Story of my life

Sziasztok!

FONTOS: Tegyük fel, hogy ez a történet most kivételesen Magyarországon játszódik, és Harry Styles egy magyar ember. Előre szólok, nem lesz benne semmiféle páros, csupán fel akarom nyitni a szemeteket, mi is zajlik a mi "drága" országunkba, ugyanis engem személy szerint nagyon idegesít, megrémít, amit az emberek tesznek. Jó úton haladunk a Hitleri elnyomás fele, csupán nem a vallás kerül középpontba, hanem az identitás.

Vigyázat, szomorú lesz, de ez csak az igazság. Ilyen a melegek élete az országunkban. Olvassátok el, és ítélkezzetek Magyarország felett, változnunk kell!

                                                                                                                                  xoxo    Zsoo

Story of my life

Kinyitottam a szemem, a fehér fény elvakított, mintha a mennyben lettem volna pár pillanatra, azonban hamar jött a felismerés, hogy még ezen a szánalmas világon élek. Nem is értettem, miért hagytak engem életben, sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem tesznek semmit, csak elfutnak mellettem az erődben. Éreztem, hogy a végtagjaim még fagyosak, nehéz volt őket mozgatni, zsibbadtak. Ujjaim vége még kék volt, hiába, kint töltöttem az éjszakát eszméletlenül, még ha nyár is volt. Bár tél lett volna, és megfagytam volna! Szédületem, de ez volt a legkevesebb azok után mennyi ütés érte fejem és arcom. Csoda, hogy a fejem nem fájt, ezt betudtam a fájdalomcsillapítónak, melyet valószínűleg az infúzión keresztül kaptam valamikor, éreztem is a gyógyszerek keverésének színes világát elmémben, de még ez sem tudott kicsit felvidítani, ahogy semmi sem már egy éve. Belegondoltam, hogy amíg az én szánalmas életemet mentették a mentősök, talán valaki máshol szintén bajba volt. Engem ott kellett volna hagyni, szívességet tettet volna, ha végre meghalhatok.

Hogy ki is vagyok én? Harry Styles vagyok, és két hibám van az életben. Az első, hogy meleg vagyok, a második pedig, hogy magyarnak születtem. Miért mondom ezt? Mindjárt megtudjátok, elmesélem nektek életem történetét, remélem, tanultok belőle.

Átlagos gimnazista srác voltam, 12.-es még egy éve. Az ember azt hinné, minél idősebb vagy, annál több tiszteletet követelsz meg magadnak az iskolában, de ez koránt sem így van. Rengeteg ismerősöm volt, de barátom egy sem. Azt hiszem, népszerű voltam a lányok körében, és ha ezzel beérem, akkor nem is lett volna semmi gond, de bennem semmit nem mozgattak meg a nők. Arra gondoltam, még nem vagyok elég érett, hisz nem is jártam el gyakran otthonról hétvégente sem, ahogy a velem egykorúak.

Aztán jött egy gólya! Az ő hibája minden! Új fiú volt, megszeppent, félénk, mintha maga az ördög bújt volna bele már akkor is, így utólag visszagondolva. Kiderült, hogy ezt csak én hittem így, a srác valójában mindenkivel nagyon jóba volt, azonnal elterjedt a neve az iskolában, de senkinek sem hangzott el többször elméjében, mint az enyémben. Még csak 15 éves, úgy gondoltam, nem árthat nekem, kicsi volt minden téren, én akartam megtanítani neki a dolgokat a szerelemmel kapcsolatban. Közel kerültem hozzá, gyakran hozzácsapódtam a suliban. Olyankor mindig széles mosolyt villantott, mintha Ő lenne a legboldogabb ember. Azt gondoltam, minden esélyem megvan nála, kezdtem rájönni, milyen is vagyok valójában. A fiú (nem nevezem nevén, az írói titoktartás miatt, nem akarom, hogy Őt okolják) elhívott egy házibuliba. Nem Ő szervezte, de azt az utasítást kapta ismerősétől, hogy szervezzen be annyi embert, amennyit csak tud.

- Elsőnek rád gondoltam, Hazza. - mosolygott rám, az arcomra, pedig széles mosoly kúszott.

Úgy éreztem, minden jól halad, rám gondol, én vagyok az első, akit meg akar invitálni. Bár nagyon ritkán jártam el otthonról, ezt nem hagyhattam ki, hát elmentem. Bár ne tettem volna!

