a felismerés végig söpört rajtam. Szőrnyű belegondolni, hogy milyen országban élünk. Szörnyű. Sose értettem, hogy miért ítélik el a melegeket. Főleg ennyire. És nekem pont ebbe az országba kellett születnem. 10 éves koromban elterveztem, hogy ha felnövök, kiköltözök Angliába és ez azóta sem változott. Sőt, mostmár méginkább elakarok innen menni. Ez az ország maga a pokol.
VálaszTörlésAnnyira örülök, hogy vannak ilyen emberek, mint te. Nagyon örülök neki, hogy vannak olyanok, akik hasonlóképpen gondolkoznak ezzel a témával kapcsolatban, mint én.
Ezzel a sztoriddal még a mostaninál is nagyobbra nőttél a szememben. Minden tiszteletem a tiéd. És hivatalosan is te vagy a példaképem. Nem csak írás terén, hanem mindenhol. :)
Nem tudok már mást mondani. Főleg mert nem látok ki a könnyeim mögül és folyton szipogok.
Nagyon nagyon szeretlek és mindenkinél jobban tisztellek! :)
Milliónál is több puszi és ölelés! xoxoxoxoxo
Reni
Boldog vagyok, hogy tetszett. Egyetértek veled, de félreértés ne essék, én nem az országot akartam lehúzni ezzel, csupán ezt az egy dolgok az emberek felfogásában. Azonban nem vallom magam magyarnak szívesen, de ez van, majd ez lehet megváltozik, nem tudom.
TörlésWoaah, én mint példakép? Ez hihetetlen, soha nem hittem volna, hogy egyszer ennyi szép szót fogok kapni, mint Itt, tőletek, azt meg pláne nem, hogy egyszer majd példakép is lesz belőlem. Nagyon köszönöm, hihetetlenül hálás vagyok. :')
Őszintén szólva leírtad az egész életemet..esküszöm.Nem tudom hogy jött neked ez a történet,de ez a srác a történetben átéli azt amit én..(én is fiú vagyok,csak más) és annyira fura hogy ahogy olvastam a történet,magamra ismertem Harryben.Azok az érzések amiket átélt én is átélem nap mint nap, és borzalmasak..köszönöm hogy ezt leírtad!:)
VálaszTörlésTe jó ég, annyira sajnálom. Nem akartam felnyitni benned egy régi sebet sem. Nincs semmi gond azzal, ha ilyen vagy, hidd el. Aki ezt a blogot olvassa, az mind azért van itt, mert szereti a melegeket, és nincs gondjuk vele. Nem benned van a hiba, hanem az általános nézetben, hogy ezt nem képes befogadni. Ne is figyelj a bántó szavakra, minden helyre jön egyszer. Én maximálisan melletted állok, próbálom felnyitni az emberek szemét, de egy fecske nem éppen csinál nyarat, viszont próbálkozni lehet. :)
TörlésNem kell sajnálni!Semmilyen sebet sem szakítottál fel!:) Ja, és tudd annyira -de annyira imádom a blogodat hogy arra nincsenek szavak!:)
TörlésEzt örömmel hallom/olvasom, köszönöm, hogy így gondolod. Azt hiszem, Te vagy az első (és talán az egyetlen) fiú olvasóm, és remélem, sokáig az is maradsz :)
TörlésAz a legnagyobb szégyen, h ez igaz... Én nagyon sajnálom őket és a szívemen viselem úgymond a sorsukat, ugyanis 3 legjobb fiúbarátom meleg, de őket szerencsére nem így fogadta az osztálya és a barátaik. Nagyon jó lett és sajnos igaz... Köszönöm, h megírtad ezt nekünk, nagyon tanulságos! :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett, és még ha sokan tisztában is voltak ezzel, mégis próbálták elnyomni magukban, most felnyílt a szemük. Szerencsések a barátaid, és Te is, mivel Ők különleges emberek, vigyázz rájuk, mert egyben nagyon érzékenyek is. Nekem is van egy meleg pár ismerősöm, már meséltem róluk talán. Mindketten egy-egy modell csajt jegyeztek el, és mint a Love Story-kban az esküvőjük napján léptek le egymással. Mi a barátnőmmel, aki bemutatott nekik, csak nevettünk, hogy két ilyen tökéletes lányt otthagyni, de ők szeretik egymást, és édesek együtt, de nekik is nehéz. Szóval vigyázz rájuk! :)
Törlésuramisten :'(( megkönnyeztem, pedig én sztorikon ritkán sírok (pedig te nagyszerűen írsz, csak én ilyen vagyok) nekem is van meleg barátom, szerencsére őt mindenki nagyon szereti, nekem sose volt bajom a melegekkel, a buzi szó pedig borzalmas és visszataszító szerintem. elítélni valakit a bőrszíne vagy nemi identitása miatt, hihetetlen és borzalmas, viszont magyarországon tényleg ez van. ilyenkor nem vagyok büszke a származásomra :/ köszönöm ezt a történetet, legszivesebben mindenkinek megmutatnám, hogy felnyissam az emberek szemét :') *K
VálaszTörlésEgyetértek veled mindenben, szerencsés a barátod, biztosan remek ember. Örülök, hogy tetszett, feltett szándékom érzékeltetni, hogy ez így nem helyes. :)
TörlésAz első dolog ami beugrott mikor olvastam az az volt, hogy itt is ez van. De itt nem (csak) a nemi identitás a problema hanem a nyelv is. Szlovákia bizonyos részein elitelnek ha meghallanak magyarul beszélni. Ez mekkora pöcsseg! Földrajzon dumalunk a tanárral aki azt mondja h elment valahova magyarul kerdezett valamit és rögtön jött a szlovákok altal tökéletesen gúnyosra betanult: Ja neviem pomaďarsky! (nem tudok magyarul) és a szar a fényes padlón nézés. Na szép! Am ez a.rasszizmus/homofóbia/stb. már tényleg elég durva....
VálaszTörlésIgen, és is a családommal, barátnőimmel gyakran járunk ki Szlovákiába síelni, általában a Magas-Tátrába, és nem is nagyon szólalunk meg magyarul. Ez butaság, inkább hálásak lennének, hogy a mi országunk által ekkora előélete van a kis területüknek. Magyarok az őseik, még ha ezt tagadni is próbálják, szóval butaság ellenségeskedni. Igazad van mindenben, annyira rossz látni, hogy az emberek ilyenek egymással, mikor össze kéne tartanunk. :/
TörlésHű. Elolvastam és teljesen átéreztem, mivel én is bi vagyok és voltam olyan ökör, hogy elmondtam anyámnak. Nekem is egy életcélom van, eltakarodni ebből az országból mert itt mindent és mindenkit elítélnek.
VálaszTörlés:(
VálaszTörlés