Bent mindenfele számomra ismeretlen vagy a suliból ismerős alakok tolongtak, beszéltek (próbálták túlkiabálni a zenét), táncoltak, nevettek kisebb csoportokba vergődve. Nem éreztem magam itt jól, nem volt társaságom, egyedül voltam. Páran rám pillantottak, egy-két lány érdeklődését felkeltettem, mikor elmentem mellettük, de tovább nem foglalkoztak velem. Kerestem Őt, és végül megtaláltam a táncolók között egy lánnyal. A derekát fogta, miközben mozogtak, a lány a nyakát karolta, és beszélgettek, néha nevettek. Földbe gyökerezett a lábam, én akartam vele táncolni, én akartam megnevettetni. Ő volt az első szerelmem, így nem akartam hagyni magam, de ez nehezebbnek tűnt ezek után, mit hittem.

Felém pillantott, és rám mosolygott, én viszont ezt képtelen voltam viszonozni, elsiettem onnan egyenesen ki a frisslevegőre, a kertbe. Itt nem volt senki, beültem a hintaágyba, ahol senki sem látott, olyan oldalt volt, a ház mellett, és figyeltem a sötétbe burkolózott kertet. Kerestem a válasz, mi vezérelt engem arra, hogy a saját nememhez vonzódjak. Nem értettem, hogyan kéne kinéznem, hogy Ő észrevegyen, azt sem tudtam, a jelenlegi állapotomban, göndör tincseimmel, zöld szememmel vonzó vagyok-e bárkinek is.

Arra eszméltem, hogy valaki megáll mellettem, ezzel eltakarva a kert egy részének bambulását. Zavartan pillantottam fel a számomra tökéletes alakra, a finom ajkakra, pisze orra, kék szemre, fekete hajzuhatagra (vagyis nagyon sötétbarna, amit az éjszaka tényleg feketére festett). Annyira jól nézett ki, teljesen beleszerettem, és kedves is volt mellé, törődő, tapasztalatlan...nem mintha én nem lettem volna szintén kezdő.

Leült mellém halovány mosollyal, én pedig tovább bámultam magam elé. Éreztem a belőle áradó meleget, forróságot, meg akartam érinteni bőrét, ajkaimat övéire nyomni, érezni, hogy valóban enyém lehet.

- Mi a gond Hazza? Nem érzed jól magad? - kérdezte óvatosan, ártatlan hangon, mire felé pillantottam.

- De, nincsen baj. - feleltem egy kedves mosolyt neki intézve.

Ő csak vigyorgott rám, tekintete letévedt ajkaimra, amitől kicsit meglepődtem. Olyan közel voltunk egymáshoz, valóban elgondolkoztam, hogy Ő is vágyik-e az én csókomra. Ajkaimról felnézett szemembe, miközben beszívta száját, így az egy vonallá préselődött. Felbátorodtam, nem tudom, mi ütött belém, de most találtam a megfelelő alkalmat, így lassan közeledni kezdtem arcához. Kicsit megremegett, de nem húzódott el, amitől aprón elmosolyodtam. Egyik kezem arcára simítottam, és lágyan megcsókoltam. Nem mondhatnám, hogy viszonozta, de nem is ellenkezett, azonban nekem csodaszépnek tűnt az a pillanat. Végre megízlelhettem mámoros ajkait, még ha kicsit is, és rövid időre, de kaphattam belőle egy szeletet.

Mikor elengedtem, hirtelen pattant fel, és a vörös összes árnyalata megjelent arcán. Nem mert a szemembe nézni, amitől az aggodalom felkúszott tekintetembe, félelemmel pillantottam rá.

- Me-mennem kell. - hebegte idegesen, majd el is tűnt a házban.

Aggodalmasan pillantottam utána, talán mindent elcsesztem, és nem akart semmit sem tőlem, de akkor úgy tűnt, nem ellenkezik. A csók égett ajkaimon, nem bántam meg, arra gondoltam, talán kell neki egy kis idő, és holnap Ő csókol meg engem, mint a mesékben. Arra gondolni sem mertem, hogy többé nem szól hozzám, abba belehalnék, de ahogy elnéztem, esélyes vagyok nála. Halovány mosoly kúszott ajakimra, miközben felálltam, arra jutottam, hogy most nem keresem meg, hadd gondolkozzon nyugodtan, más miatt pedig nincs okom itt maradni, szóval leléptem, és hazamentem. Akkor boldog voltam, nem hittem, hogy ennek az egésznek van egy végkifejlettje is, ami tönkre teheti az életemet.

Másnap, mikor bementem a suliba, olyan dolog történt, amit soha nem hittem volna. Általában késve érkezem, szóval már az iskola nagy része bent van. Miközben haladtam a folyosón a termem fele, minden egyes ember pillantását magamon éreztem, összesúgtak a hátam mögött. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de azért belegondoltam, hogy vettem-e fel reggel nadrágot, vagy nincs-e rajtam valami különlegesség. Nem éreztem semmi ilyet, szóval tovább folytattam az utam a terembe másokkal nem törődve. Bent ledobtam a táskám, és levágtam magam a megszokott helyemre, viszonylag hátra. Elővéve a cuccom elkezdtem átnézni a füzetet, hogy legalább halovány fogalmam legyen arról, eddig mit is vettünk ebből az unalmas tantárgyból. Megláttam, hogy belépett a terembe még nálam is később érkező padtársam, akire felpillantva rámosolyogtam, azonban csak egy lenéző pillantásra méltatott, és meg sem állva eredeti helye mellett hátrébb ült egy másik srác mellé. Lepetten fordultam meg, és összeráncolt homlokkal néztem rá, ezt látva otromba kérdést kaptam:

- Mi van? - kérdezte bunkó, lenéző hangsúllyal, mire kérdőn húztam fel szemöldököm.

- Mi bajod van? Haragszol rám? - kérdeztem teljesen ledöbbenve, hisz nem tudtam, mit tettem.

- Dehogy haragszom! Undorodom tőled! - rántotta meg a vállát, mire a hallótávolságon belül lévő emberek nevetni kezdtek. Teljesen összezavarodtam, és kicsit haragudtam is, amiért ilyet mond rám, de a kíváncsiság nagyobb volt, nem értettem az okát.

- Micsoda? Mi a...? - akartam kinyögni, de elém állt Ő és még pár srác, így belém fojtották a szót. Zavartan pillantottam fel rájuk, nem értettem, miért fogott össze ellenem ennyire az osztály, de még az iskola is.

- Szánalmas buzi vagy Styles, azt ajánlom, húzd meg magad, vagy válts mindjárt iskolát! - mondta szikrákat szóró szemekkel rám nézve, én pedig teljesen ledöbbentem. A szemem üveges lett, kellett egy kis idő, míg összerakom a képet. Ő volt az! Szerettem Őt, megbíztam benne, de Ő átvert, és elhíresztelte mindenkinek, milyen is vagyok valójában. Nem hittem, hogy kaphatok akkora utálatot, mint egy év alatt a suliban.

Engem mindenki elítélt, mikor találkoztam Vele a folyosón, akkor kinevetett a barátaival. Csak abban reménykedtem, hogy elégedett magával, hogy most boldog, amiért az én életemet tönkretette. Rájöttem, hogy teljesen félreismertem, Ő nem lehet egy kedves, szerető srác, ahogy én gondoltam. Nem akartam suliba menni, mindent mondtam Anyának csak, hogy otthon maradhassak, de az Ő elve szerint, ha nem vagyok halálos beteg, suliba kell mennem, ahol minden áldott nap megaláztak, bántó szavakkal illettek, ami azt hiszem, senkinek sem jár ki. Az eddigi ismerőseim is elfordultak tőlem, senkim nem maradt. Egész álló nap egyedül voltam, egy szót sem szóltam senkihez, órán sem igazán figyeltem, ami a jegyeimen meg is látszott. Anya aggódni kezdett, feltűnt neki szokatlanságom, de így is kellett pár hónap, míg észrevette. Addigra nekem már elegem lett a világból, de nem vitt rá a lélek, hogy eleget tegyek az egyik kérésnek, mely még most is ott visszhangzott a fejemben: "Jobb lenne, ha megölnéd magad!". Szóval ott tartottam, hogy Anya észrevette rajtam, mennyit fogytam, milyen sápadt vagyok, így egyik délután leültetett a konyhaasztalhoz Apával együtt, és várták magyarázatom.

- Kincsem, mi van veled? - kérdezte fájdalmas hangon Anya.

Én csupán az ölembe ejtett kezeimet vizsgálgattam, néha játszottam kicsit ujjaimmal. Nem akartam válaszolni erre a kérdésre, már én is rájöttem, nem jó, aki vagyok, de képtelen voltam változtatni rajta. Nem akartam, hogy több ember megtudja, utáltam magam, amiért saját nememhez vonzódom.

- Harry, hozzád beszélek, válaszolj, kérlek! Tudni szeretnénk, mi a gond. Bántanak az iskolában? - kérdezte Anya aggódva, de még mindig nem feleltem.

- Fiam, válaszolj már, nem fogunk könyörögni! Bántanak? - kérdezte Apa megunva szótlanságom. Hangja belém hasított, tudtam, nem mondhatom el neki, milyen is vagyok valójában, azonban ha így folytatják, kénytelen leszek. Aprót bólintottam válaszul, mire lepetten húzta fel szemöldökét.

- Harold Edward Styles! Felnőtt férfi vagy, védd meg magad! Mi lesz veled az életben? Eltaposnak, mint egy kis bogarat? Meg kell védeni a becsületed, üsd meg Őket! - mondta komolyan Apa, az asztalra támaszkodva. Éreztem, egyáltalán nem boldog, hogy egy ilyen fiút kapott a természettől, mint én, de nem volt mit tenni.

- Hagyd már, ne támadd le! - korholta le Anya Apát, amiért hálás voltam, Ő megvédett. - Harry, miért bántanak téged? Rosszat csináltál? - kérdezte Anya óvatosan.

Sóhajtottam egyet, még mindig nem néztem fel rájuk, csupán szemem sarkából sandítottam fel néha. Ismét bólintottam, nem volt kedvem szavakat formálni, attól féltem, az túl nyilvánvaló, túlságosan is érthetően mondja ki, milyen félresikerült is vagyok.

- Mit tettél? Bántottál valakit? - kérdezte Anya tovább óvatosan.

Megráztam a fejem, szemembe könnyek gyűltek. Rosszat tettem, megcsókoltam egy fiút, és bármikor megtenném újra, ez bűn. De én senkit nem bántottam, Ők bántanak engem nap, mint nap, mikor undorító szavakat vágnak a fejemhez, melynek régen ártalmatlan jelentése volt, mára azonban a társadalom sértő értelmet ragasztott rájuk. Utáltam ezeket a szavakat, de ami a legrosszabb, hogy hittem nekik.

- Kincsem nézz ránk! - kérte Anya óvatosan.

Sóhajtottam egyet, és idegesen kezdtem dobolni kezemmel, melyet eddig figyeltem. Lassan emeltem fel fejem, rájuk néztem a könnyfátyol mögött, amitől Anya aggodalmas lett, szemében megcsillant az Anyai-ösztön félelme, míg Apa szeme csalódott lett sírva látni engem. 

- Harry, mondd el, miért bántanak a többiek! - kérdte Anya lágyan, míg Apa karba fonta kezét.

Mindig is határozott, kicsit sem toleráns ember volt, így tőle féltem a legjobban. Azonban Anya féltő szemébe nézve, sóhajtottam egyet, és kézfejemre húzott pulcsim ujjával megtöröltem szemem, hogy a már esedékes könnyek ne folyjanak le arcomon.

- Me-mert más vagyok. - hebegtem halkan, és ismét lefelé bámultam ölembe.

Fájt ezt kimondani, úgy éreztem, már semmit sem tehetek ez ellen, de ez így is volt. El kellene fogadnom, hogy más vagyok, mint a többiek, de ez egyszerűen képtelenség az emberek rosszindulata mellett, mellyel nap, mint nap a lelkembe gázolnak.

- Hogy érted, hogy más? Ügyesebb, okosabb, népszerűbb? - kérdezte Anya óvatosan.

Megcsóváltam a fejem, hogy még mindig nem érti, nem akartam kimondani, mi is vagyok valójában, elég sokszor megkaptam már ahhoz ezt a sértő jelzőt, hogy ne akarjam én is használni saját magamra, de a szívem mélyén már elfogadtam, hogy valóban egy szánalmas buzi vagyok, ahogy mindenki gondolja.

- Meleg vagyok. - nyögtem ki végül egészen halkan.

Ha lett volna egy minimális háttérzaj, már nem lehetett volna meghallani mondatom, egércincogásnak is halk volt. Ezt a szót tartottam a leglágyabbnak annak kifejezésére, ami vagyok, de ezzel még soha nem illettek. Mindig csak a buzi jelzőt használták rám, ami nagyon fájt. Senki sem mondta azt, hogy "meleg vagyok", mindenki nevetve kiabálta; "szánalmas buzi vagyok".

Felsandítottam Apára és Anyára. Anyu szeme áthatóan csillogott, és biztatón elmosolyodott. Meglepett, hogy Ő nem ítél el, azt hittem azonnal kitagadnak. Nyitotta volna a száját, és éreztem, valami biztatót, szeretet teljeset fog mondani, azonban Apa mérgesen csapott az asztalra, miközben felállt. Félve pillantottam rá, szemében düh, fájdalom, csalódottság lakozott, ami megrémített, hisz nap, mint nap ilyen tekintetekkel találkozok.

Amint elindult felém, idegesen pattantam el, és el akartam menekülni, féltem, hogy rajtam csattan haragja, amit meg is értettem volna, hisz mindenkié rajtam csattan, aki tudja, milyen vagyok...vagyis az egész suli. El akartam menekülni előle, de elkapta a karom, és mérgesen meredt rám.

- Az én fiam buzi? Ezt nem hiszem el! Hogy gondoltad ezt? - akadt ki, és keze az arcomon csattant, de oly' erővel, hogy a falnak estem.

Fájdalommal telt meg a szemem, de nem a testitől első sorban. Sokkal nagyobb kínnal járt, hogy Ő is ezt a szót használta rám. Én nem akarok buzi lenni! Utálom ezt a szót! Az emberek olyan szavakkal dobálóznak, amikről fogalmuk sincs, mekkora fájdalommal járnak a másiknak, és ezt pont az Ő szájából nem vártam, hisz a saját Apám volt. Ennek ellenére tudtam, hogy mennyire intoleráns, szóval számítottam kicsit erre a reakcióra.

- Fiúkat szeretsz? Ez biztosan csak egy rémálom! Ez nem lehet a valóság! Nem lehet, hogy én egy meleg gyereket neveltem! Szánalmas vagy, Isten csapása! Szégyent hozom az egész családra, csak teher vagy! - kiabált rám mérgesen.

Lecsúsztam a fal mentén, összehúztam magam, és könnyeim elengedve tűrtem a további sérelmeket, melyeket eddig még nem volt szerencsém megkapni az iskolában. Tudtam, hogy vannak rasszisták, skinhead-ek, de fogalmam sem volt, milyen érzés, mikor azért ítélnek el, amilyen vagyok, pedig erről igazán nem én tehetek. Milliószor kívántam már a hónapok alatt, hogy legyen ennek vége, hogy változzak meg, pörgessem vissza az időt, vagy legalább halljak meg, de egyik sem következett be.

- Rob, elég legyen! - kiabált Anya mérgesen, és Apámnak rontott, eltolva Őt fölülem. Anya védett engem, és ez jól esett, legalább egy ember mellett áll még, aki nem ítél el, vagy ha meg is teszi, nem zúdítja azt a nyakamba. - Ő nem tehet semmiről, a Te fiad, fogadd el, hogy ilyen! Ha szereted, meg tudod tenni! - kiabálta kétségbeesetten, én pedig felpillantottam rájuk. Anya tényleg szeretett, és ez jó érzés volt, akadt még valaki, aki megvéd, aki mellettem áll.

- Ő ugyan nem az én fiam! Válassz, Anna! Ez a különc, vagy a házasságunk, én ugyanis nem vallom többé ezt a fiamnak. - mutatott rám tenyérrel felfelé.

Még jobban folyni kezdtek könnyeim szavai hallatán, még csak emberszámba sem vesz. Tudtam, Anya nem fog velem maradni, hisz kinek kellene egy olyan különc, mint én, ki akarna engem? Nem vagyok méltó az életre, olyan lettem, amit mindenki elítél, dühös szemmel néz. Anya szeme üveges lett ezt hallva, és felém pillantott. Én még mindig a fal tövében kuporogtam felhúzott térdekkel, olyan apróra összehúzva magam, ahogy csak tudtam, pedig viszonylag magas voltam.

- Félreismertelek, Rob, nem is tudom, hogy voltam képes elvenni egy ilyen embert, mint Te. Ha így bánsz a fiaddal, takarodj innen! Látni sem akarlak többé, elválok! - jelentette ki Anya határozottan, csípőre tett kézzel, mire állítólagos Apám szeme lepetten csillogott, majd mélyet sóhajtva elviharzott. Hallottam, amint először az emeltre megy, Anya lazított testtartásán, idegesen hajába túrt, és hosszan fújta ki a bent tartott levegőt, majd halovány mosollyal felém fordult. Leguggolt mellém, és magához húzott, ami nagyon jól esett. Nagyon régen nem kaptam kedvességet, szeretet senkitől sem, hisz tőlük is elszeparálódtam. Nyugtatón simogatta vállam, és hátam, hogy megnyugodjak, abbahagyjam a sírást, de fejem búbján éreztem, könnyeit, Ő is sírt. Tönkretette az Ő házasságukat is azzal, ami vagyok. Utáltam magam. Hallottuk a bejárati ajtó csapódását, majd az autó felbőgését. Apa elment, többé nem óhajt velünk élni miattam. Ha nem árulom el, minden a régi lenne.

- Semmi gond, Kincsem! Ennek így kellett lennie, nem volt jó Apa. - suttogta hajamba remegő hangon, mire még jobban hozzá bújtam, és tovább sírdogáltam. Ő jó Apa volt, én voltam rossz gyermek, a lehető legrosszabb, akit valaha bárki is kívánhat.

Az idő csak telt, Anya nem haragudott rám, elvált Apától mindenféle konfliktus nélkül, így nem került még csak bíróságra sem az ügy. Én viszont ezek után még inkább magamba fordultam, hisz én tehetek mindenről. Szétszedtem a szüleimet, és bár Anya állítja, hogy ez nem az én hibám, amúgy is elváltak volna, és én fontosabb vagyok neki mindennél, tudtam, fáj neki, hogy Apa elhagyta miattam. De legalább Ő még szeretett, egy ember akadt. Ezután jött az eddigi legrosszabb korszakom. Anya biztató szavai ellenére, miszerint nincs semmi gond azzal, amilyen vagyok, és ne törődjek az undok megjegyzésekkel, mégis eljutottam a következő lépcsőfokig, ami az önbántalmazás volt. Heti, napi rendszerességgé vált, hogy bezárkóztam a fürdőszobába, és elvégeztem azt, amit kérnek tőlem a suliban: "Öld meg magad!". Jó úton haladtam felé, de Anya miatt nem volt szívem megtenni, hisz miattam vesztette el Apát, akkor én maradjak meg neki. Szóval tűrtem az a három hónapot, ami vissza volt a suliból, és az érettségim is egész jó lett borzalmas állapotom ellenére. Elvesztettem régi izmaimat, teljesen lesoványodtam, bőröm napbarnítottsága szerte foszlott, olyan fehér lettem, akár a hó télen. Zöld szemeimből kiveszett a gyermeki, fiatalos csillogás, szám széle soha nem görbült felfele. Ezek után pláne nem. Ja, és az alkaromon egyre több seb húzódott, amit pulcsikkal próbáltam leplezni annak ellenére is, hogy a jó idő bekopogtatott, és elég lett volna bőven egy póló is. A szalagavató táncban nem óhajtottam részt venni, amit az osztály boldogan fogadott, tönkretettem életem legszebb éveit. Csak abban reménykedtem, hogy az egyetemen minden rendbe lesz, nagy esélyem van arra, hogy felvesznek, hisz nem tettem magasra a mércét.

Eljött a nyár, egy éve először játszott ajkaimon halovány mosoly, mikor örökké elhagytam azt az utálatos, szürke épületet, és azt az undorító osztályt, mely megkeserítette életem, és mindent tökre tett. A megkönnyebbülés hatalma alá vont, mikor szabadon sétáltam hazafele az utcán, és arra gondoltam, hogy a nyár mindent meg fog változtatni, magam mögött hagyom a múltam. Az osztály többi tagja, a normális velem egykorúak most a nyaralást, a nagy bulikat szervezték, de én csak nyugalomra vágytam. Rászoktam ismét a sportra, futni kezdtem a közeli pályán, hogy visszanyerjem régi alakom. Anya mosolyogva nézte, ahogy szépen lassan ismét megnyílok felé, és már nem is bántalmaztam magam tovább. De semmi sem változott, az emberek soha nem változnak!

Este és reggel jártam futni, és a suli vége után 2 héttel, este elkaptak volt osztálytársaim és még pár srác a futópályán. Zavartan pillantottam rájuk, lihegtem, mikor szembe találtam magam velük az erdei kis ösvényen, ahol senki sem tartózkodott rajtunk kívül. Menekülőre fogtam, el akartam rohanni, hisz amúgy is éppen futottam, de nem engedték, lefogtak. Idegesen, félve pillantottam fel rájuk, szemük elégedetten csillogott, úgy éreztem én vagyok vad, Ők pedig a vadászok. Tudtam, csak arra vártak, hogy ne kösse őket az iskola, de nem hittem, hogy be is tartják a szavukat, és akkor megvernek. Azonban megtették. Az ütések mindenhol értek, egyszerre több is, hisz sok kéz akart nekem fájdalmat okozni. A bántó szavak sok hangon összefolytak, mindennel illettek, ami eszükbe jutott. Az emberi természet a legnagyobb gonosz a világon, én megtapasztaltam, és mái napig nem értem, mit vétettem én ellenük, miért ezt érdemeltem. Nem értem, miért avatkoznak bele az életembe, miért keserítik meg, mikor egy rossz szavam nem volt hozzájuk soha. A földön fekve nyögtem rúgásaiktól, mintha csak egy állat lennék, de ez sem elég jó hasonlat, hisz az állatok is éreznek, Ők sem érdemlik ezt a bánásmódot....senki és semmi sem érdemli. Göndör tincseim sárosan tapadtak arcomhoz, ruhám csupa kosz lett, arcom mindenhol vérzett, összehúztam magam, ahogy próbáltam védekezni. Egy idő után nem éreztem a fájdalmat, mely az elején őrjítő volt, szépen lassan szertefoszlott, ahogy látásom is kezdett elhomályosulni. Fájdalmas nyögéseim abbamaradtak, melyekhez gyakran vér is társult gyomromból vagy éppen tüdőmből. Hallottam kétségbeesésüket, majd gyors menekülésüket, mikor rájöttek, mit tettek, de látni már nem láthattam, szemeim erőtlenül csukódtak le, majd magába vont egy édes, gondtalan világ.

Így kerültem ide, a kórházba több bordatöréssel, belső vérzésekkel, csuklótöréssel, véraláfutásokkal, kék-zöld foltokkal, törött orral, felrepedt szájjal és arccal, agyrázkódással, sokkal és még sorolhatnám, ami a kórlapomon van, ugyanis a sérülések listája kitöltötte a neki szabott sorokat, így a lap üres oldalára is írni kellett a nővérnek. Lassan, de biztosan felépültem, de ezek után már soha nem leszek ugyanaz. A nyár még vissza tudta volna hozni a régi énem, de ezután már semmi nem lesz rá képes. Anya végig mellettem volt, egyik nap egy üzenetet hozott, amitől lepetten pillantottam rá.

- Kincsem, egy fiúval találkoztam az ajtód előtt. Nem akart bejönni hozzád, de arra kért, adjam át neked azt az üzenetet: "sajnálom". Nem mondta meg a nevét, de nagyon sötét, szinte már fekete haja volt és kék szeme. Fiatalabbnak tűnt nálad pár évvel. Tudod, kiről beszélek? - kérdezte leülve kórházi ágyam mellé. Feldagadt szememmel felé néztem, alig látszódott valami zöld íriszemből, mely körül véres volt szaruhártyám. Nem néztem tükörbe, csupán egyszer, épp elég volt, elrettentett a látvány. Azonban az üzenettől fancsali grimaszba fordult arcom, amit azonnal meg is bántam, hisz fájdalommal járt. Tudtam, kitől jött, Tőle, és sajnálhatja is. Ha Ő nincs, ez az egész nem történik meg, örülök, hogy volt annyi gerince és becsülete, hogy ezt beismerje nem csak magának, de nekem is. Duzzadt felrepedt ajkaimat halovány, elégedett mosolyra húztam, és aprót bólintottam, amire Anya csak egy puszit nyomott homlokomra, majd kezeimet kezdte szorongatni.

Kiengedtek, én pedig eldöntöttem, hogy nem maradok meg tovább abban a városban, abban az országban, amely így bánik az olyanokkal, mint én. Anya természetesen velem tartott, és közösen eldöntöttük, hogy elköltözünk. Angliában találtunk menedéket, ahol sok az olyan, mint én, és nem is ítélik el őket, de én már soha nem leszek ugyanaz a srác, aki voltam. Örökké magamon fogom hordani a nyomokat, melyek emlékeztetnek arra, milyen nemzetiségbe is születtem, és miket vesztettem el amiatt, amilyen vagyok abban az országban.